A ‘1Móz’ címkével jelölt bejegyzések

Az ÚR azonban így szólt: De bizony nevettél!” (1Móz 18,15)

A nevetés elválaszthatatlanul összefonódott az ígéret gyermekével, amikor Isten Ábrahám nevetésére válaszul azt mondta: legyen a fiú neve Jichák! Aki nevet. Sára pontosan ugyanúgy válaszol a hírre, hogy egy év múlva fia lesz, mint férje, Ábrahám. Nevet. Csak mikor az ÚR nyíltan rákérdez, hogy miért nevetett, akkor ő ezt letagadja. Nem meri felvállalni, mert fél. Illetlennek tartja a kuncogást, és illetlennek érzi, hogy a sátrában kihallgatta a férfiak beszélgetését. Tudja, hogy maga az ÚR látogatta meg őket Mamré tölgyesében. Nem ismerheti be, hogy nevetett. Az ÚR azonban nem hagyja annyiban: „De bizony nevettél!”

Tovább a teljes cikkre »

Ábrahám arcra borult, de nevetett, és azt mondta magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencven éves létére szülhet-e?” (1Móz 17,17)

Amikor Isten megszólította Ábrahámot, Ábrahám rendszerint arcra borult előtte. Ez gyönyörű gesztus, kiveszőben van a mai kereszténységből, noha ugyanaz az Isten a mi Atyánk is, aki Ábrahámhoz szólt. Helyénvaló lenne ma is ez a mozdulat, mégis ritka. Tényleg, miért nem borulunk gyakrabban arcra Isten – a Mindenható Isten – előtt? Én vagyok Él-Sáddáj (אֲנִי־אֵ֣ל שַׁדַּ֔י) – mutatkozott be a Mindenható. Ábrahám pedig arcra borult. Nem illetné meg ma is ez a tisztelet Él-Sáddájt? Nem viszonyulunk túl demokratikusan ehhez a kapcsolathoz? De nem ez az, ami a fenti versben igazán megfogott. Hanem a nevetés.

Tovább a teljes cikkre »

Akkor Száraj, Abrám felesége, fogta szolgálóját, az egyiptomi Hágárt, és férjének, Abrámnak adta, hogy legyen az asszonya…” (1Móz 16,3a)

A következő vers így szól: „És ő bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte.” (16,4) Olvasva a történetet nem értem: mire gondolt vajon Száraj, amikor előállt ezzel a tervvel? Mégis hogy képzelte a szituációt? Hágár alázatosan kihordja majd a gyermeket, hálásan átnyújtja neki, és mindenki boldog, amíg meg nem hal? Egyáltalán nem mérte fel, milyen dinamikát hoz a kapcsolatukba az, hogy a szolgálóját a férje asszonyává teszi?

Tovább a teljes cikkre »

Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között.” (1Móz 15,17)

Aznap, amikor az ÚR szövetségre lépett Abrámmal, Abrám rémes dolgokat élt át. Isten utasítására kettéhasított egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost. Amikor elhelyezte őket egymással szemben, ragadozó madarak szálltak a húsdarabokra. Abrám elhessegette őket. Elképzelem, ahogy a dögevő madarak hatalmas szárnycsapásokkal repdesnek a húsok körül, egyre többen jönnek, egyik-másik talán le is száll, Abrám pedig kiáltozva, heves karcsapásokkal próbája elzavarni őket. Ijesztő és kimerítő lehetett.

Tovább a teljes cikkre »

Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki eléje.” (1Móz 14,18)

A kilenc király csatája Kedorláómer és a vele tartó királyok vereségével végződik. A nap hőse Abrám, aki elé Sodoma királya is kijön a Sávé-völgybe, hogy üdvözölje őt és nagylelkű ajánlatot tegyen neki a zsákmány megtartására. Ekkor azonban felbukkan egy ismeretlen alak, Melkisédek (Málki-Cedek). Melkisédek szinte a semmiből tűnik elő, nem volt róla eddig szó, sem a városáról (Sálem), amelynek királya volt. Nem tudunk semmit a származásáról sem. Abrám azonban tizedet ad neki mindenből.

