A ‘Ábrahám’ címkével jelölt bejegyzések

Fiai, Izsák és Izmael temették el a makpélai barlangban… Izsák a Lahajrói-kútnál lakott… Izmael… elődei mellé került.” (1Móz 25,9.11.17)

Ábrahám Sára halála után újraházasodik és további hat gyermeket nemz. Majd őket ugyanúgy elküldi maga mellől, ahogy annak idején Izmaelt (Ismáélt vagy Jismáélt), világossá téve, hogy egyetlen örököse van, és az Izsák, az ígéret gyermeke. Ábrahám vénségében, az élettel betelve hal meg, hogy elődei mellé kerüljön. És ekkor az üdvtörténet néhány pillanatra újra találkozik a profán történelemmel.

Tovább a teljes cikkre »

Áldott az ÚR, Ábrahámnak, az én uramnak Istene, aki nem vonta meg szeretetét uramtól!” (1Móz 24,27a)

A Genezis egyik leggyönyörűbb története az, ahogy Ábrahám szolgája megtalálja Rebekát (Rivkát) Izsáknak (Jicháknak) feleségül. Rebeka szép testű és szép lelkű leány, Izsák is beleszeret, mikor végül meglátja őt. (Lábán kapzsi természete is megvillan, amikor észreveszi az arany karpereceket, ez fontos lesz még a későbbiekben.) Engem azonban a történetben a szolga viselkedése nyűgöz le igazán. Ez az ember mindvégig Ábrahám javát keresi, az ő érdekében cselekszik, és mikor sikerrel jár, nem bír egy percig sem maradni, annyira szeretné elvinni a hírt urának, hogy az ÚR szerencséssé tette az útját. Ennek az embernek ezen az úton válik meglepően személyessé az a kapcsolat, ami eddig Ábrahámot fűzte Istenhez, de még azt a jó szerencsét is Ábrahám iránti szeretetként értelmezi, amit ő él át. Ebben az emberben az a lenyűgöző, hogy egyáltalán nem önmaga érdekli. Ez a szolga belsőleg szabad.

Tovább a teljes cikkre »

Így került Ábrahám birtokába sírhelyül a hettitáknak ez a szántóföldje a rajta lévő barlanggal együtt.” (1Móz 23,20)

A 23. fejezetben furcsa, mai szemmel nehezen érthető alkudozást látunk Ábrahám és Chét fiai (a hettiták), valamint Efrón, Cóhár fia között. Az azonban világos a történetben, hogy ennek az alkunak a következtében Ábrahám megszerzi az első földdarabot Kánaán földjén, amit neki ígért az ÚR. Ez a földdarab ugyan csak egy sírhely, de a jövő záloga. Ábrahám is tulajdonos lett a földön, és ezt nem ajándékba kapta, hiszen a földet megvásárolta az ott lakóktól. Innentől nem jövevény többé, hanem birtokos, ezt a lehetőséget pedig  Sára tragikus halála adta a kezébe.

Tovább a teljes cikkre »

„…és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra.” (1Móz 22,18)

Az Akédá (Izsák megkötözésének története) számomra az egész Biblia egyik legszentebb elbeszélése. A fejezethez érve napokig halogattam, hogy elolvassam a héber szöveget, mert méltóképpen akartam fogadni; inkább a görög Újszövetséggel mentem tovább, amit párhuzamosan olvasok a Genezissel. Úgy kerülgettem az Akédát, mint a fiú, aki az alkalmas időt és helyet keresi, hogy felnyissa a borítékot, amelyben apja neki írt, utolsó levele van. Sokszor olvastam már ezt a történetet, kívülről-belülről ismerem, de minden alkalommal felkavar. Azt viszont nem gondoltam, hogy a megértésem megint újabb részlettel fog gazdagodni. Pedig megrázó, új motívum került ismét a szemem elé.

Tovább a teljes cikkre »

De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne essék neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga.” (1Móz 21,12a)

Izsák születése kiélezte a konfliktust Sára és Hágár között. Amikor Hágár kinevette Sárát, Sára eldöntötte, hogy a szolgáló és a fia nem maradhatnak velük. Arra kérte Ábrahámot, hogy kergesse el őket a háztól. „Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett (וַיֵּ֧רַע), a fia miatt.” (21,11) Isten azonban ezt mondta Ábrahámnak: „Ne essék neked rosszul (אַל־יֵרַ֤ע) ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga.” (21,12) Az ÚR arra szólítja fel Ábrahámot, hogy hallgasson feleségére és tegyen mindent úgy, ahogy ő mondja. Ábrahám másnap reggel így is tett: felkészítette az útra Hágárt és elküldte őt Ismáéllel együtt a háztól.

