Warning: Use of undefined constant TXT - assumed 'TXT' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/szabados/web/divinity/wp-content/themes/floral_green_and_red_ote031/functions.php on line 1323
homoszexualitás

A ‘homoszexualitás’ címkével jelölt bejegyzések

Komoly csata játszódott le pár napja a 12 milliós taglétszámmal rendelkező United Methodist Church (UMC) globális konferenciáján. A világméretű metodista mozgalom legnagyobb felekezetét más nagy hagyományos felekezetekhez hasonlóan megosztják a nyugati kultúrát uraló LMBT-ügyek, de a UMC hivatalos pozíciója eddig az volt, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között lehetséges, a homoszexualitás gyakorlása ellentétes a keresztény tanítással, gyakorló homoszexuálisok értelemszerűen nem szentelhetők fel a felekezet lelkészének. A felekezet liberális szárnya viszont ezzel ellentétes lépéseket tett az elmúlt években és sürgette a UMC hivatalos álláspontjának megváltoztatását. Február végén ezt vitatták meg az Egyesült Államok-beli St. Louisban.

Tovább a teljes cikkre »

Tegnap ugyanolyan diadalittasan adta hírül a hvg.hu, az index.hu és a 444.hu (követve a teljes nyugati progresszív sajtót), hogy David Matheson, a „reparatív terápia” „atyja”, „pápája” (biztos, lehetne még fokozni a jelzőket) újra a meleg életmód mellett döntött, mint amilyen lendülettel beleszálltak Trombitás Kristóf, Hodász atya és Szőnyi Szilárd köztévén folytatott beszélgetésébe, amely a szabad terápiaválasztásért küzdő szakmai hálózat nemrég lezajlott budapesti konferenciájáról szólt. A „helyreállító terápia” egyik ikonikus alakjának személyes kudarca ugyanis a szemükben azt demonstrálja, hogy a melegség megváltoztatásába vetett hit pont olyan, mint a laposföldben való hit. Egy pillanatra engedjük meg, hogy a progresszív médiának igaza legyen ebben. Tegyük föl, hogy a homoszexuális hajlam tényleg megváltoztathatatlan adottság, és az ellenkezőjére semmilyen bizonyíték nincs. Vajon miért annyira fontos a progresszív médiának, hogy ezt bizonyítsa és az ellenkezőjét állítókat nevetségessé tegye?

Tovább a teljes cikkre »

A 20. század utolsó évtizedében fontos tudományos projektté vált, hogy megvizsgálják, vajon a homoszexuális hajlam genetikailag meghatározott-e. Az egyik lehetséges kutatási irány az volt, hogy megtalálják a homoszexuális hajlam kialakulásáért felelős „gént”. Időnként felröppentek hírek ennek a bizonyos „génnek” a megtalálásáról, ezek nagy utat is jártak be a médiában, a tudósok többsége azonban ma már elveti, hogy egyetlen gén felelős lenne az orientáció kialakulásáért. A homoszexualitás genetikai meghatározottságának igazolására (vagy cáfolására) az ígéretesebb tudományos utat az ikerkutatások jelentették. Ezek a kutatások abból indultak ki, hogy ha az azonos génállományú ikreknél mindkettő homoszexuális hajlammal rendelkezik, az erős bizonyíték lehet a homoszexuális hajlam genetikai meghatározottságára. Vajon mire jutottak ezek az ikerkutatások? Robert A. J. Gagnon 2001-ben összeszedte az addigi kutatási eredményeket, ezeket röviden ismertetem, kiegészítve egy azóta publikált nagymintás kutatással is.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor arról beszélgetünk, hogy a homoszexualitáshoz való keresztény viszonyulás miért vízválasztó kérdés, többször belefutottam abba az ellenvetésbe, hogy „de hát például a teremtésvédelem is mennyire fontos, miért nem azt emeljük ki?” Ilyenkor az ember elszégyelli magát, mert a tepsiben megmaradt olajra gondol, amit előző nap a mosogatóba öntött, vagy ha globálisabban gondolkodik, a bálnákra, amikről már legalább egy hónapja elfelejtkezett. Bűn, hogy tönkretesszük a földünket? Igen, az, és mindnyájunknak van benne valamennyi felelősségünk. Akkor miért a homoszexualitás megítélését tartjuk vízválasztónak? Egy kedves keresztény ismerősöm írta nemrég a következőt: „Bár a szexuális tisztaságot nagyon fontosnak tartom, és ebben valószínűleg az evangéliumi világ többségének a véleményét osztom, számomra sokkal fontosabb kérdés a teremtésvédelem. Szerintem sokkal radikálisabban vétünk Isten ellen ezen a területen keresztény – és nem keresztényként. Ha valami elszomorít és azt érzem, hogy nem vagyunk közös alapon, az ez a téma. Csak ez sokak számára érdektelen…” Elmondom, mi a problémám ezzel az érveléssel.

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt évek egyre többször ismétlődő jelensége, hogy keresztény diákcsoportokat megbüntetnek vagy egyenesen kitiltanak angolszász egyetemekről, mert nem igazodnak az új progresszív moralitáshoz, amely mára átvette a régi – kereszténységhez kapcsolt – morális vízió helyét a nyugati világ nagyobbik felében. Magyarán: ezek a diákszervezetek továbbra is bűnnek tekintik a homoszexuális kapcsolatot, a szexualitást a férfi és nő közötti házasság kereteiben látják egyedül elfogadhatónak, vezetőik megválasztásában pedig alkalmazzák a hagyományos keresztény elveket. Olyan elvekről és gyakorlatokról van szó, amelyek az egyébként sok vitát megélt kereszténység kétezer éves történetében soha nem voltak vitatottak – egészen az új moralitás megjelenéséig. Az új moralitás azonban láthatóan nem tűri a régit.

Tovább a teljes cikkre »

Pap Szilárd István tegnap újabb cikket írt arról a társadalmi vitáról, amely a szomszédos Romániában a melegházasság kérdése körül alakult ki. Az írás címe: „A homofóbia és a korrupcióellenesség meglepő kölcsönhatása Romániában”. Pap Szilárd István szerint a Román Ortodox Egyház ellennarratívát épít a nyugatos világkép mellé, és ennek a narratívának a legfőbb állványzata a homofóbia, noha Romániában a melegjogok szerinte kifejezetten gyerekcipőben járnak még. „[A]z elmúlt években egyre erősebbek és hangosabbak lettek a homofób hangok, és az ortodox egyház hathatós közreműködésével mozgalommá is szerveződtek” – írja a Mérce internetes újság cikkében. Pap Szilárd István tavaly is publikált már a témában „Melegekkel szívózva bizonyítaná a Román Ortodox Egyház, hogy még mindig tényező” címmel. A két cikk apropóját részben az a népszavazás szolgáltatta, amelyet hárommillió romániai állampolgár aláírása kezdeményezett annak érdekében, hogy a román alkotmány kimondja a korábban magától értetődőt: a házasság egy férfi és egy nő között köttetik.

Tovább a teljes cikkre »

A Nashville-i Nyilatkozat azzal a céllal született, hogy megvallja, amit a Szentírás és a keresztény egyház a szexualitásról és a házasságról évezredek óta tanít. A szövegezői szerint a Nyilatkozatot az tette szükségessé, hogy ennek a tanításnak a helyességét az elmúlt években – a kultúra változásával összhangban – sokan a kereszténységen belül is megkérdőjelezték. A Nyilatkozat nem akar semmi újat állítani ahhoz képest, amit a Szentírás alapján a keresztények évezredek óta hisznek, csak megvallja a hagyományos keresztény álláspontot és kinyilvánítja az abban való változatlan hitet. Mivel azonban sok félreértés született a Nyilatkozat céljával kapcsolatban, fontos tisztázni, hogy a Nyilatkozat megalkotóinak mi nem volt a célja a Nyilatkozattal.

Tovább a teljes cikkre »

Adiaphorának (közömbösnek) nevezik hagyományosan azokat a kérdéseket, amelyekről a kereszténységen belül legitim módon lehet másként gondolkodni. Ilyen volt kezdetekben az, hogy egy keresztény ehet-e húst, amit korábban bálványoknak áldoztak, megkülönböztessen-e a héten egy napot a többitől, vagy hogy milyen sorrendben végezzék az istentisztelet különböző elemeit. Fontos, hogy a kereszténységben vannak másodlagos kérdések, hiszen ez teszi nyilvánvalóvá, hogy vannak elsődleges kérdések is, amelyekben keresztényekként viszont egyetértünk. Ezért tudnak ma is Krisztusban összekapcsolódni olyanok, akik egyet gondolnak a hit lényegi elemeiről, de mást gondolnak mondjuk a nyelvekenszólás ajándékáról, a keresztség módjáról és jelentőségéről, az utolsó idők eseményeinek sorrendjéről, a pokol természetéről, vagy az istentiszteleti éneklésről, és másodlagos meggyőződéseik miatt talán más felekezetekben is élik meg a hitüket. Evangéliumi hitem egyik pillére, hogy létezik az adiaphora kategóriája. Az adiaphora léte ugyanakkor azt is jelenti, hogy bizonyos kérdések nem tartoznak ebbe a kategóriába.

Tovább a teljes cikkre »

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a gond a most következő felsorolással: nők, feketék, latinók, zsidók, cigányok, melegek? Az elfogadott narratíva szerint olyan kisebbségekről (nők esetében többségről) van szó, amelyeket az elmúlt évszázadok során igazságtalanságok értek a többségi (vagy domináns) társadalom részéről. Ezek a kisebbségek jogfosztottak voltak, de a különböző felszabadítási és polgárjogi mozgalmak fokozatosan felszámolták vagy éppen most számolják fel az elnyomás jogi struktúráit. Obama elnökké választása annak idején azt jelezte, hogy Amerikában a feketék hosszú utat tettek meg a rabszolgaságtól a jogegyenlőségig, és Hillary Clintonnak is majdnem sikerült az álom, hogy Amerika első női elnöke legyen. (Ted Cruz vagy Marco Rubio ugyanez lehetett volna a latinók számára.) Obama alatt a melegházasság is keresztülment az amerikai társadalom jogrendjén, és szinte új „elnyomott kisebbség” után kellett nézni, hogy az identitáspolitika ne maradjon „ügy” nélkül. Ezzel vette kezdetét a transzneműekért vívott harc és az öltözőháború.

Tovább a teljes cikkre »

Néhány éve a belarusz ortodox egyházfő mondott kijózanító beszédet egy protestáns egyházi zsinaton, most hasonló ismétlődött meg az anglikán egyház püspökeinek szinódusán. Ezúttal azonban nem kívülről érkezett a prófétai figyelmeztetés, hanem a felekezeten belülről. A téma ugyanaz: helyes-e megváltoztatni a házassággal és a szexualitással kapcsolatos kétezer éves keresztény tanítást a kultúra új erkölcsi víziójának hatására. Ahogy az amerikai presbiteriánus egyház (PCUSA) hajlott a kompromisszumra, úgy a Church of England is nemrég elindult ebbe az irányba. A kritika ezúttal viszont olyan embertől érkezett, aki nem csak hogy lelkésze ennek a felekezetnek, hanem érintett a homoszexualitás kérdésében is. Sam Allberry (az Is God Anti-Gay c. könyv szerzője) ugyanis férfi létére férfiakhoz vonzódik, de Jézus követőjeként nem azonosítja magát ezekkel a vágyaival, hanem tartja magát a keresztségben vállalt fogadalomhoz, hogy a bűnnek meghalva szentül fog élni.

Tovább a teljes cikkre »

Cambridge-i tartózkodásom anglikán élményei pont olyan vegyesek lettek, amilyen az anglikán egyház jelenlegi állapota. Konkrétan a Church of England helyzetére gondolok, amely valahogy beszorult az észak-amerikai progresszívek és az afrikai evangéliumiak prése közé. Az anglikán közösség súlypontja egy ideje már nem az amerikai és brit régió, amit az amerikai episzkopálisok tagságának tavalyi felfüggesztése is jelez, de még mindig elképzelhetetlen lenne az anglikánok világméretű közössége a Church of England meg a Canterbury érsek nélkül. A szexuális forradalom és az azt egyre lelkiismeretesebben követő progresszív teológia mégis olyan változásokat indukál, amelyek jelenleg ennek a világméretű egyházi formációnak a szétesésével fenyegetnek. Persze sokan gondolják, hogy ez most már talán nem is volna olyan nagy baj.

Tovább a teljes cikkre »

Kilenc évvel ezelőtt Theo Hobson brit liberális teológus a baloldali The Guardian véleményrovatában fogalmazott meg egy gondolatot, amit ma is megfontolandónak tartok. A pink reformation című cikkében Hobson a homoszexualitással kapcsolatos véleményklíma változását az intézményes egyház nemezisének nevezi. A homoszexualitás kérdése szerinte olyan fenyegetést jelent a fennálló kereszténység számára, amit csak a 16. századi reformációhoz lehet hasonlítani. Hobson más következtetést von le ebből, mint amit én helyesnek tartok, de fő tézise szerintem igaz: a homoszexualitás megítélésének változása letaszította az egyházak üzenetét az erkölcsi piedesztálról. Ez a megállapítás azért fontos, mert a közvélekedés radikális elmozdulásával számolnunk kell, ha tisztában akarunk lenni helyzetünk és feladatunk valódi nehézségével.

Tovább a teljes cikkre »

Tegnap a BBC honlapján kerestem a Brexitről szóló cikkeket, amikor a kezdőfelületen beleütköztem ebbe az írásba. A cím mindent elmond: „A többszerelmű kapcsolatok lehetnek a szeretet jövője”. Az írás a „szexuális forradalom” cikksorozat részeként jelent meg, mely sorozat (a BBC ismertetője szerint!) a szex és a gender fejlődő fogalmát akarja megértetni velünk. Sokan jósoltuk, hogy az azonos neműek közötti házasság legalizálása magával fogja hozni a poligámia legalizálásának igényét is azokban az országokban, ahol a házasság hagyományos definícióját felülírja a szexuális forradalom, a gender ideológia és a haladás eszménye. És valóban: a Brexit árnyékában a monogám házasság kihívójaként bejelentkezett a „többszerelmű kapcsolatok” ideája.

Tovább a teljes cikkre »

„Küzdjetek a hitért, mely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” – mondja Júdás apostol. Mostanában ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a házasság és a homoszexualitás kérdésében a társadalom mellett az egyházakon belül is folyamatosan csatákat veszít a történelmi keresztény álláspont. A skandináv lutheránusok (tisztelet a kivételnek) hitehagyását már rég elkönyveltem, a tágan értelmezett evangéliumi világ „progresszív” személyiségeinek (pl. Rob Bell, Steve Chalke, Chuck Smith Jr., Tony Campolo, Ken Wilson) a kulturális trendhez való alkalmazkodása viszont még mindig letör, és az is nyomasztó, hogy olyan „billegő körzetekért” kell izgulni, mint a World Vision vagy a Hillsong. Az apostoli didaché feladása ma ezen a területen a leggyakoribb és leglátványosabb. Mivel sok csatavesztésre számítok, kellemes meglepetésként élem meg, ha pont olyan csoportokat nem sodor el a kulturális lavina, amelyekről azt gondolnám, hogy percek kérdése csak, hogy elessenek. A közelmúltban két ilyen meglepetés is ért.

Tovább a teljes cikkre »