Tovább a teljes cikkre »

Így vonult tovább Abrám a sátraival, és letelepedett Mamré tölgyesében, amely Hebrónban van. Ott is épített oltárt az ÚRnak.” (1Móz 13,18)

Abrám nagyvonalú ajánlatot tesz Lótnak, amikor rábízza a választást, hogy ki merre menjen. „Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.” (13,8-9) Abrám bízik Istenben, hogy gondoskodni fog róla akkor is, ha Lót a jobb részt választja. Emberi szempontból ez így is történik: Lót a bővízű, gazdag földre teszi rá a kezét.

Tovább a teljes cikkre »

Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult Lót kelet felé.” (1Móz 13,11)

Amikor Abrám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, unokaöccse, Lót is vele jött a Délvidékre. Abrámnak tekintélyes vagyona volt. Szó szerint: igen súlyos (כָּבֵ֣ד מְאֹ֑ד) volt a barmoktól, ezüsttől és aranytól (13,2). Elképzelem, ahogy a gazdagságtól roskadozó Abrámot alig bírja el az alatta lévő föld. Gyakorlatilag ez is történt, amikor Abrám gazdagságához hozzá adódott Lóté is: „és az a föld nem bírta eltartani őket (וְלֹא־נָשָׂ֥א אֹתָ֛ם הָאָ֖רֶץ), hogy együtt lakjanak” (13,6). Ahogy mindjárt látni fogjuk, a gazdagság súlya Lótot különösen is a földhöz tapasztotta.

Tovább a teljes cikkre »

Onnan továbbvonult a Bételtől keletre eső hegyvidékre, és felütötte sátrát. Bétel esett nyugatra, Aj pedig keletre. Oltárt épített ott is az ÚRnak, és segítségül hívta az ÚR nevét.” (1Móz 12,8)

Kain várost épített Nód földjén (4,17). A keleti emberek tornyot építettek Sineár völgyében (11,4). Abrám oltárt épített Mamré tölgyesében (12,7). Kain a fiáról nevezte el a várost. A keleti emberek maguknak akartak nevet szerezni. Abrám segítségül hívta az ÚR nevét.

Tovább a teljes cikkre »

Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek.” (1Móz 11,5)

Bábel tornya örök szimbóluma annak, hogy az ember isteni babérokra tör. Nem ez az egyetlen ilyen szimbólum. Ott van az édeni fa gyümölcse is, amelytől az ember azt remélte, hogy olyan lesz, mint az Isten, ő döntheti el, mi a jó és mi a rossz. Ott van Néró, Domitianus, Napóleon, Hitler és Sztálin égbe ágaskodó alakja. Ott van a Titanic, amit még „az Isten sem süllyeszthet el”. Ott vannak a World Trade Center leomlott ikertornyai. Ott a nagy francia forradalom zászlaja, és ott van ma a szivárványos zászló is. Mind jelképezi az ember törekvését, hogy ő legyen legfelül. Bábel tornya csak egyike ezeknek a szimbólumoknak, azonban az egyik legrégibb és leginkább kifejező szimbólum.

Tovább a teljes cikkre »

Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája lesz testvérei közt!” (1Móz 9,25)

Kánaán Hám fia volt, de a név Cassuto szerint itt inkább a kánaániakra vonatkozik, a népekre, amelyek Hámtól származtak (From Noah to Abraham, 153-155). A kánaániak istentelensége égbe kiáltott, és be is telt, mire az ÚR kihozta Sém fiait Egyiptomból. A Kánaánra kimondott átok beteljesedett. Isten megbüntette az atyák bűnét a fiakban harmad- és negyedízik, sőt, itt még tovább is. Hám megvetette az apját, utódai megvetették az Istent. Hám a testvérei elé hányta apja szégyenét, a föld kihányta Kánaánt. A fiak foga belevásott az egresbe, amit az apák ettek, de ahogy Ezékiel is hangsúlyozza, a fiak a saját vétkeikért felelősek, ha az apjukét folytatják is (Ez 18,1-4). Minden generáció maga is beleharap az egresbe.

