„Két nagy kegyelmi ajándék van, ami egy szentnek alapvető ebben az életben, a hit és a bűnbánat” – írja a nagyszerű puritán író, Thomas Watson A bűnbánat (Koinónia, 1999) című könyve bevezetőjében. A lélek a hit és a bűnbánat kettős kegyelmében él. „Ez az a két szárny, melyekkel a menny felé röpül. A hit és a bűnbánat táplálják a lelki életet, ahogy a meleg és a gyökér nedvessége a természetit.” (13) Majd így folytatja a bűnbánatról szóló elmélkedését: „Chrysostomus ezt találta a legjobb témának prédikációjához, amikor Arcadius császár előtt beszélt. Augustinus pedig azt kérte, hogy a bűnbánó zsoltárok előtte legyenek, amikor az ágyában fekszik, és gyakran tanulmányozta őket könnyek között. A bűnbánat soha nem múlja divatját: olyan gyakran élünk vele, mint a mesterember szerszámaival vagy a katona a fegyverével.” (13)
Thomas Watson könyve az egyik azon régi lelkiségi könyvek közül, amit újból és újból érdemes elolvasni. Watson azt állítja, és ezzel egyezik a tapasztalat (az enyém mindenképpen), hogy a bűnbánat könnyeiben gyógyulás van a megsebzett lélek számára. Ha a bűnbánat mélyre jut, képes kimosni a szívből a bűn letapadt váladékait, és ha Krisztus előtt történik, a szív meg fog utána gyógyulni. „A bűn feletti szomorúságnak oly nagynak kell lennie, hogy elnyeljen minden más szomorúságot, mint amikor a kő és a vér fájdalma találkozik, és a kő fájdalma elnyeli a vér fájdalmát.” (31) „A bűnbánat kifakasztja a bűn tályogát és utána megkönnyebbül a lélek.” (27) „A szent bánat a rebarbarához hasonló, mely kiirtja a lélek haragját. Mondják, hogy a szőlővenyige nedves gyógyír a leprára. (…) A könnyek sós vize megöli a lelkiismeret férgét.” (27)
A puritán teológus szeretettel és együttérzéssel ír arról a pillanatról is, amikor a bűnbánó megsebzett lelke Jézus Krisztussal találkozik. „Ó, milyen kívánatos a gyötrődő léleknek a Megváltó! Ilyenkor lesz Krisztus igazából Krisztus, a kegyelem pedig igazán kegyelem! (…) Hogy örül a seborvosnak az ember, ha vérző sebei vannak!” (27) Ugyanígy, sőt, jobban örül a Megváltónak az, akit a bűnei feletti szomorúság sebesített meg. „Ha Isten kavarja fel a lelket a bűnért, az olyan, mint mikor az angyal felkavarta a tó vizét, gyógyulást hozva a betegeknek.” (27)
Minden ébredésben megtörténik ez a felkavarodás. Minden ébredésben csobogni kezdenek a bűnbánat hegyi patakjai. Minden ébredésben felfakadnak a tályogok és tisztulni kezdenek a gennyes duzzanatok. Thomas Watsont olvasva csak azon gondolkodtam el, hogy vajon ez ma is igaz-e a keresztényekre. Vajon ott vannak ma is az arcokon a bűn miatti könnyek hosszú barázdái? Vagy csak a rozsdás emlékük maradt meg? Esetleg még azok sem? Ott vannak a bűnbánó zsoltárok az éjjeliszekrényeinken? Vagy a régi szentek szokása már idegen és távoli? Nem lett sok keresztény hite ma egyszárnyú, bűnbánat nélküli hit, amely éppen ezért a magasba sem tud emelni? Vajon nem azért hiányzik sokszor az igazi, mély csodálat Krisztus iránt, mert a sebeink sem a bűnbánattól véreznek, hanem csak az önsajnálattól?
Tapasztalataim alapján a bűnbánatot nálam minden esetben a bűn fel, majd beismerése előzi meg. Ez utóbbi méri a legnagyobb csapást a beteg szív ellenállására. Mégpedig az, mikor beismerem, én a felismert bűnt elkövettem. Ezt mély bűnbánat követi, és a legfájdalmasabb felismerés:
„Egyedül Te ellened vétkeztem (Istenem), és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben.” (Zsoltár 51:6)
Igen, ezt nem lehet „megspórolni” a kereszténységből, ha komolyan vesszük magunkat: az életnek van napos oldala, de ez azzal jár, hogy árnyékos is van.
Az nem egészen világos, hogy ezt most itt az első megtéréshez írtad le, vagy a keresztény ember életét végigkísérő küzdelemként? Ahogy Luther fogalmaz a 95 tétel 4. pontjában: „Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek országába való bemenetelig.”
„Könnyű őrültnek, könnyű eretneknek lenni. Mindig könnyű a kor feje után indulni, de nehéz dolog vigyázni saját fejünkre. Mindig könnyű modernistának, mindig könnyű sznobnak lenni. Könnyű lett volna belezuhanni a tévedések és túlzások e nyílt csapdáiba, melyek mint egymást váltó divatok és szekták húzódnak végig a kereszténység történelmi útján. Mindig könnyű elesni; hiszen temérdek sarok van, ahol el lehet botolni, de csak egy van, ahol meg lehet állni. Magától értetődő és kényelmes dolog lett volna belezuhanni, a gnoszticizmustól a keresztény scientistákig, valamelyik hóbortba. Ámde kerülni mindezt: szédítő kaland; és lelki szemeim előtt mennydörögve száguld az égi szekér korszakokon át, az ostoba eretnekségek hanyatt esnek vagy orra buknak, míg a merész Igazság, bár meginog, diadalmasan megáll.” (G.K.Chesterton)