Egyszer arról faggattak egy öreg remetét, hogy fájni fognak-e az emlékeink a mennyek országában. Azt akarták megtudni tőle, hogy emlékezni fogunk-e az elhagyatottságra, az árulásra, a megcsalatásra, a gyászra. Érezni fogjuk-e ott azt, amit ebben az életben elkövettek ellenünk? Emlékezni fogunk-e egyáltalán az itt eltöltött éveinkre? Gyászoljuk-e majd azokat, akik nem lesznek velünk a mennyek országában? Fájni fognak-e az emlékek?

Az öreg remete az embereket hallgatva göcsörtös kezével a zsebéhez nyúlt és előhúzott egy repedezett szélű képet. A kép a feltámadt Jézust ábrázolta, amint a csuklóján a szögek helyét mutatja épp Tamásnak. „Így fogunk emlékezni” – mondta a remete, és amint a képet visszadugta a helyére, egy kövér könnycsepp gördült le az arcán, egészen a szakálláig, és először halkan, majd egyre hangosabban nevetni kezdett. És ahogy nevetett, a szeméből újabb könnycseppek indultak útnak, és egymással versenyt futva azok is hahotázva ugráltak az öreg remete fehér szakállába.

Végül a remete abbahagyta a nevetést és újra megszólalt: „Hát nem látjátok? A Megváltó sebei most is ott vannak a kezein, a lábain és az oldalán, de a feltámadás dicsőséges hegekké változtatta őket!”