Amikor az egyházatyák Jézus Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezték (l. itt), az apostoli tanításra hivatkoztak. Azért értelmezték a Megváltó halálát a bűneink büntetésének elhordozásaként, mert ezt olvasták az apostolok írásaiban, és ezt olvasták azokban az ószövetségi iratokban is, amelyek az apostolok teológiáját meghatározták. Az apostolok nem légüres térben értelmezték Jézus halálát, hanem azoknak az ószövetségi előképeknek a fényében, amelyekre Jézus is felhívta a figyelmüket a feltámadása után, amikor „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve megmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt” (Lk 24,27), és „megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk 24,45), amelyek az ő szenvedéséről előre szóltak. Néhány most következő bejegyzésben szeretnék én is megmutatni fontos ószövetségi előképeket, amelyek a helyettes bűnhődésről szóló apostoli tanítás alapjául szolgáltak. Kezdjük a bőrruhával.

Péter apostol szerint Krisztus halála már a világ teremtése előtt elrendeltetett (1Pt 1,19-20), de hogy Isten helyettes áldozat halálával váltja meg az embert, arra a legelső történelmi utalást közvetlenül a bűnbeesés után találjuk. Amikor az ember vétkezett, azonnal észlelte, hogy ruhátlan. „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.” (1Móz 3,7) A teremtéskor még „nem szégyellték magukat” (1Móz 2,25), a bűnbeesés után viszont mind egymás, mind Isten előtt ruhátlanoknak látták magukat. Érezték, hogy szükségük van valamire, ami eltakarja őket a másik tekintete elől. Mivel Ádám is és Éva is valamilyen értelemben „olyan lett, mint az Isten, jónak és rossznak tudója”, vagyis olyanná, aki maga határozza meg a különbséget a jó és a rossz között, egymás ítéletétől is félni kezdtek. Megoldásként növényeket aggattak magukra, hogy eltakarják mezítelenségüket.

Ez azonban kevésnek bizonyult, amint Isten is megjelent köztük a kertben. „Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között.” (1Móz 3,8) Vajon miért kellett elrejtőzniük, ha egyszer betakarták már magukat fügefalevelekkel? Amikor Isten megszólítja a bújkáló embert, az így válaszol neki: „Meghallottam hangodat a kertben, de megijedtem, mert mezítelen vagyok.” (1Móz 3,10) Ádám a félelem miatt bújkált, hiszen Isten átlátott a fügefaleveleken, előtte az ember a növényruhában is mezítelen maradt. Ádám tudta, hogy nem volt szabad enni a fáról, tudta, hogy vétkezett, és emlékezett arra, hogy Isten azt mondta: „Ha eszel a fáról, meg kell halnod!” (1Móz 2,17)

Isten a mezítelenségről szóló vallomást hallva nem szabadítja fel Ádámot, nem mondja neki: „Ádám, gyere csak ide és nézz rám! Szerinted én elítéllek? Miért gondolod, hogy nem szeretlek? Nekem nincs semmi problémám veled! Gyere csak ide, hadd mutassam meg, mennyire szeretlek, mennyire értékes vagy nekem, hadd mutassam meg, hogy nem haragszom rád! A kígyó ítél el téged, nem én!” Nem, Isten megkérdezi Ádámtól: „Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél?” (1Móz 3,11) Isten tudta, hogy a bűn okozza a bűntudatot. Ádám ekkor Évára mutat, és Istenre hárítja a felelősséget: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.” (1Móz 3,12) Isten azt kérdezi ekkor az asszonytól: „Mit tettél?” (1Móz 3,13) A büntetés súlyos: az asszony fájdalommal szül és vágyakozik férje után, a férfi fáradsággal szerzi kenyerét a földön, amely tövist és bogáncsot hajt, és mindkettőjüknek végül meg kell halniuk (1Móz 3,15-19). Szomorú földi életüket az élet fájától elszakítva, az Édenen kívül kell leélniük (1Móz 3,22-24).

Az ítélet kihirdetése után Isten azonban valami váratlant tesz, ami jelzi, hogy nem a kiűzetés a vége a történetnek. Isten olyat tesz, ami előképe annak, amit a világ teremtése előtt elhatározott, amit az idők teljességében megvalósított, hogy Krisztus helyettes halála által menti meg az embert az örök haláltól. „Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” (1Móz 3,21) Ahhoz, hogy bőrruhába öltöztethesse az embert, Istennek meg kellett ölnie egy állatot. Egy állat meghalt, hogy az ember szégyene be legyen takarva. Ez az első helyettes áldozat. Isten maga öltöztette fel az embert, jelezve, a bűn elfedezéséhez helyettes áldozatra van szükség, és hogy az áldozatot ő adja. Ez a motívum mintául szolgál minden további áldozathoz, amelyet Ábeltől Krisztus eljöveteléig bemutattak.

A fügefalevelek nem tudják feloldani a bűn problémáját. Isten pedig nem oldja fel helyettes áldozat nélkül, hiszen a bűn büntetése a halál. A helyettes áldozatot azonban nem az ember adja, hanem Isten. Isten öltözteti fel az embert a helyettes áldozatból készült bőrruhába, hogy hatékonyan takarja el a szégyenét. A bőrruha csak előkép. Az igazi öltözet maga Krisztus, akibe a keresztségkor öltözünk (Gal 3,27), azonosulva az ő halálával és feltámadásával. Benne kaptuk meg a bűneink büntetését, a halált, és az igazság bőrruháját, amely elfedi vétkes mezítelenségünket. Ő bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,21). Ez az evangélium, amely a bőrruha proto-evangéliumában szinte azonnal megjelent, amint az ember fellázadt Istennel szemben és meglátta szégyenét.