Luther szerint három episztemológiai világosság van: a természet világossága, a kegyelem világossága és a dicsőség világossága. A természet világossága az a világosság, mely minden ember számára rendelkezésre áll. Ennél a világosságnál sokféle bölcsességre eljuthatunk, de ez a fény túlságosan messzire nem vezet bennünket, részben végességünk, részben értelmünk bukottsága miatt. A természet fényénél a legfontosabb dolgok – mint például Isten szándékai, vagy Isten igazságossága – felfoghatatlanok maradnak számunkra. „Kicsoda az ember Istenhez képest?!” – kérdezi Luther A szolgai akarat (Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium, 1996, 228) c. könyvében. Végtelen a különbség, és ez a kontraszt különösen akkor kirívó, amikor az ember mégis veszi magának a bátorságot, hogy pusztán a természet fényénél Isten cselekedetei felett ítéletet mondjon.

„Mire képes az emberi hatalom Isten hatalmához viszonyítva? Mennyi az erőnk az Ő erejéhez képest? Mi a mi tudásunk az isteni bölcsességgel összehasonlítva? Mi az emberi lét az Isten létéhez mérve? Röviden: mit számít minden, ami a miénk, az Ő mindenségével egybevetve? Ha tehát azt tartjuk, amire a természet is tanít, hogy az ember hatalma, ereje, bölcsessége, tudása, léte és mindaz, ami az övé, egybevetve semmi, ha az Isten hatalmával, erejével, bölcsességével, tudásával és létével hasonlítjuk össze, mennyire visszás és furcsa részünkről, hogy egyedül Isten igazságosságát és ítéleteit vonjuk kétségbe és csak a magunk ítéletét vesszük figyelembe, amikor Isten ítéleteit megérteni, mérlegelni, és méltatni akarjuk?” (228)

És hát Istennel kapcsolatban éppen az ítéletei váltják ki a legkomolyabb bírálatot az emberekből. A kegyelem (vagy az evangélium) fényénél azonban valami megváltozik. A kegyelem fényénél letesszük a fegyvert és elismerjük Istent Istennek. A kegyelem és evangélium világossága megmutatja, hogy Isten határozatait nem lehet csak ennek a világnak a spektrumában vizsgálni. Istent az eljövendő kor fogja igazolni, és ezt a kegyelem fényével megvilágosított ember készséggel elismeri. A kegyelem fényénél megérthetjük azt, ami a gonosz problematikájával küszködő Jób, Ászáf, Jeremiás és Dávid, valamint pogány gondolkodók, mint Demosthenesz vagy Ciceró számára felfoghatatlanok voltak: „ez az élet nem egyéb, mint előjátéka, vagy inkább bevezetője az eljövendőnek” (230).

Az örökkévalóság mindent más perspektívába helyez. Luther szerint ezt értik azok, akiket az evangélium megragadott. „Ha tehát az evangélium világossága – amely egyedül az igében és a hitben erős – ekkora nagy dolgot vitt véghez, hogy ezt a minden évszázadban tárgyalt és soha meg nem oldott kérdést ilyen egyszerűen elsimította és megoldotta, mi lesz majd akkor, ha az ige és a hit világossága visszavonul, s az egyetlen valóság, maga az isteni Fenség válik majd nyilvánvalóvá? Vagy talán nem hiszed, hogy a dicsőség világossága az ige és a kegyelem fényében megérthetetlent ugyanolyan könnyedén megoldja majd, ahogyan a kegyelem világossága a természet világosságában megoldhatatlant megoldotta?” (230-231)

„Állítsd elém e háromféle világosságot: a természet, a kegyelem illetve a dicsőség világosságát, ahogyan ezt az általánosan ismert, helyes megkülönböztetés mutatja. A természet világosságában megoldhatatlan, hogy az az igazságos, ha a jót megpróbáltatások érik, a gonosznak viszont megy a dolga. De ezt megoldja a kegyelem világossága! A kegyelem világosságában azonban megoldhatatlan, hogy miért kárhoztatja el azt, aki saját erejéből nem tud mást tenni, mint vétkezni, s miért kell bűnösként kárhozatra jutnia. Itt mind a természet világossága, mind a kegyelem világossága azt mondja, hogy ennek nem a nyomorult ember az oka, hanem az igazságtalan Isten. Mivel Istenről másképpen vélekedni képtelen, mint aki az istentelen embert ingyen, érdem nélkül megkoronázza, és aki talán sokkal kevésbé istentelen, vagy legalábbis nem jobban, azt elkárhoztatja és nem ad neki koronát. De a dicsőség világossága valami mást mond és mást mutat majd, magát az Istent, akinek ítélete egy megfoghatatlan igazságot rejt magában, amikor a legmagasabb fokon igaz legnyilvánvalóbb igazságot tárja majd elénk, csak közben higgyük el, figyelmeztetve és megerősítve a kegyelem világossága által, amely egy hasonló csodát a természet világosságával már ugyanígy véghezvitt.” (231)

Luther szerint tehát két episztemológiai csoda történhet a természet világosságánál töprengő emberrel. Az egyik csoda az, amelyik az evangélium által ad neki újfajta megértést és világlátást. Az elmúlhatatlan életet a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló evangélium hozta világosságra, és a Szentlélek teszi számunkra megragadhatóvá. Ez a kegyelem episztemológiai csodája. A másik csoda az, amire a kegyelem fényével megvilágosított ember is vár még: a dicsőség fényénél való radikális megvilágosodás. Ezt az új értést nevezi a keresztény teológia a visio beatifica mindent átölelő élményének. A kérdéseink Luther szerint ennél a világosságnál jutnak majd teljes nyugvópontra.