A Bibliában a gonosz hangja is megszólal. Ott van ez a hang az Édenben, amikor a kígyó megkísérti Évát, ott van Ádám hangjában, amikor az asszonyra hárítja a felelősséget, és ott van az asszony hangjában is, amikor a kígyót hibáztatja. Ott van a történetben később is. A gonosz hangja megszólal bűnös embereken keresztül is, és a Sátán és démonai által is. A Biblia olyan történet, melyben a gonosznak sok arca van, és valamennyi szemben áll a Teremtő Istennel. A Biblia valódi gonosz hangját leplezi le a mindenható és jó Isten világában. Vajon segíthet-e a szerző analógiája abban, hogy közelebb férkőzzünk a gonosz problémájának megoldásához? Segíthet-e abban, hogy jobban értsük, hogyan lehet valódi a gonosz, ha Istennek minden fölött hatalma van, és közben tökéletesen jó is? Az előző bejegyzésben többféle szerzői felfogást mutattam be, melyek Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez köthetők. Melyik felfogás tükrözi inkább a Biblia világképét?
A gonosz hangja a szerzői modellekben
A gonosz problémája nem ábrázolható biblikus módon sem a tolsztoji monologikus szerzői felfogásban, sem Bahtyin „baloldali” Dosztojevszkij-értelmezésében. A tolsztoji felfogás teológiai alkalmazása komolyan veszi Isten mindenhatóságát, de mivel a szerző hangja egyeduralkodó és mindent eszközként használ saját hangja felerősítésére, ez a felfogás végső soron Istent tenné meg a bűn szerzőjévé. Ez viszont ellentétben áll a bibliai kinyilatkoztatással, ahogy ezt egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem. A „baloldali” Dosztojevszkij-modell radikális polifóniájában a gonosz hangja a szerző hangjától független, önálló hang. A szerző nem felelős a vele szembenálló karakterek hangjáért, hiszen szabadságot adott nekik. Ez a modell megoldást ad a monologikus felfogás teológiai problémájára, csak az a baj vele, hogy cserébe lemond Isten mindenhatóságáról. A tolsztoji monologikus szerzői felfogásban Isten jósága kérdőjeleződik meg, a radikális polifóniában Isten szuverenitása.
A „jobboldali” Dosztojevszkij-modell – a dialogikus polifónia – az a szerzői felfogás, amely képes úgy kezelni a gonosz kérdését, hogy az a Biblia szemléletével megegyezzen, és némi világosságot is gyújtson a probléma megoldásához. A dialogikus polifóniában is sokféle hang van, de ezek nem kerülnek ki a szerző irányítása alól. Valódi polifóniáról van szó, hiszen a szerző önálló hang-ideákat hoz létre, melyek megtestesítenek egy-egy – a szerzőétől akár gyökeresen eltérő – világlátást. A karaktereknek saját hangjuk van. A szerző hozza létre a hang-ideákat, de a hang-ideák függetlenek a szerző hangjától. A szereplők saját lényük belső logikája szerint cselekszenek és beszélnek. Iván Karamazov hang-ideája különbözik Mitya hang-ideájától, és különbözik Aljosa hang-ideájától is. Egyikük hangja sem azonos Dosztojevszkij szerzői nézőpontjával. Dosztojevszkij nem rombolja le szereplői önállóságát, és nem használja őket egyszerű szócsőként, hanem párbeszédet folytat velük. Mégis ő a szerző. A hang-ideák a szerző engedélyével szólalnak meg, viszont ha a szerző úgy dönt, el kell hallgatniuk. Ez nem monologikus felfogás, de nem is radikális polifónia. A sok önálló hang nem fullad kakofóniába, a polifónia végül csodálatos szimfónia lesz, melynek a szerző a karmestere.
A gonosz hangja Kierkegaard szerzői tevékenységében
A dialogikus polifónia igazi mestere szerintem Søren Kierkegaard volt. Kierkegaard nem csak egy könyvén belül teremtett önálló hang-ideákat, de egész szerzői életművén belül is. Teljes köteteket jelentetett meg álnéven úgy, hogy azok semmilyen szempontból nem az ő nézőpontját tükrözték. Saját nézőpontját az épületes beszédekben mutatta meg, dialógust folytatva többi könyvének hang-ideáival. A dialogikus polifónia a Vagy-vagyon belül is, de a Vagy-vagy és az épületes beszédek, A szorongás fogalma és a Félelem és reszketés, a Filozófiai morzsák és a Halálos betegség hang-ideái között, és szerzői tevékenysége többi hang-ideái között is fennállt. Az életmű mégsem kakofónia; Kierkegaard olyan karmester, aki a különböző hang-ideákkal folytatott dialógusát képes mindenható és kreatív szerzőként saját szerzői céljaira használni. Ebben a tekintetben Kierkegaard a „jobboldali” Dosztojevszkij-modell képviselője, és szerzői felfogása közel áll a Biblia istenképéhez.
A Biblia Istene megengedi, hogy a teremtményei az ő hangjától radikálisan eltérő – gonosz – hangon szólaljanak meg. Megengedi, hogy szembeforduljanak vele, és saját lázadó világnézetük belső logikáját kövessék. Megengedi, hogy vétkezzenek, és szerzői legyenek olyan cselekedeteknek, melyek ellentétesek az ő szerzői megnyilatkozásaival. Isten mégis ura a helyzetnek. A polifónia is az ő szerzői tevékenysége. Miközben megengedi, hogy az övével ellentétes szerzői szándékok álljanak cselekmények és események mögött, biztosítja, hogy a végső hang ne kakofónia, hanem szimfónia legyen. Egy bibliai példával szeretném ezt illusztrálni.
A gonosz hangja egy népszámlálásban
Dávid népszámlálására gondolok, melyet a Biblia többféle perspektívából is megmutat. Az egyik perspektívából azt látjuk, hogy Dávid király felfuvalkodottságában rendeli el a népszámlálást, és ezt később nagyon megbánja (2Sám 24,1-10). Dávid gőgös szándéka – melyhez hasonló szándék miatt pár évszázaddal később Nebukadneccárt Isten egy időre elmebajjal sújtja – szabad utat kap. Dávid hamis hangja megszólalhat. De nem csak az övé, hanem a Sátáné is! Ez a másik perspektíva. A Krónikák könyvéből megtudjuk, hogy igazából a Sátán vette rá Dávidot, hogy megszámlálja a népet (1Krón 21,1), mert rá akart támadni Izráelre, hogy ártson Isten népének. Ugyanazzal a dologgal tehát Dávidnak is és a Sátánnak is volt szándéka, bár a két szándék különbözött egymástól. Isten megengedte a Sátánnak is, hogy hang-ideája megszólaljon. A Szerző lehetőséget ad a történetben a polifóniára, így akár kétféle hang is állhat egy konkrét esemény mögött. Dávid (büszke) hang-ideája belesimul a Sátán (gyilkos) hang-ideájába, és egy célt szolgálnak: így együtt a Sátánét. Dávid hangja a saját hangja, végül mégis a Sátán hangját erősíti. Ha a történetnek nem lenne még egy nézőpontja, ez már akkor is tanulságos lenne. Ezek szerint elképzelhető, hogy egy hang-idea egy másik hang-idea része legyen, úgy, hogy közben mégis a saját jogán létezzen.
A történetet azonban még egy magasabb perspektívából is nézhetjük. Sámuel első könyvében azt olvassuk, hogy maga az ÚR ingerelte fel Dávidot (a Sátán által), hogy megszámlálja a népet. Istennek is volt szerzői szándéka: meg akarta büntetni népét a gonoszságai miatt. Három különböző hang, három különböző szándék egyetlen cselekedet mögött. Dávid látni akarta, hogy mekkora nép fölött uralkodik; a Sátán ártani akart Isten népének; Isten igazságos ítéletet akart végrehajtani a hűtlen Izráelen. A szándékok polifóniájából mégsem lett kakofónia. Dávid hangja belemisult a Sátán hangjába, Dávid és a Sátán hangja belesimult Isten hangjába, és mindez anélkül történt, hogy Isten Dávid vagy a Sátán hangjával azonosult volna. Isten szemben állt Dávid gőgjével is és a Sátán ártó szándékával is, de az ő hangjukat részévé tette saját hangjának, és általuk szólalt meg. A szerző hang-ideája nem monologikus, mert a dialogikus polifónia révén bontakozik ki, de nem is erőtlen, mert ő a transzcendens szerző.
Ez a szerzői analógia visz bennünket valamivel közelebb a gonosz problémájának megoldásához. A népszámlálás történetében is megfigyelhető dialogikus polifóniában Isten megengedi a gonosznak, hogy saját jogán, önálló hang-ideaként létezzen. Teret ad neki arra, hogy beteljesítse gonosz szándékait. Ezek a szándékok egy másik perspektívából nézve mégis Isten szent és jó szerzői szándékait szolgálják. A dialogikus polifónia esetében Isten közvetlenül nem szerzője a gonosznak, mert az ő szándékai soha nem gonoszak. A különböző hang-ideák ennek ellenére végső soron isteni célt szolgálnak. A Biblia Istene azt ígéri, hogy egy nap mindenki számára láthatóvá válik majd a gonosz szándékok mögött a tiszta isteni szándék is. Azt hiszem, Pál is valami ilyesmit próbált elmagyarázni a római keresztényeknek az iparművészeti metaforával: „Az Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megláttassa dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített…?” (Róm 9,22-23)
Isten és a világ kapcsolata: jó a szerző analógiája?
A szerző analógiája: Tolsztoj vagy Dosztojevszkij?
Dávid büntetések között szabadon dönthetett, s ő – minő meglepetés – az Úr kezébe adja magát, s a büntetés végén megveszi Ornan szérűjét. Ahol aztán megépült a Templom?
Hasonló képet fedezek fel abban, hogy csata helyet, otthon marasztalják, lustálkodik, elcsábítja Uriás feleléségét, megöleti Uriást, meghal a gyermek, a próféta kimondja rá, hogy : Te vagy az az ember. Kegyelmet nyer. S a második gyermek Salamon lesz az utódja, aki megépíti a Templomot.
A gonosz bejár Isten elé éjjel és nappal vádolni Isten népét. (Pontosabban bejárt, amíg Jézus el nem végezte a megváltást és nem ült a Mindenható Atya Isten jobbjára.)
„A történetet azonban még egy magasabb perspektívából is nézhetjük. ……….
…………………………………………………………….. Három
különböző hang, három különböző szándék egyetlen cselekedet mögött. Dávid
látni akarta, hogy mekkora nép fölött uralkodik; a Sátán ártani akart Isten
népének; Isten igazságos ítéletet akart végrehajtani a hűtlen Izráelen. A
szándékok polifóniájából mégsem lett kakofónia. Dávid hangja belesimult a
Sátán hangjába, Dávid és a Sátán hangja belesimult Isten hangjába, és mindez
anélkül történt, hogy Isten Dávid vagy a Sátán hangjával azonosult volna.
Isten szemben állt Dávid gőgjével is és a Sátán ártó szándékával is, de az ő
hangjukat részévé tette saját hangjának, és általuk szólalt meg. ………..”
Lenyűgöző!