Tovább a teljes cikkre »

Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5,29)

Az 5. fejezetnek biztos ritmusa van. Ugyanaz a mondat ismétlődik, csak mindig más nevekkel. X ennyi és ennyi éves volt, amikor Y-t nemzette. Y születése után X ennyi és ennyi évet élt, még nemzett fiakat és leányokat. X teljes életkora tehát ennyi és ennyi év volt, amikor meghalt. Aztán ugyanez Y-nal. A héberben még egyértelműbb az ismétlődés és a ritmus, mert a számokat kettébontja (ennyi évet és ennyi évet), és ún. váv-consecutivummal kapcsolja egymáshoz a mondatrészeket. És ez történt. És ez történt. És ez történt. És XY meghalt. A mondatfűzés ad egyfajta monotonitást az elbeszélésnek, amelyből így kiugrik minden részlet, amely a monotonitást megtöri.

Tovább a teljes cikkre »

Ezért jelet tett az ÚR Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.” (1Móz 4,15b)

Kain történetében feltűnő, Isten mennyire nagyvonalúan bánik az erre érdemtelen emberrel. Amikor Kain haraggal és lehorgasztott fejjel reagál arra, hogy Isten nem tekint az áldozatára (aminek Isten részéről nyilván jó oka volt), Isten közel lép hozzá és megkérdezi: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” (4,6) Isten tehát rámutat Kain lelkiállapotára (haragos vagy és lehorgasztod a fejed) és önvizsgálatra hívja őt (miért?). Majd észszerű számvetésre bíztatja: „Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (4,7)

Tovább a teljes cikkre »

Ekkor azt kérdezte Kaintól az ÚR: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” (1Móz 3,8)

Csak találgathatunk, miért nem tekintett Isten Kain áldozatára, miközben Ábelét viszont elfogadta. Azt tudjuk, hogy Ábel a juhok közül vitt Istennek áldozatot (az elsőszülött kövérjét), Kain pedig a föld gyümölcséből. Ábel áldozata tehát véresáldozat volt, Kainé pedig a munkája gyümölcse. Ábel talán megfigyelte, hogy Isten maga is állat feláldozása árán takarta be az ősszülők mezítelenségét, és megértette, hogy helyettes engesztelésre van szükség ahhoz, hogy Isten rá és az áldozatára tekinthessen. Ebben az esetben Ábel a tulajdonított igazság példája, Kain pedig azé, amikor a saját igazságunk által akarjuk Isten tetszését elnyerni. Az Újszövetségből tudjuk, hogy az Isten báránya veszi el a világ bűnét, nem a mi kezünk munkája.

Tovább a teljes cikkre »

Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9)

Egyetlen fa volt a kertben, amelyről az ember nem ehetett: a jó és rossz tudásának fája (עֵץ הַדַּ֖עַת ט֥וֹב וָרָֽע). A kígyó hazudott az asszonynak, amikor megkérdezte: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (3,1) A kígyó ravasz volt. Lehet kérdezve is hazudni. Az igazság az volt, hogy Isten bőségesen ellátta az embert élvezetes gyümölcsökkel, a kert minden fájáról ehetett. Egyet kivéve: a jó és rossz tudásának fáját.

Tovább a teljes cikkre »

Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9)

A kert közepére Isten az élet fáját (עֵ֤ץ הַֽחַיִּים) helyezte el. Éc há-chájjím. Ez a fa a halhatatlanság szimbóluma. Onnan tudjuk, hogy amikor az ember vétkezett, Isten e szavakkal rekesztette el az élet fájához vezető útját: „Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen…” (1Móz 3,22) Az élet fája nélkül az ember nem él örökké. A halhatatlanság feltételes: az élet fájától függ. Egyedül Istené a halhatatlanság (1Tim 6,16), az ember csak akkor nem hal meg, ha odajárulhat az élet fájához. Az éc há-chájjím-tól elválasztva az ember halálra van ítélve.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum