Warning: Use of undefined constant TXT - assumed 'TXT' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/szabados/web/divinity/wp-content/themes/floral_green_and_red_ote031/functions.php on line 1323
megváltás

A ‘megváltás’ címkével jelölt bejegyzések

Amikor az egyházatyák a Fiú halálának értelméről gondolkodtak, gyakran fordultak az Ószövetség egyik legfélelmesebb történetéhez, ahhoz, amelyben Isten próbára teszi Ábrahámot. Az 1Móz 22-ben olvassuk, hogy Isten Izsák feláldozására kéri az idősödő pátriárkát, majd az utolsó pillanatban egy kost ad a fiú helyett áldozatnak. Évezredek óta sejtjük, hogy valami mélységesen mély titok lappang annak a napnak a történéseiben. Kierkegaard álneves szerzője – Johannes de Silentio – is ezen elmélkedett, amikor a hit lényegét akarta megragadni. „Minél öregebb lett, gondolatai annál inkább szálltak vissza ehhez a történethez; lelkesedése mind hatalmasabb lett, és mégis mind kevésbé értette a történetet. Végül mindennél fontosabb lett számára.” (Félelem és reszketés. Európa, 14) A Mórijjá hegyén lezajlott esemény annyira megrendítő, annyira titokzatos, annyira zavarba ejtő, hogy méltán vált a festészet egyik visszatérő témájává is. Caravaggiótól Rembrandtig, Michelangelótól Brunelleschiig, Pedro Orrentétől William Blake-ig, Jan Victorstól Mark Chagallig sokan megfestették már a történetet, és biztosan nem ők lesznek az utolsók. (Az illusztráció részlet Lőrincze Miklós tusrajzából.)

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az egyházatyák Krisztus haláláról írnak, az egyik leggyakrabban használt előkép számukra a páskabárány. Ez nem véletlen, hiszen az Újszövetség is párhuzamot von a páska ünnepe és a passiótörténet között, előbbit magyarázó keretként használva az utóbbihoz. Pál explicit módon kimondja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott” (1Kor 5,7b). Görögül: τὸ πάσχα ἡμῶν ἐτύθη Χριστός. Krisztus a mi páskabárányunk, akit a zsidó rendelkezés szerint évente megölt páskabárányhoz hasonlóan megöltek áldozatként. A páskabárány rendelkezése tehát előképe Krisztus halálának. Ha meg akarjuk érteni, hogy Krisztus miért halt meg, vissza kell mennünk Mózes második könyvének 12. részéhez, ahol a páskabárányról szóló rendelkezés először elhangzik.

Tovább a teljes cikkre »

A Krisztus engesztelő áldozatáról szóló modern teológiai vitákban meghatározó szerepet töltött be Gustaf Aulén 1931-es Christus Victor c. könyve. A svéd teológus történeti-teológiai elemzése mindössze 159 oldal, mégis megkerülhetetlenné vált, mert az addig megszokott két modell – az Anzelmnek tulajdonított „objektív” és az Abelardnak tulajdonított „szubjektív” modell – mellé helyezett egy harmadikat, amelyet „klasszikus” modellnek nevezett el, mert az egyház korai időszakához kapcsolta ennek dominanciáját. Aulén hatására sokan ma is a „klasszikus” modellhez való visszatérést sürgetik a protestantizmust jellemző „objektív” modellel szemben, amely a megváltás jogi aspektusára helyezi a hangsúlyt. Ebben a cikkben röviden bemutatom Aulén tézisét, majd ugyanilyen tömören összefoglalom a tézissel kapcsolatos kritikámat is.