Tovább a teljes cikkre »

Ábrahám ezt felelte: Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen, és megölnek a feleségemért.” (1Móz 20,11)

Számtalanszor hallani a vádat, hogy az emberek közötti viszályokért, háborúkért elsősorban a vallások a felelősek. Harmincéves háború, észak-ír konfliktus, katolikusok és protestánsok, szunniták és síiták, hinduk és muzulmánok, buddhisták és muszlim rohingják. Ennek a tételnek azonban némiképp ellentmond, hogy a 20. század legnagyobb háborúját épp olyan ideológia szülte, amelynek metafizikája tudatosan meghaladta a keresztény vallást (nácizmus), és az évszázad legtöbb emberáldozatát (százmilliónál is többet) egy kifejezetten ateista ideológiának (kommunizmus) köszönhetjük. Tény, hogy a vallások közötti konfliktusok okoztak fegyveres összecsapásokat, üldöztetést is, ezek azonban láthatóan eltörpülnek az istentelenség által ránk szabadított szörnyűségek mögött.

Tovább a teljes cikkre »

Ábrahám arcra borult, de nevetett, és azt mondta magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencven éves létére szülhet-e?” (1Móz 17,17)

Amikor Isten megszólította Ábrahámot, Ábrahám rendszerint arcra borult előtte. Ez gyönyörű gesztus, kiveszőben van a mai kereszténységből, noha ugyanaz az Isten a mi Atyánk is, aki Ábrahámhoz szólt. Helyénvaló lenne ma is ez a mozdulat, mégis ritka. Tényleg, miért nem borulunk gyakrabban arcra Isten – a Mindenható Isten – előtt? Én vagyok Él-Sáddáj (אֲנִי־אֵ֣ל שַׁדַּ֔י) – mutatkozott be a Mindenható. Ábrahám pedig arcra borult. Nem illetné meg ma is ez a tisztelet Él-Sáddájt? Nem viszonyulunk túl demokratikusan ehhez a kapcsolathoz? De nem ez az, ami a fenti versben igazán megfogott. Hanem a nevetés.

Tovább a teljes cikkre »

Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki eléje.” (1Móz 14,18)

A kilenc király csatája Kedorláómer és a vele tartó királyok vereségével végződik. A nap hőse Abrám, aki elé Sodoma királya is kijön a Sávé-völgybe, hogy üdvözölje őt és nagylelkű ajánlatot tegyen neki a zsákmány megtartására. Ekkor azonban felbukkan egy ismeretlen alak, Melkisédek (Málki-Cedek). Melkisédek szinte a semmiből tűnik elő, nem volt róla eddig szó, sem a városáról (Sálem), amelynek királya volt. Nem tudunk semmit a származásáról sem. Abrám azonban tizedet ad neki mindenből.

Tovább a teljes cikkre »

Hogy mit élt át az Atya Nagypénteken, azt senki az emberek közt nem tudhatja jobban Ábrahámnál, Isten barátjánál, aki a Mórijjá hegyén kész volt a fiára emelni a kést. Ábrahám engedelmesen ment a hegyre, de a kezét az utolsó pillanatban megfogta az Atya. Ezt én teszem meg, neked nem kell. Te most már jobban ismersz engem, mint az emberek. A barátom vagy. Egy bárány került Izsák helyére, de mindketten tudták, hogy a valódi áldozat a Fiú lesz. Ábrahám látta ezt és örvendezett. Ahogy bepillantott saját szívén keresztül az Atya szívébe, nem gyűlölettel, hanem szeretettel találkozott. Ahogy ránézett a bárányra, azt is tudta, hogy az Atya szeretete a nagyobb. Ábrahám aznap így nevezte el a helyet: „Az ÚR gondoskodik.” JHVH Jireh.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az egyházatyák a Fiú halálának értelméről gondolkodtak, gyakran fordultak az Ószövetség egyik legfélelmesebb történetéhez, ahhoz, amelyben Isten próbára teszi Ábrahámot. Az 1Móz 22-ben olvassuk, hogy Isten Izsák feláldozására kéri az idősödő pátriárkát, majd az utolsó pillanatban egy kost ad a fiú helyett áldozatnak. Évezredek óta sejtjük, hogy valami mélységesen mély titok lappang annak a napnak a történéseiben. Kierkegaard álneves szerzője – Johannes de Silentio – is ezen elmélkedett, amikor a hit lényegét akarta megragadni. „Minél öregebb lett, gondolatai annál inkább szálltak vissza ehhez a történethez; lelkesedése mind hatalmasabb lett, és mégis mind kevésbé értette a történetet. Végül mindennél fontosabb lett számára.” (Félelem és reszketés. Európa, 14) A Mórijjá hegyén lezajlott esemény annyira megrendítő, annyira titokzatos, annyira zavarba ejtő, hogy méltán vált a festészet egyik visszatérő témájává is. Caravaggiótól Rembrandtig, Michelangelótól Brunelleschiig, Pedro Orrentétől William Blake-ig, Jan Victorstól Mark Chagallig sokan megfestették már a történetet, és biztosan nem ők lesznek az utolsók. (Az illusztráció részlet Lőrincze Miklós tusrajzából.)

