Van-e ma újszövetségi értelemben vett nyelvekenszólás? Sokan válaszolnak erre határozott nemmel. Azok az érvek, amelyek a nyelvekenszólás megszűnéséről szólnak, többnyire vagy a nyelvekenszólás „jelajándék” természetéből indulnak ki (a nyelvekenszólás a hitetlen zsidóknak szóló jel volt a jeruzsálemi templom lerombolása előtt), vagy abból a páli mondatból (1Kor 13,8), hogy a nyelvekenszólás meg fog szűnni, amikor eljön a „tökéletes” (a „tökéletes” eljövetelét ők a bibliai kánon végleges összeállására értik). A két érvben az a közös, hogy a nyelvekenszólás ajándékát mindkettő egy üdvtörténeti helyzethez köti, és mivel az üdvtörténeti helyzet megváltozott, a nyelvekenszólásnak is szükségszerűen meg kellett szűnnie. A nyelvekenszólás eszerint tehát vagy a jeruzsálemi templom lerombolásával szűnt meg, vagy az újszövetségi kánon megszilárdulásával.

Én egyik érvet sem tartom megalapozottnak. A nyelvekenszólás „jel” szerepéről már volt szó, ezért nem ismétlem magam. Pál érvelésének félreértése, hogy a nyelvekenszólás egyfajta jelajándék lett volna. Az pedig, hogy a „tökéletes” eljövetele a Bibliára vonatkozzon, annyira nem illeszkedik a szöveg kontextusához, hogy csak egyetérteni tudok Martyn Lloyd-Jones sarkos véleményével: „egyetlen szóval jellemezhetjük ezt a nézetet: nonszensz!”[1] D. A. Carson szerint is „nehezen elképzelhető”, hogy Pál a korinthusiaktól ilyen értelmezést várt volna.[2] A fejezetben a „tökéletes” eljövetele Krisztus második eljövetelére utal, amikor „színről színre” látunk, nem pedig töredékesen és homályosan, mint most. Akkor szűnik meg a nyelvekenszólás (és a prófétálás), amikor már nem lesz az istenismeretünk sem töredékes, sem homályos. Ez még nem most van.

Több figyelmet érdemel azok véleménye, akik szerint a nyelvekenszólás ajándéka nem szűnt ugyan meg (vagy ha megszűnt, nem üdvtörténeti okból), de úgy gondolják, hogy a modern jelenség nem azonos az újszövetségi nyelvekenszólással, vagy legalábbis nem látják bizonyítottnak, hogy a két jelenség azonos lenne. Ennek a nézetnek a képviselői az újszövetségi glosszoláliát általában valamiféle „csodás” dolognak tartják, a modernkori nyelvekenszólást viszont inkább csak természetesen magyarázható pszichológiai jelenségnek, ezért számukra szembeötlő a szakadék az újszövetségi és a mai jelenség között. Hogy mennyiben volt „csodás” ajándék az újszövetségi nyelvekenszólás, arról már volt szó. De vajon mit tudhatunk a moderkori nyelvekenszólás jelenségéről?

Számos nyelvészeti és pszichológiai tanulmány született az elmúlt évtizedekben, amelyek alaposan elemzik a modernkori glosszoláliát.[3] Max Turner The Holy Spirit and Spiritual Gifts Then and Now c. könyvében[4] összefoglalja a kutatások legfontosabb tudnivalóit, őt követve én is ezt teszem most, kiegészítve néhány további szemponttal.

1) A kutatások fényében először is megállapítható: nincs bizonyíték arra, hogy a nyelvekenszólás és az alacsony iskolázottság, csökkent értelmi képesség, hátrányos szociális helyzet, illetve pszichés problémák között bármiféle kapcsolat lenne. Korábban G. B. Cutton és K. Thomas tanulmányai ezt sugallták, és az antikarizmatikus irodalom ezekre a kutatásokra azóta előszeretettel hivatkozik is, de a tanulmányok elmegyógyintézetekben, pszichotikus betegekkel készített vizsgálatokon alapultak (Thomas esetében öngyilkosság-megelőző klinikán!), így természetes, hogy a nyelvekenszólók egyben zavart lelkiállapotú emberek is voltak![5] A valóságban nincs jellegzetes lélektani típus a nyelvekenszólók között.

A szociológus-teológus Gerd Theissen ezt írja: „A glosszolália aszemantikus játék a saját nyelv fonémikai készletével. (…) A ma is gyakorolt glosszolália empirikus vizsgálata megcáfolta vagy relativizálta a glosszolália számos pszichológiai magyarázatát. A glosszolália nem patológikus viselkedésforma és nem a szociális depriváció ellensúlyozásának eszköze. Mióta a pünkösdi mozgalomban művelt emberek is gyakorolják, és tudományos kutatása előrehaladt, konszenzus alakult ki atekintetben, hogy ez a ’játék’ éppoly kevéssé patologikus, mint a tánc, amely a test játéka. A nyelvekenszólás a fonémák tánca. Mindkét esetben az történik, hogy testrészek elsődleges funkciójuktól függetlenül akivizálódnak.”[6] A fonémák táncáról mint metaforáról már volt szó, most azt is hozzátehetjük, hogy amint a tánc nem a buta emberek időtöltése, úgy a nyelvekenszólás sem az iskolázatlanság vagy a zavarodottság jele.

2) A kutatások azt is kimutatták, hogy a nyelvekenszólás általában nem eksztázis következménye.[7] A nyelvekenszólást az azt gyakorlók bármikor el tudták kezdeni és abba tudták hagyni. A nyelvekenszólást gyakorlók nem veszítették el a környezet érzékelését, sőt, más feladatok végzésére (olvasás, vezetés, stb.) is tudtak koncentrálni. Fiziológiai kísérletek azt is bizonyították, hogy az EEG, illetve vérnyomás és szívverés-vizsgálatok alapján nem volt különbség a nyelvekenszólók és a kontroll-csoport tagjai között. Egy másik kísérletből (Spanos & Hewitt) kiderült, hogy a nyelvekenszólók ugyanúgy tudatában voltak környezetüknek, képesek voltak információt fogadni és továbbítani, mint azok, akiknek éppen egy novellát olvastak. Mindez azt igazolja, hogy a nyelvekenszóláshoz nincs szükség megváltozott tudatállapotra vagy a környezet csökkent érzékelésére (ami nem azt jelenti, hogy az utóbbi ne is fordulhatna elő).

Ez összhangban van azzal, ahogyan Pál az 1Kor 14-ben beszél a nyelvekenszólásról, hiszen ő is hangsúlyozza, hogy a nyelvekenszóló dönthet arról, hogy megszólal-e a gyülekezetben, vagy sem. Semmi nem utal a levélben arra, hogy a nyelvekenszóló önmagán kívül, valamiféle eksztatikus állapotban lenne, amely kikapcsolja az értelem kontrollját. A korinthusi szituációt csak úgy tudjuk koherens módon elképzelni, ha a nyelvekenszóló nem veszíti el önmaga felett az ellenőrzést. Maga a nyelvekenszólás nem az értelem gyümölcse, hiszen az értelem ἄκαρπός (gyümölcstelen), ő maga azonban az eszénél van, miközben nyelveken imádkozik, különben nem tudna arról se dönteni, hogy hallgasson-e vagy megszólaljon. A nyelvekenszólás egyfajta kontrollált kontrollálatlanság.

3) Talán csalódást okoz egyeseknek, de a modernkori nyelvekenszólás vizsgálata azt is kimutatta, hogy formáját tekintve a legtöbb glosszolália (nyelvekenszólás) nem xenolália (valódi idegen nyelv beszélése).[8] Amikor a pünkösdi mozgalom révén középpontba került a nyelvekenszólás ajándéka, sokan azt gondolták, hogy idegen nyelvekről van szó, amelyeket evangélizációs céllal kaptak.[9] Charles Parham például egészen 1929-es haláláig ezt tanította. Keringtek történetek arról, hogy egyes esetekben valóban xenolália történt (valaki egy általa nem ismert idegen nyelven szólalt meg, és ennek hatására valaki más talán meg is tért), a legtöbb ilyen történet azonban nem igazán dokumentálható, másod-, illetve harmadkézből való, vagy nem anyanyelvi hallgatók ismerték fel az adott nyelvet.

A hitelesnek tűnő történetek esetében sincs egyetlen olyan példa sem, amely a tudományos igazolás szigorú szűrőin átment volna (megfelelő hosszúságú és minőségű hangfelvétel; élő és hiteles tanúk, akik felismerték a nyelvet; a beszélő előéletének megfelelő dokumentálása, mely kizárja, hogy az illető akár tudat alatt is kapcsolatba léphetett a nyelvvel; stb.). A rengeteg megvizsgált felvételből alig akadt olyan, amelyben kimutatható lett volna az emberi nyelv struktúrája és nyelvtana. W. J. Samarin szerint[10] a  nyelvekenszóló legtöbbször a saját nyelvkészletéből ismert mássalhangzókat és anyanyelvének nyílt magánhangzóit használja. F. Goodman ezzel ellentétes eredményre jutott: nyelvekenszólók néha igenis használnak más nyelv fonetikai készletéhez tartozó hangokat is.[11] Az azonban nyelvészek számára egyértelmű, hogy a nyelvekenszólást tartalmazó felvételek esetében nem lehet valódi emberi nyelvről beszélni. Ma már jellemzően a karizmatikus mozgalomban is elismerik, hogy néhány kivételtől eltekintve a nyelvekenszólás esetében nem xenoláliáról van szó.

4) Jó hír viszont a nyelvekenszólás mai hasznában hívőknek, hogy a kutatások szerint a nyelvekenszólás igenis közvetít tartalmat! Turner szerint a legnegatívabb elemzések is elismerik, hogy a nyelvekenszólás prozódiája (ritmus, hangsúly, intonáció) nem nélkülözi a tartalmat, meg lehet például különböztetni egymástól a könyörgést, a panaszt, a hálaadást és a dicséretet. [12] Tehát attól, hogy a glosszolália nem nyelv, még funkcionálhat nyelvként. Erre David Hilborn is felhívja a figyelmet, amikor a pragmatikus nyelvészet eszközeivel elemzi a nyelvekenszólás jelenségét.[13] Egy üzenet úgy is célba juthat, ha a használt nyelvi eszközök információs tartalma elenyésző. A beszédaktus-elmélet erre számtalan példát hoz. Ha a nyelvekenszólás során a Szentlélek az ember tudatalattijával lép kapcsolatba („imádkozom lélekkel”), és a tudatalatti tartalma jut a Lélek által kifejezésre, érthető, hogy a tartalmi különbségek valamilyen szinten tudományosan is kimutathatóak, hiszen a kommunikáció több az információnál.

Turner felhívja a figyelmet C. S. Lewis nyelvekenszólásról szóló esszéjére,[14] amelyben a brit író a transzpozícióhoz hasonlítja a nyelvekenszólást. Lewis azt nevezi transzpozíciónak, amikor egy gazdagabb rendszer egy szegényebb rendszerben jut kifejeződésre, például mikor egy háromdimenziós valóságot kétdimenziós papírra rajzolnak, vagy mikor egy teljes zenekari művet zongorán játszanak el. Ha egy huszonkét hangból álló nyelv szövegét öt magánhangzó-karakterrel kell leírnunk, egy-egy karakterhez többféle értéket is kell társítanunk. Ugyanez a helyzet akkor – mondja Lewis –, ha egy gazdagabb szókincsből álló nyelvről fordítunk egy szegényebb szókincsű nyelvre.[15] A glosszolália esetében a nyelvi kifejezés szegényességéből nem szabad a tapasztalat szegényességére következtetnünk, még ha a kifejezőeszköz önmagában nem is látszik dicsőségesnek. A nyelvekenszólás akkor is lehet a Lélek ima-ajándéka, ha az nem valódi nyelv, hiszen a „szabad vokalizálás” – ahogy Vern Poythress a glosszoláliát nevezte – közvetítheti a Lélekkel való belső találkozás tartalmát. Akár hatékonyabban is, mint a nála gazdagabb nyelv, hiszen az értelem nem szűri meg az emiatt nyers tagolatlanságában és őszinteségében felszínre törő belső fohászkodást.

5) Az átélés valóságát (noha annak tartalmát nyilván nem) agyszkennerek is ki tudták mutatni, a vizsgált személyek agyában nyelvekenszólás közben ugyanis az agy más területe volt aktív vagy inaktív, mint rendes beszéd közben. A személyes beszámolókon alapuló kutatásokból az előbbieken túl az is kiderült (bár ez nyilván csak még közvetettebb módon vizsgálható), hogy a nyelvekenszólás sokaknál az Istennel való kapcsolat mélyülésének eszköze is lehet.[16] A vizsgált alanyok közül sokan arról tettek bizonyságot, hogy a nyelvekenszólás által elmélyült az imádatuk, vagy azt élték át, hogy nyelveken szólva Krisztust nagyobbnak, szebbnek, csodálatosabbnak látták. A nyelvekenszólás ebben az értelemben nem annyira csodás tapasztalat, inkább misztikus tapasztalat. Az Istennel való kapcsolat megélésének egy kevésbé (vagy egyáltalán nem) racionális formája, amelyet a Szentléleknek tulajdonítanak, akinek elsődleges szolgálata, hogy megdicsőíti Jézust.

A modern nyelvekenszólás elemzéséből tehát az derül ki, hogy a glosszolália szinte soha nem egy létező idegen nyelv beszélésére kapott képesség (xenolália), inkább egyfajta „szabad vokalizáció”, amelynek nincs tényleges nyelvi struktúrája. Ez a „szabad vokalizáció” ugyanakkor alkalmas kommunikációra, üzenet hordozására, és szolgálhatja az Istennel való kapcsolat erősödését. A modern jelenség tehát meglepő egyezést mutat az újszövetségi nyelvekenszólással, amely szintén nem érthető nyelv (az értelem „gyümölcstelen”), szintén üzenetet hordoz (a nyelvekenszóló „a Lélek által mond titkokat”), és szintén az Istennel való kapcsolatot erősíti (a nyelvekenszóló „önmagát építi”). Ahogy az Újszövetségben is csak egyetlen alkalommal olvasunk arról, hogy a glosszolália xenolália lett volna (ott is kérdéses, Korinthusban pedig nyilvánvalóan nem az volt), a mai nyelvekenszólás sem tekinthető valódi nyelvnek. A glosszolália az Újszövetségben is és ma is inkább az Istennel való non-verbális kapcsolat egyik nyelve.

De vajon mi a haszna ennek a jelenségnek, és vannak-e veszélyei? Erről szól a következő poszt.

---

[1] M. Lloyd-Jones: The Sovereign Spirit (Harold Shaw Publishers, 1985), 33.

[2] D. A. Carson: Showing the Spirit: A Theological Exposition of 1 Corinthians 12-14 (Baker Book House, Grand Rapids, MI, 1987), 70.

[3] Pl. J. P. Kildahl: The Psychology of Speaking in Tongues (Harper & Row, New York, 1972); V. S. Poythress: „Linguistic and Sociological Analyses of Modern Tongues-Speaking: Their Contributions and Limitations,” WTJ 42 (1980): 367-368; H. N. Maloney & A. A. Lovekin: Glossolalia: Behavioral Science Perspectives on Speaking in Tongues (Oxford University Press, Oxford, 1985); M. J. Cartledge: Speaking in Tongues: Multi-Disciplinary Perspectives (Paternoster Press, 2006).

[4] M. Turner: The Holy Spirit and Spiritual Gifts Then and Now (Baker Academic, Grand Rapids, MI, 1996), 294-305.

[5] Uo., 296.

[6] G. Theissen: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái (Kálvin Kiadó, Budapest, 2008), 183-184.

[7] Turner, 296.

[8] Uo., 298-300.

[9] N. Hudson: „Strange Words and Their Impact on Early Pentecostals,” in Cartledge, 59-61.

[10] W. J. Samarin: Tongues of Men and Angels: The Religious Language of Pentecostalism (Collier MacMillan, London, 1972).

[11] Turner, 297.

[12] Uo., 300-301.

[13] D. Hilborn: „Glossolalia as Communication: A Linguistic-Pragmatic Perspective,” in Cartledge, 111-146.

[14] C. S. Lewis: „Transposition” in Transposition and other Addresses (Geoffrey Bles, London, 1949).

[15] Uo., 13.

[16] Turner, 301.