Minden zsidó tudta, hogy a bűneiért vétekáldozatot kell bemutatnia. Egyetlen bűn sem maradhatott Izráelben befedezetlenül. Amikor Isten kihozta népét Egyiptomból és szövetségre lépett vele, parancsolatokat és rendelkezéseket adott. Azt ígérte, hogy Izráellel lesz, de egyben nyilvánvalóvá tette, hogy ő szent Isten, aki nem hagyja a bűnt büntetlenül (2Móz 20,1-17). A nép pedig felfogta, hogy Jahve jelenléte nem csak csodálatos kiváltság, de halálos veszély is számára. „Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt.” (2Móz 20,18) Ekkor szólt az ÚR Mózeshez: „Mondd el Izráel fiainak, hogy mi történjék akkor, ha valaki nem szándékosan vétkezik az ÚRnak valamelyik tilalma ellen, és azok közül csak egyet is áthág.” (3Móz 4,1-2) A megoldás a rendszeres vétekáldozat volt, amely lehetővé tette, hogy Izráel az ÚR szövetségi szeretetében élhessen.
A vétekáldozat fontos előképe Krisztus helyettes bűnhődésének. A vétekáldozat héberül: háttá’t (חַטָּאת). A szó a háttá (חָטָא) héber főnévből származik, ami a cél eltévesztését, bűnt, vétket jelent. Általában vétekáldozatnak fordítják, de elterjedt a megtisztulási áldozat kifejezés is. A fordítási különbségnek nem az az oka, hogy a háttá’t nem a bűn rendezésével lenne kapcsolatban (ahogy John Goldingay sejteti), hanem pont az, hogy a bűn rendezése más áldozatok esetében is fontos motívum. Gordon Wenham szerint az égőáldozat és a békeáldozat esetében is például hangsúlyos az engesztelés, a harag lecsillapítása, a bűnbocsánat (Chris Wright szerint a bűnért való engesztelés elsőszámú áldozata nem is a háttá’t, hanem az égőáldozat), a háttá’t azonban a bűn tisztátalanná tevő szerepére is felhívja a figyelmet. A bűn megszentségteleníti a szenthelyet, és mivel az ÚR nem lakhat tisztátalan helyen, ezért a bűn rendezése egyben a szenthely megtisztítása is. A háttá’t tehát nem kevesebb a vétekért való engesztelésnél, hanem több annál. A szenthely megtisztítását is szolgálja.
Az emberek társadalomban betöltött szerepétől függően különböző vétekáldozatokat kellett bemutatni. „Ha a fölkent pap vétkezik, és a nép vétkessé vált miatta, akkor elkövetett vétkéért mutasson be egy hibátlan bikaborjút vétekáldozatul az ÚRnak.” (3) „Ha egy vezető ember nem szándékosan vétkezik, és áthág csak egyet is az ÚRnak, Istenének a tilalmai közül, és vétkessé válik miatta, vagy tudtára adják vétkét, amiben vétkes, akkor hozzon áldozatul egy hibátlan kecskebakot.” (22-23) „Ha egy ember a köznépből nem szándékosan vétkezik, és áthág csak egyet is az ÚR tilalmai közül, és vétkessé válik miatta, vagy tudtára adják vétkét, amiben vétkes, akkor hozzon áldozatul egy hibátlan nőstény kecskét a vétkéért, amiben vétkes.” (27-28) A nép vétkéért kollektíve is vétekáldozatot kellett bemutatni: „Ha Izráel egész közössége megtéved, és áthágnak csak egyet is az ÚR tilalmai közül és vétkessé válnak miatta, de úgy, hogy a gyülekezet előtt rejtve volt a dolog, később azonban kitudódik a vétek, amely miatt vétkesekké váltak, akkor mutasson be a gyülekezet egy bikaborjút vétekáldozatul.” (13-14)
A vétekáldozat bemutatásakor fontos motívum a kézrátétel, ahogy az égőáldozat vagy a békeáldozat esetében is. Amikor valaki vétekáldozatot mutatott be, a kezét mindig az állat fejére kellett tennie, mielőtt azt levágták. A főpap esetében: „Vezesse a bikát a kijelentés sátrának a bejáratához, az ÚR elé, tegye kezét a bika fejére, és vágja le a bikát az ÚR előtt.” (4) Ha a nép vétkezett: „A közösség vénei tegyék kezüket a bika fejére az ÚR színe előtt, azután vágják le a bikát az ÚR színe előtt.” (15) Ha egy vezető ember vétkezett: „Tegye kezét a bak fejére, és vágja le azon a helyen, ahol az égőáldozatot szokták levágni, az ÚR színe előtt. Vétekáldozat ez.” (24) Ha a köznépből vétkezett valaki: „Tegye kezét a vétekáldozat fejére, és vágja le a vétekáldozatot az égőáldozat helyén.” (29) A kézrátétel kapcsolatot hozott létre a vétkes és az állat között. A kapcsolat lényege az áthárítás és az azonosulás: a vétkes bűnei jelképesen az állatra szállnak, az ártatlan állat hal meg a vétkes ember helyett és nevében. (A nagy engesztelés napján is vétekáldozatok álltak a középpontban.) A vétekáldozat lényegét tekintve helyettes bűnhődés.
Fontos kitétel volt a vétekáldozatoknál a nem szándékosság elve. Jahve nem tűrte azt az antinomista lelkületet, amely a kegyelmet vétkezésre használja (Róm 6,1). Ez az oka annak, hogy a próféták később is jelezték: Isten nem gyönyörködik az áldozatokban, ha azok nem a bűnbánó szív megnyilvánulásai (Ám 5,22; Ézs 1,11). Isten nem azért adta az áldozatokat, hogy azok felszabadítsák népét a vétkezésre, hanem azért, hogy irgalmazhasson (Mt 12,7) és köztük lakva szeretetkapcsolatban lehessen velük. Isten nem az áldozatokra vágyik, mint egy vérszomjas pogány isten, hanem a szívük szeretetére és engedelmességére (1Sám 15,22-23; Péld 21,3; Mk 12,32-34). Dávid király mély bűnbánatában felismeri, hogy a bűnbánat nélküli áldozatok semmit sem érnek (Zsolt 51,18-21). Nincs az a bűnbánat nélküli áldozat, amely pótolhatná a bűnbánatot. Isten a töredelmes lelket szereti. A bűnbánatnak azonban szüksége van az áldozatra, mert vérontás nélkül viszont nincs bűnbocsánat (Zsid 9,22).
A Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, hogy a vétekáldozatok Krisztusra mutattak előre. Egy állat végső soron nem tudott elégséges elégtételt adni értünk a vétkekért, nem is ez volt a célja. Az állatok a helyettes bűnhődés motívumát mutatták fel és Krisztus halálára mutattak előre. Nekünk Krisztus a vétekáldozatunk. „Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. De bizonyságot tesz nekünk a Szentlélek is, mert ez után az ige után: ’Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán’, így szól az Úr: ’Törvényemet szívükbe adom, és elméjükbe írom; bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg.’ Ahol pedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat (vétekáldozat).” (Zsid 10,11-18) Hiszen „teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által” (Zsid 10,19).
A párhuzam ott is igaz, hogy Krisztus vétekáldozata sem azoknak van, akik bűnben akarnak élni. A Zsidókhoz írt levél szerzője hangsúlyozza, hogy ha valaki szándékosan vétkezik, elfordul Krisztustól, nem becsüli meg Krisztus vérét, annak a számára nem érvényes az áldozat. „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap. Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket.” (Zsid 10,25-27) Az elv tehát folytatódik az Újszövetségben. „Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: ’Enyém a bosszúállás, én megfizetek.’ És ismét: ’Az Úr megítéli az ő népét.’ Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10,28-31)
Ugyanaz az Isten, ugyanaz a módszer az új szövetség idején is. A szent Isten ma is csak azokkal lakik együtt, akiknek a vétkeit a vétekáldozat befedezi. A szent és irgalmas Isten ma is a töredelmes szívben gyönyörködik, és nem tud mit kezdeni azokkal, akik a vérre úgy hivatkoznak, hogy közben felemelt kézzel vétkeznek. Van azonban egy jelentős különbség, ami miatt az új jobb, mint a régi. Ma már nincs szükség vétekáldozatok bemutatására, hiszen Krisztus egyetlen áldozata örökre tökéletessé teszi a megszentelteket (Zsid 10,10)! Ez nem a bűnre szabadít fel, hanem a szentségre. Járuljunk tehát ő hozzá „igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől” (Zsid 10,22)!
A vétekáldozat (háttá’t) Krisztus helyettes bűnhődésének ószövetségi előképe. Krisztus áldozatát az előkép magyarázza, az előkép pedig Krisztus áldozatában teljesedett be.
Szeretnék megosztani egy, a helyettes bűnhődés teóriával ellentétes véleményt az amerikai Richard Rohrtól: „A Ferences Iskola (értsd tan, gondolkodásmód, filozófia), amelyet olyanok vezettek, mint Duns Scotus, elutasította, hogy a Megtestesülést és annak fináléját a kereszten úgy tekintse, mint ami puszta reakció az emberi bukásra. Isten sokkal több, mint egy problémamegoldó. Ehelyett a ferencesek azt állították, hogy a kereszt egy szabadon választott kinyilvánítása volt a Szeretetnek Isten részéről. Így téve ők (a ferencesek) megfordították az addig az időpontig meglévő hajtómotorját szinte minden világvallásnak, amelyek arra jutottak, hogy az embereknek vért kell ontaniuk, hogy eljussanak egy távoli és követelőző Istenhez. A kereszten, hitték a ferencesek, Isten volt az, aki „vérét ontotta”, hogy kinyúljon felénk! Ez egy tengerméretű változás a tudatban. Ahelyett, hogy egy teológiai tranzakció lenne, a keresztre feszítés egy drámai demonstrációja volt Isten túlcsorduló szeretetének, arra szánva, hogy végletesen sokkolja a szívet és az elmét, és hogy visszafordítsa azt a Teremtő szeretete és a Benne való bizalom felé.
A ferences nézet szerint Istennek nincs szüksége semmiféle fizetségre azért, hogy szeresse Isten saját teremtményeit és megbocsásson nekik. A szeretetet nem lehet megvásárolni valamiféle „szükséges áldozat” által; ha meg lehetne, akkor nem működne és nem is tudna működni az átalakító hatása. Duns Scotus és követői elkötelezettek voltak abban, hogy megvédjék Istenben a szeretet (szeretés) abszolút szabadságát. Ha a megbocsátást szükséges megvenni, vagy fizetni kell érte, akkor nem hiteles megbocsátás egyáltalán. A szeretetet és megbocsátást ingyen (szabadon) kell adni különben nem teljesítik a mélyet átalakító gyógyító hatásukat. Az önmagát szolgáló szeretet nem változtatja meg a szívet. Ingyenes és meg nem érdemelt szeretetnek kell lennie, vagy az átalakulás nem történik meg. (Gondolkodj ezen és tudni fogod, hogy igaz!)
Nem vagyok biztos benne, hogy sok keresztény felismeri a veszélyét a büntetéselvű helyettesítő vezeklés (jóvátétel) elméletének. Talán az alapjául szolgáló feltételezéseket soha nem tették világossá, még akkor sem, ha gondolkodó emberek korszakokon át gyakran visszariadtak egy ilyen szörnyű Isten-fogalomtól. Ez az elmélet egy szöggé vált a hit koporsójában számos őszinte, gondolkodó egyén számára manapság. Egyes keresztények elnyomják az aggodalmukat ezzel kapcsolatban, mert azt hiszik, hogy ez magába foglalná a hit teljes elvesztését. De fogadnék, hogy minden személyre, aki kifejezi a kétségét, sokkal több olyan esik, akik csendesen elhagynak egy olyan vallást, amely elkezd irracionálisnak, mitologikusnak és mélyen elégtelennek tűnni a szív és lélek számára. És ezek általában nem „rossz” emberek!”
gyuri55,
nem vagyok benne biztos, hogy tudom követni az idézőjeleket, melyik hol nyílik és hol záródik be…
Mindenesetre azzal protestánsként sincs semmi problémám, hogy a kereszt Isten szeretetének drámai demonstrációja _is_, meg azzal, hogy Isten _több_, _mint_ problémamegoldó.
Ami az ingyenességet vs. fizetséget illeti, túl szűk a kontextus ahhoz, hogy egyértelmű legyen, miről van szó. Ha csak az ember-Isten viszonylatban van arról szó, hogy mi nem tudjuk megváltani magunkat, Istennek kellett beavatkoznia, akkor még mindig semmi problémám.
Na azzal már gondom van, hogy ha azt állítják, hogy a kereszt csupán szeretetdemondstráció volt és nem több. Ne akarjuk Istent a saját akaratától megvédeni. Ha valóban Isten szabadságát akarjuk védeni, akkor nyitottnak kell lennünk arra a lehetőségre is, hogy a Fiú Isten szuverén szabad akaratából váltott meg minket a saját vérén.
Krisztus kegyelme számunkra valóban ingyenes. A számunkra ingyenes. De addig amíg eljön, az ő halálára emlékezünk, és arra, hogy az ő vére kiontatott bűnök bocsánatára! (Ide kapcsolódik a bonhoefferi drága kegyelem fogalma).
Kedves „dzsaszper”! – Csak azért idéztem Rohrtól, mert úgy gondoltam, idevágnak gondolatai. Azért a sok zárójel, mert ez a szöveg egy gyors-fordítás-részlet, mégpedig Rohr idei, február 3-9-ig szóló gondolataiból. Most a felvezetőt közlöm a heti elmélkedés-sorozatból. Inkább együtt-gondolkodás a célom. Nekem tetszik a mondanivaló, ami szerintem nézőpontunk fókuszát akarja elmozdítani az Isten irgalmassága irányába. (Ha hibás a gondolatmenet, kérem, érveljetek ellene, mint dzsaszper tette.)
„Az egyháztörténelem nagy részében nem volt egyetlen konszenzus sem, amely uralkodóvá vált volna azzal kapcsolatban, amit a keresztények gondoltak, amikor azt mondták: „Jézus meghalt a bűneinkért”. De a legutóbbi évszázadokban az egyik elmélet fővonalbelivé vált. Gyakran úgy hivatkoznak rá, mint „büntetést helyettesítő vezeklés teória”, és főleg egyszer volt továbbfejlesztve a Reformáció idején. A helyettesítő vezeklés (jóvátétel) elmélete* szerint Krisztust, a saját önfeláldozó döntése által, az emberiség helyett büntették meg és így kielégítette az „igazságosság iránti igényt”, hogy így Isten megbocsáthasson nekünk.
Ez az elmélete a vezeklésnek (jóvátételnek) egy másik, általánosan elfogadott fogalomra – Ádám és Éva „eredeti bűn”-ére támaszkodik, amely – ahogy mondták nekünk – megmérgezett minden emberi lényt. De akárcsak az eredeti bűn esetében (egy elképzelés, amely nem található meg a Bibliában, hanem Ágoston fejlesztette ki az ötödik században), a legtöbb kereszténynek soha nem mondták el, hogy mennyire új és regionális ez a magyarázat és hogy az igazságosságnak egy megtorló fogalmára támaszkodik. És azt sem mondták el, hogy eléggé őszinte volt, amikor „teóriának” nevezte önmagát, még akkor is ha egyes csoportok egy régóta fennálló dogmának tartják.
Sajnálatos módon ez az elmélet fogva tartotta Jézusra vonatkozó nézetünket, nagyon korlátolttá és büntetés-elvűvé téve a látásmódunkat. Az általánosan elfogadott jóvátétel teória néhány komoly félreértéshez vezetett Jézus szerepét és Krisztus örök rendeltetését illetően, megerősítve a mi szűk megtorló-igazságosság fogalmunkat és legitimálta a „jó és szükséges erőszak” fogalmát. Ez magába foglalja azt a gondolatot, hogy Isten, az Atya kicsinyes, ugyanúgy megsértődik, mint az emberek és nem szabad arra, hogy szeressen és megbocsásson a saját akaratából. Ez egy nagyon megbízhatatlan kép Istenről, ami minden mást aláás.
Izgalommal és várakozással veszem fel ezt a témát, mivel tudom, hogy a helyettesítő vezeklés központi elem számos keresztény felekezet számára. De az a kérdés, hogy miért halt meg Jézus és mi a jelentősége és üzenete az ő halálának uralta a keresztény beszédet, gyakran sokkal jobban, mint Jézus élete és a tanítása. Ahogy néhányan mondták, ha ez az elmélet igaz, akkor minden, amire szükségünk van, az az utolsó három nap, sőt az utolsó három óra Jézus életéből. Az én véleményem szerint, ez az értelmezés visszatartott minket egy mély és igazán átalakító megértésétől Jézusnak és Krisztusnak egyaránt.
A megváltás egy egyszeri csereügyletté vált Jézus és az ő Atyja között, ahelyett, hogy egy folyamatos átalakító lecke lenne az emberi lélek és az egész történelem számára. Hiszem, hogy Jézus halála a kereszten a kinyilatkoztatása Isten végtelen és résztvevő szeretetének és nem valami véres fizetség, amelyet Isten megsértett igazságossága igényel, hogy kiigazítsa a bűn problémáját. Egy ilyen vonalvezetése a történetnek túl kicsi és probléma-orientált.
*Ezen a héten a „helyettesítő vezeklés” kifejezést arra fogom használni, hogy ennek az elméletnek a leginkább elterjedt változatát jelöljem vele. A keresztény történelem során sokféle helyettesítő vezeklés teória létezett. Az egyik legkorábbi a váltságdíj teória, Origenésztől és a korai egyházból kiindulva. Ehhez szorosan kapcsolódott a Győzelmes Krisztus teória. A váltságdíj látásmódja a vezeklésnek (jóvátételnek) volt a domináns egészen Canterbury Szent Anzelm kiadványáig: Cur Deus Homo? (Miért lett Isten emberré?), amely a 11. század végén jelent meg. Anzelm eleget-tevő vezeklés elmélete aztán uralkodóvá vált, amíg a Reformált hagyomány bevezette a büntetés helyettesítését a 16. században. Ez az új látásmódja a helyettesítő vezeklésnek a büntetést hangsúlyozta az elégtétel helyett (Jézus keresztre feszítése, mint egy helyettesítés az emberi bűnért) és párhuzamba állította a büntetőjoggal. Ma a „helyettesítő vezeklés (elégtétel)” kifejezést gyakran (helyesen vagy helytelenül) a jóvátétel büntető szemléletű elméletére hivatkozva használják. Ennek a hétnek az elmélkedései a 2000 éves összetett teológiai folyamatnak csak a felszínét érintik. – RR
A kereszt nem csak egy egyedi esemény. Ez egy állítás (kijelentés) Isten részéről arra vonatkozóan, hogy a valóságnak van egy kereszt alakú mintája. Jézust az egymást keresztező célok, konfliktusban lévő érdekek és féligazságok ütközőpontjában ölték meg, foglyul ejtve a birodalmi igények és az ő korának vallási intézményei között. A kereszt volt az ár, amelyet Jézus fizetett amiért egy „kevert” világban élt, amely egyaránt emberi és isteni, egyszerre megtört és tökéletesen teljes. Egy jó és egy rossz bűnöző között függött, az ég és a föld között, egyaránt az emberin és istenin belül, egy férfi testben egy női lélekkel, tökéletesen teljesként és mégis teljesen eltorzítva – együtt tartva minden elsődleges (ősi, alapvető) ellentétet.”
Sajnálom, hogy a szűrő(?) nem engedi folytatni Rohr gondolatmenetét, ami lehetőségében nézőpont-váltást hordoz…
Kedves gyuri55,
néhány megjegyzés: Ádám posztsorozata, különösen az általa hivatkozott források ékesen bizonyítják, hogy a helyettes bűnhődés már sokkal Ágoston előtt létezett, legfeljebb ha kevésbé tudatosíŧva és kevésbé fókuszba állítva, és már az első évszázadoktól jelen volt (ld. Ádám posztjait a helyettes bűnhődéssel és Római Kelemennel, Antiókhiai Ignatiosszal, Szmirnai Polükarposszal, Jusztinosszal stb. kapcsolatban).
