Az Ószövetség egyik különös alakja a szenvedő Szolga (Ebed-Jahve), akiről Ézsaiás könyvében olvasunk. Az apostolok Jézussal azonosították ezt a Szolgát. A The Greek New Testament (UBS) szerkesztői harmincnégy utalást és szóbeli párhuzamot számoltak össze az Újszövetségben, ezek közül több (pl. Mt 8,17; 12,15-21; Lk 22,37; ApCsel 8,32-33) explicit módon összeköti Jézus személyét az Úr Szolgájának alakjával, aki igazként szenved mások bűnéért. Péter apostol a Szolga szenvedését Jézus kereszthalálában látja beteljesedni, aki „nem tett bűnt”, de „a mi bűneinket vitte fel a fára”, „hogy sebei által gyógyuljunk meg” tévelygésünkből (1Pt 2,23-24). Egyértelmű utalás ez az Ézsaiás könyve 53. részére, ahol a Szolga szenvedésének okairól részletesen olvashatunk. Ha megnézzük közelebbről ezt a fejezetet, a helyettes bűnhődés egyik legfontosabb ószövetségi előképével találkozunk.

Amikor Ézsaiás az 52. részben elővezeti a Szolga (az olvasóknak akkor már ismert) alakját, szenvedések közt, eltorzultan látjuk őt viszont. „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja.” (52,14). „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (53,2-3) Amikor Ézsaiás ránéz, arra gondol, amire kortársai is gondolnának: „Isten csapása sújtja és kínozza őt!” (53,4b) Csak valami gonosztevő lehet, aki ilyen büntetéseket szenved! Pedig semmi sem állt távolabb az igazságtól! A Szolga igaz volt, „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”! (53,4a) A „mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (53,5a). A Szolga azért „bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen”, azért szenvedett, hogy a sebei árán meggyógyuljunk (53,5b).

Ézsaiás szerint a nyomorúságunk, betegségünk és fájdalmunk oka az, hogy tévelygünk, mint a pásztortól elkóborló bárányok: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (53,6a) A Szolga azért szenvedett, hogy magára vegye a mi sorsunkat, osztozzon a fájdalmainkban, és meggyógyítson bennünket a tévelygésünkből és nyomorúságainkból. Hogyan tette ezt? „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (53,5b) Egész pontosan úgy fogalmaz Ézsaiás, hogy „békességünk fenyítéke rajta volt (מוּסַ֤ר שְׁלוֹמֵ֙נוּ֙ עָלָ֔יו)”. A békességünk érdekében szükséges fenyítéket ő kapta. Az „ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (53,6b). Isten sújtotta a Szolgát azzal a büntetéssel, ami nekünk járt, hogy mi békességben lehessünk vele. A Szolga a mi sorsunkkal azonosult, a mi vétkeinket hordozta, a mi büntetésünket szenvedte el.

A Szolga szenvedése megdöbbentő, mert ártatlanul szenved, és mégsem panaszkodik. „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.” (53,7-9) Mégsem történt tévedés. „Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze.” (53,10a) Isten döntött úgy, hogy a Szolgát a nép vétkéért adja oda, ártatlanként, a Szolga pedig szó és hang nélkül vállalta ezt a szerepet. Mert a mi békességünk fenyítéke volt rajta, hogy a sebei által meggyógyulhassunk a tévelygésünkből.

Ézsaiás azt is látta előre, hogy a Szolga áldozata nem hiábavaló. „De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket” (53,10b-11). A bűn hordozásának képe összekapcsolja a Szolga alakját a jól ismert bűnbakkal, amely a nagy engesztelés napján hordozta a nép bűnét. A megvetett, kitaszított Szolga azonban visszatér, mert az Úr igazolja őt: „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (53,12)

Az apostolok Jézus Krisztusban látták beteljesedni a Szolgáról szóló jövendölést. Máté világossá teszi, hogy Jézus a Szolga, aki „megrepedt nádat nem tör el és pislákoló mécsest nem olt ki” (Mt 12,20). Máté azt is kimondja, hogy nem csak a zsidó nép, de a népek is „benne reménykednek” (Mt 12,21). Amikor a Szolga a népért szenvedett, akkor a „népbe” mindazok beleértendők, akik hisznek benne, akik hit által Ábrahám gyermekei lesznek (Gal 2,7), a Krisztusban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonába vett népe minden nép tagjaiból áll össze (1Pt 2,9-10). Azok, akik egykor nem nép voltak, Krisztusban Isten népévé lettek. Ezt értette meg az etióp kincstárnok is, amikor Fülöp elmagyarázta neki az Ézsaiás 53 jelentését (ApCsel 8,32-34). A Szolga érte, a pogányért is szenvedett.

Péter apostol Krisztusban látja beteljesedni az ézsaiási jövendölést, amikor a kisázsiai hívőknek írja: „Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pt 2,21b-25) Péter az Ebed-Jahve alakjával magyarázza Jézus halálát, aki népe bűneit hordozva, Istentől sújtva szenved.

Az Úr Szolgájáról szóló prófécia a helyettes bűnhődés egyértelmű ószövetségi előképe. Így látták az apostolok is, és az apostolok nyomán így magyarázták az egyházatyák is. A Szolga Jézus Krisztus, aki a mi vétkeinket hordozta, a mi bűneinket vitte fel a fára, helyettünk bűnhődött, hogy nekünk békességünk lehessen. Isten sújtotta őt, de nem azért, mert ő vétkes lett volna, hiszen ő ártatlan volt és igaz, hanem azért, mert mi vétkesek voltunk, és Jézus a mi bűneinket hordozta. Krisztus helyettünk szenvedett, az igaz a nem igazakért, hogy benne megigazulhassunk és meggyógyulhassunk tévelygésünkből.