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a sorozatban egyetlen állítást bizonyítottam: a helyettes bűnhődés tana nem a középkori teológia újítása, hanem kezdettől dominánsan és általánosan jelen van az egyházatyák teológiájában. Nem állítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana az egyházatyák bizonyságtételén nyugodna, sem azt, hogy az egyházatyák megváltás-teológiája mindenben azonos lett volna, azt meg pláne nem, hogy mindenben igazuk lenne. Számomra az apostoli tanítás a teológia normája – a norma normans, ahogy a reformátorok nevezték –, nem az egyházatyák írásai. Ettől még komoly súlya van az egyházatyák álláspontjának, különösen, ha azt a Szentírásra alapozzák. Azt egyelőre nem bizonyítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana apostoli tanítás, arra azonban elegendő bizonyítékkal szolgáltam, hogy az egyházatyák így gondolták. Huszonkilenc plusz egy példával támasztottam alá, hogy a helyettes bűnhődés korai, katolikus (egyetemes) és ortodox tan, amely folyamatosan jelen volt és általános elfogadottságot élvezett az egyház korai időszakában. Az alábbi harminc tanúról van szó:

Tovább a teljes cikkre »

A középkori teológia legjelentősebb alakja Augusztinusz után kétségkívül Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt, legalábbis a kereszténység nyugati felében. Nekünk, protestánsoknak, vannak problémáink azzal a teológiai építménnyel, amelyet Tamás a keresztény hittartalom és az arisztotelészi filozófia ötvözetéből állított össze, hiszen a reformáció a Tamás utáni skolasztika logikai útvesztőiből tért vissza a Szentírás egyszerűségéhez és belső rendszeréhez. Azonban Aquinói Szent Tamás egyik lelkes huszadik századi tanulmányozója éppen az az R. C. Sproul volt, akinél a mi korunkban nem sokan tettek többet a reformátori teológia népszerűsítéséért. Aquinói Szent Tamást egyetlen okból idézem most meg: Krisztus halálát ő, a katolikus teológia egyik legnagyobbja is helyettes bűnhődésként értelmezte. Legyen ez bónuszként az egyházatyákról szóló sorozat harmincadik, utolsó utáni része.

Tovább a teljes cikkre »

C. S. Lewis úgy írta meg a Narnia Krónikái c. mesesorozatát, hogy aki megszereti Aslant, ráismerjen Narnia urára a mi világunkban is. Lewis először Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény c. mesét adta közre, azt követte további hat, amely Narnia történetét a születéstől a mennyei ideában való újjáteremtésig meséli el. Aki olvasta a történeteket, nem csak Jézus Krisztusra ismer Aslanban, de a keresztény hit ezer más színét, szagát és ízét is felfedezi Narniában. A helyettes áldozat motívumát is, amely rögtön az első mesében a történet központi szála: egy túszcsere keretében Aslan a boszorkány által elcsábított Edmund helyére lép és a boszorkány kezében brutális kínhalált hal. Ez az a motívum, amelyről szeretnék most néhány gondolatot megosztani.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző posztban említett Nüsszai Gergely a Kr. u. 4. század teológusa volt, de okkal hagytam őt ki, amikor a másik két kappadókiai egyházatya (Nagy Baszileiosz és Nazianzoszi Gergely) nézeteit mutattam be. Nüsszai Gergely ugyanis az a görög nyelvű egyházatya, akit G. Aulén Christus Victor c. művében a „váltságdíj-elmélet” legfontosabb képviselőjének nevez. Aulén szerint Nüsszai Gergely azt tanította, hogy Isten a Sátánnak fizetett váltságdíjat, amikor Krisztus meghalt a kereszten, és ez volt (Aulén szerint) a „klasszikus” nézet, amelyet aztán felváltott a nyugati teológiában a helyettes bűnhődés jogi hangsúlyának dominanciája. Az eddigi posztok alapján remélem, mindenkinek világos, hogy Aulén sokat idézett (egyébként viszont meglepően rövid és alig dokumentált) történeti rekonstrukciója ebben a formában tarthatatlan. Azonban eljött az ideje, hogy Nüsszai Gergelyt is szemügyre vegyük, és megvizsgáljuk, vajon az ő tanítása valóban szembemegy-e a helyettes bűnhődés tanával.

Tovább a teljes cikkre »

Hónapok óta zajlik a vita, amit Görbicz Tamás (GT), a Budapesti Autonóm Gyülekezet egyik presbitere robbantott ki Krisztus engesztelő halálának értelmezéséről. Ma már hihetetlennek tűnik, de ettől a vitától teljesen függetlenül indítottam útjára a helyettes bűnhődésről szóló sorozatomat. Ez év július 11-én kommentben utaltam arra, hogy tervezek írni egy cikksorozatot a témában, de csak szeptemberben jutott tudomásomra, hogy akkor már javában zajlott a vita GT új tanításáról. Az egyházatyákról szóló cikkeimet nem ez a vita ihlette, az október 4-i bejegyzésemet viszont már annak a fényében írtam, amit a vitáról tudtam. Sok imádság és beszélgetés előzte meg a döntésemet, hogy most konkrétan és név szerint is válaszoljak GT-nak. Mivel GT engem is bírált egy kommentjében, lett volna eddig is indokom arra, hogy válaszoljak, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól értem, amit tanít. Mivel GT az új tanítását különböző fórumokon, nagy nyilvánosság előtt fejtette ki, én is nyilvános formában reagálok rá. (A cikket hétfőn elküldtem előzetes kontrollra GT-nak, hogy nézze meg, nem adok-e a szájába olyat, amit ő nem mondana.)

Tovább a teljes cikkre »

Az előző nyolc posztban azt mutattam meg, hogy elődeikhez hasonlóan az egyház mind a nyolc (!) „doktora” vallotta és tanította a helyettes bűnhődés tanát. Mind keleten, mind nyugaton általánosnak mondható a hit, hogy Krisztus a mi bűneink büntetését szenvedte el a kereszten. Hagyományosan Nagy Szent Gergelyt nevezték az egyház utolsó nyugati „doktorának” (akihez azóta másokat is társítottak), ezért írtam róla közvetlenül Hieronymus után, de Gergellyel kicsit előre ugrottunk az időben. Most visszamegyünk egy évszázaddal korábbra, és a hátralévő posztokban szeretnék még néhány egyházatyát tanúként hozni arra, hogy a helyettes bűnhődés nem a késő középkor újítása, hanem a kereszténység egyik alaptanítása. Nagy Szent Leó következik, aki a Kr. u. 5. században Róma meghatározó püspöke volt. Ő is hitte, hogy Krisztus a bűneink jogos büntetését szenvedte a kereszten.

Tovább a teljes cikkre »

Hieronymus – vagy Szent Jeromos, ahogy sokan ismerik – a latin egyház meghatározó teológusa és doktora. Elsősorban bibliakutató volt, a Vulgata fordítója, a bibliai nyelvek kiváló ismerője. Hieronymus megélte a kereszténység államvallássá válását, a Julianus idején bekövetkezett pogány restauráció rövid időszakát, a több évtizedes ariánus vitákat, és Róma lerombolását. Jeromos még Kr. u. 385-ben elhagyta Rómát, és kisebb kitérőkkel Betlehembe költözött, ahol szerzetesi közösséget hozott létre. Tanítással és bibliatanulmányozással foglalkozott. Hieronymus fáradhatatlanul kutatta az Írásokat, levelei is gyakran hosszú és részletes igemagyarázatok. Hogy idős korában sem tért ki a viták elől, azt többek közt az Augusztinusszal folytatott kiterjedt levelezése mutatja. Írásaiból kiderül, hogy Krisztus halálát Hieronymus nem csak példaként, hanem a bűneinkért vállalt helyettes bűnhődésként is értelmezte.

Tovább a teljes cikkre »

Gustaf Aulen Christus Victor c. könyve óta rossz szokássá vált teológiai körökben, hogy Krisztus halálának értelmezései között ízlés szerint válogatunk. Akinek a „Christus Victor” modell tetszik, az abban hisz, aki a „recapitulatio” modellel rokonszenvezik, az abban, aki a morális példát látja Krisztus halálában, az abban, aki meg az „engesztelés”, az „elégtétel” vagy a „helyettes bűnhődés” modelljében tartja megragadóbbnak vagy megragadhatóbbnak a megváltást, az meg abban. Wolfhart Pannenberg, nemrég elhunyt német teológus Rendszeres teológia (Osiris, 2006) c. háromkötetes művének II. kötetében áttekintést ad a teológiatörténet megváltás-értelmezéseiről (az apostoli atyáktól a modern német teológia képviselőiig), majd miután bemutatta a legjelentősebb nézeteket, azzal szembesít bennünket, hogy bármilyen csábító is a lehetőség, nem válogathatunk önkényesen a különböző értelmezések között. Fontos idézet következik Pannenbergtől.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon hogy gondolkodtak Krisztus haláláról a Kr. u. 4. századi Jeruzsálemben, abban a városban, ahol az első keresztény gyülekezet létrejött? Betekintést nyújtanak ebbe Jeruzsálemi (Szent) Kürillosz püspök kateketikai beszédei. Kürilloszt Kr. u. 350-ben választották meg a jeruzsálemi gyülekezet püspökének. Az akkor dúló viták ellenére Kürillosz írásai nem polemikus, hanem inkább pásztori jellegűek. Tizennyolc kateketikai beszéde a keresztelendőket készíti fel a keresztségre, a hit alapjait magyarázza el nekik, ezért különösen fontos számunkra, amikor Krisztus keresztjének a jelentőségére tér rá. Kürillosz hangsúlyozza, hogy Isten emberré lett, és „az Úrnak szenvednie kellett értünk” (Jeruzsálemi Szent Kürillosz beszédei, 178). Szenvedése helyettes bűnhődés volt, a mi bűneink büntetését vette magára, amikor a golgotai kereszten megfeszítették.

Tovább a teljes cikkre »

A Kr. u. 4. század egyik latin püspöke volt Poitiers-i Hilarius. Feleségével és lányával együtt tért keresztény hitre, majd részben filozófiai tudása és retorikai képességei miatt az ariánus viták kellős közepén (350-ben) nevezték ki Poitiers (Potavium) püspökévé. Az ortodoxia védelmében végzett munkájáért az „ariánusok kalapácsa” (Malleus Arianorum) nevet kapta, hiszen nem csak írásaival, de meggyőződéséért vállalt száműzetésével is megmutatta, mennyire fontos számára a Szentháromság tana. Hilarius nem csak hitt a Fiú értünk vállalt helyettes bűnhődésében, de azt is igyekezett tisztázni, hogy ez hogyan érinti isteni természetét. Hilarius újabb fontos tanúja annak, hogy a tan nem a késő középkor teológiai újítása, hanem kezdettől a keresztény teológia központi igazsága.

Tovább a teljes cikkre »

Ha valakit az eddigi idézetek nem győztek meg arról, hogy a helyettes bűnhődés tana jelen van az egyház legkorábbi időszakában, tehát nem Anzelm vagy a reformátorok újítása, az olvassa el, mit mond Krisztus haláláról Caesareai Euszebiosz, a korai kereszténység vitathatatlanul legfontosabb egyháztörténésze! Euszebiosz felszabadított rabszolgából lett Caesarea püspöke, valamint Nagy Konstantin császár tanácsadója. Órigenészt tekintette legfontosabb mesterének, aki szintén Caesareában szolgált egy ideig. Euszebiosz aláírta a Niceai zsinat hitvallását, noha később Athanasziosz ellenfeleként lépett fel a Tiroszi zsinaton, amit jogosan róhatunk fel neki. A megváltás kérdésében azonban nem érte bírálat, hiszen Euszebiosz azt tanította, amit ortodox elődei és kortársai is: Jézus Krisztus halála helyettes bűnhődés volt.

Tovább a teljes cikkre »

Cyprianus Karthágó püspöke volt a Kr. u. 3. században, ő az egyik legjelentősebb afrikai egyházatya és latin teológus Augusztinusz előtt. Cyprianus írásaira erős biblicizmus jellemző, könyveiben folyamatosan szentírási idézetekkel támasztja alá mondanivalóját, az idézetek akár 80-90 százalékát is kiteszik írásainak. Cyprianus általában gyakorlati témákat tárgyal, mint az egyház egysége, az üldözések idején elbukottak visszafogadása, és a keresztény élet számos kérdése, ami abban az időben foglalkoztatta a hívőket. Gyakorlatias hangsúlyai ellenére Cyprianus műveiben is találunk egyértelmű utalásokat arra, hogy Krisztus halálát helyettes bűnhődésnek tartotta. Nézzünk meg néhány példát!

Tovább a teljes cikkre »