Tovább a teljes cikkre »

(A Félelem és reszketésben a hitet kívülről fürkésző Johannes De Silentio négy változatban gondolja végig Ábrahám és Izsák drámáját. Ez az V. az én hívő változatom.)

Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megfogta Sára öreg kezét, csókot nyomott az arcára, majd némán útnak indult Izsákkal. Sára az ablakból utánuk nézett, és ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint fiatal feleségként Ur-Kaszdimban. Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét. Három napig lovagoltak szótlanul, apa és fia. Mórija hegyéhez érve Ábrahám verejtékezett, sóhajtozott és Istenhez könyörgött, hogy akármi is lesz, tegye Izsákot hívővé. Amikor előhúzta a kést, Izsákból hangtalan, kétségbeesett kiáltás szakadt ki, hogy apja Istene mentse meg őt. Ekkor látták meg mindketten a kost. Ábrahám soha olyan gyorsan nem végzett állattal, mint ott fent a hegyen. Izsák pedig soha nem felejtette el, hogy a kés aznap nem rá, hanem a bárányra sújtott le. Hívő lett és amikor felnőtt, az Isten báránya képét véste anyja sátrának tartócölöpébe. Haláláig félénk ember maradt, gyűlölte a konfliktusokat és többre becsülte az élet apróbb dolgait a nagy drámáknál.

Tovább a teljes cikkre »

Számos hírportál beszámolt arról, hogy valószínűleg megtalálták a Genezisben szereplő Sodoma városának ősi romjait. A régészeket ez nem lepte meg, hiszen Dr. Steven Collins és csapata 2005 óta végeznek ásatásokat a Holt-tengertől észak-nyugatra található Tall el-Hammam-i lelőhelyen, és korábban is felmerült már a lehetősége annak, hogy a monumentális tell alatt a bronzkori Sodoma városára bukkantak. A feltárt város a bronzkorban a terület egyik rendkívül jelentős települése lehetett, erős falakkal, kapukkal és tornyokkal. Aztán a város hirtelen kihalt (Collins szerint valamikor Kr. e. 1750 1650 között) és hétszáz évre lakatlanná vált. Majd a vaskorban újra felépítették, de akkor már nem érte el bronzkori nagyságát. A város pusztulását hirtelen katasztrófa idézte elő, amely elől az emberek ugyanúgy nem tudtak elmenekülni, mint Pompejiben. A tudományos vita még zajlik arról, hogy valóban Sodomát találták-e meg, de a jelek abba az irányba mutatnak, hogy nagy valószínűséggel igen. Két gyors megjegyzést szeretnék ehhez fűzni.

Tovább a teljes cikkre »

Minden percem be van osztva, nincs időm most részletesebben írni az ELF-ről, de egy tipikus példával hadd szemléltessem, hogy milyen munka folyik itt Wisłában. Idén a teológus műhelyben vagyok, előadóként és résztvevőként. A műhelyünket a Cambridge-i Egyetem két tanára vezeti, Peter J. Williams és Dirk Jongkind. Az előadások, amiket megvitatunk, a teológia különböző területeiről szólnak. Az egyik előadónk Martin Heide, a Marburgi Egyetem sémi nyelven fennmaradt szövegekkel foglalkozó professzora. Az előadása a tevékről szólt. És hogy miért érdekes ez? Mert a kutatásait nagyjából ugyanakkor végezte, amikor egy publikáció a nemzetközi és a magyar médiában is nagy figyelmet kapott, mert arra a következtetésre jutott, hogy a Kr. e. 2. évezredben nem voltak háziasított tevék Palesztinában (vagyis Ábrahám története, melyben háziasított tevékről olvasunk, erősen megkérdőjelezhető).

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum