Családban élőkhöz szeretnék most szólni, az asztal szerepéről. Generációk nőttek fel Arany János Családi kör című versén, melyben az asztal egy szegény családot és egy sebesült katonát tesz pillanatok alatt valódi közösséggé. Az asszony „Kiteszi középre a nagy asztalszéket / Arra tálalja fel az egyszerű étket”. A férj unszolja, hogy ő is üljön le: „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, –  / Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.” Az asztal emberléptékű kört rajzol a család számára, hogy apa, anya és gyermekek mesterkéltség és feszengés nélkül köré gyűljenek és egymás felé forduljanak. A kör ívén még az idegennek is jut hely. A megterített asztal oldott hangulatú teret hasít ki a térből, páratlan kapcsolódási felületet biztosítva számukra.

Az asztal évezredek óta az áldott családi kör ikonja: „gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték” – mondja a zsoltáríró, majd hozzáteszi: „Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat.” (Zsolt 128,3-4) Sok családban egy idő óta mégis a képernyő vette át az asztal szerepét. A képernyő is egybegyűjti a családot, nem vitatom, a látottakról is lehet beszélgetni, és azt is elfogadom, hogy időnként könnyebb a passzív részvétel, mint egymás szemébe nézni – különösen, amikor feszültség van a családtagok közt. Mégsincs ez jól. Pótolhatatlan veszteségnek tartom, ha megengedjük, hogy a családi együttlét ikonjává az asztal helyett a képernyő váljon.

A képernyő egymás mellé ülteti a családtagokat, akiknek így nem kell egymás arcvonásait figyelniük, nem kell beszélgetniük, nem kell a másikat végighallgatniuk, és nem kell megosztaniuk önmagukat sem. A családtagok átélnek valamiféle közösséget az egy irányba figyelésben is, de ha a képernyő végleg felváltja az asztal által megrajzolt kört, maga a családi kör megy tönkre, és vele az Isten által elkészített áldás is. A képernyő is behívja a családba az idegent, mint Arany János versében, de ez az idegen ténylegesen nem lép be oda (nem is tud arról, hogy milyen körnek lett részesévé). A figyelmet ugyanakkor magára vonja, és miatta – bár ezt ő nem tudja – szép lassan a család tagjai válnak idegenné egymás számára.

Melyik legyen hát a családi együttlét ikonja: a képernyő vagy az asztal? Sok otthonban nem is gondolkodnak ezen a kérdésen, megszokásból ülnek a képernyő félkörére. Az ételt is ott majszolják el, tányérral a kézben, a képernyőre tapadva. Szerintem ez tényleg nincs jól. Szeretnék ezennel javaslatot tenni az asztal sürgős rehabilitálására. Javaslom, hogy kapcsoljuk ki a képernyőt, üljünk át az asztalhoz, és kezdjünk egymással beszélgetni! Hagyjuk, hogy az asztal rajzolja meg a családi kört! Ne elégedjünk meg többé a félkörrel! Az asztal értünk dolgozik. Magától is megteremti a közösség lehetőségét, nekünk csak élnünk kell vele. Miközben elkérjük a másiktól a vajat, a cukrot, a kiskanalat, nézzünk feleségünk, fiunk, lányunk, anyánk, apánk, testvérünk szemébe, és adjunk hálát Istennek azért, hogy ő is ott ül velünk együtt az asztalnál. Boldog ember az, akinek van felesége és vannak gyermekei, és akiknek van idejük arra, hogy együtt egyenek. Miért cserélnénk le a velük való közösséget a képernyő vendégének tolakodó jelenlétére? Örüljünk a családunknak! Ismét mondom: örüljünk! Aztán ha hús-vér emberek kopogtatnak, hívjuk be őket is, és engedjük, hogy elmondják az asztal körül a maguk történetét…