Ezt figyelembe véve, nem tartom magát az elméletet veszélyesnek a kereszténységre nézve, sőt! Ami valóban veszélyes lehet, az csupán a helyettes bűnhődés egyoldalú hangsúlyozása — nem önmagábal a helyettes bűnhődéssel van a probléma, meg szerintem még csak nem is Ágostonnal, hanem azzal az elképzeléssel, hogy a mi emberi jogászkodásunkkal és emberi logikánkkal egészen ki tudnánk ismerni Istent. Nem tudjuk, és ez így van rendjén 🙂
„egy férfi testben egy női lélekkel”
na nekem itt szakadt el a cérna, bár az egész utolsó bekezdés értelmezhetetlen hülyeségnek tűnik.
pl.: az mit jelent, hogy a világ emberi? mit jelent az, hogy isteni? mit jelent az, hogy a világ megtört, vagy az hogy tökéletesen teljes?
ezek, hogy kapcsolódnak az alapvető bibliai fogalmakhoz és képekhez?
szerintem sehogy, de mind nagyon művészien hangzik és a nők lapja asztrológia rovat kiegészítéseként biztos jól elmenne.
„Ez magába foglalja azt a gondolatot, hogy Isten, az Atya kicsinyes, ugyanúgy megsértődik, mint az emberek és nem szabad arra, hogy szeressen és megbocsásson a saját akaratából. Ez egy nagyon megbízhatatlan kép Istenről, ami minden mást aláás.”
Isten szabad arra, hogy szeressen, nem kell neki segíteni ebben. egyszerűen meg kellene érteni végre, hogy nem mindig akar szeretni. A bűnt például gyűlöli. ismétlem gyűlöli. ugyanígy azt is aki ragaszkodik a bűnhöz.
Egyszerűen nem is tehet mást. ha valaki, mint Isten maga szeretet, akkor muszáj, hogy gyűlölje a bűnt. Hiszen a bűn Isten elleni lázadás, Isten pedig a legfőbb jó, az a lény aki tökéletes és szent. ezért aztán végtelenül szereti a jót és természetesen a legfőbb jót szereti a legjobban, ami ő maga; ha nem így tenne, akkor minden szépnek és jónak az árulójává válna.
ezek után nem értem, miért gondolja valaki, hogy egy ennyire mély érzelmű lény társulna azokkal, akik ezt a legfőbb jót leköpik és hátat fordítanak neki, hogy saját magukat képzelhessék a helyébe.
ezt hogy lehet elintézni azzal, hogy nagyon szeretlek -jobban mint magamat aki a legfőbb jó vagyok, ami ellen fellázadtál- most slisszanj be a mennyországba, amíg félrenézek?
„A ferences nézet szerint Istennek nincs szüksége semmiféle fizetségre azért, hogy szeresse Isten saját teremtményeit és megbocsásson nekik.”
naná, hogy szereti őket, ezért a legnagyobb jót akarja adni nekik, ami persze önmaga, ezért aztán végtelenül gyűlöli azokat, akik fellázadnak ez ellen a jó ellen és a többi teremtménynek a kárára vannak. (érdemes elolvasni mi történt Bálámmal és a midiánitákkal. IV.Móz 25, 31)
el kell dönteni, hogy kit szeretsz, a nácikat, vagy a zsidókat, a pedofilokat vagy a kisgyerekeket. nem tudod tevőlegesen szeretni mind a kettőt, illetve ha szereted őket homlokegyenest ellenkező dolgokat fogsz csinálni velük, de a végtelenségig akkor sem megy.
nem az a kérdés, hogy miért van szükség fizetségre, hanem az, hogy egyáltalán miért van lehetőség rá, hogy a Fiú fizessen helyettünk; ez az igazi misztérium.
„ami szerintem nézőpontunk fókuszát akarja elmozdítani az Isten irgalmassága irányába.”
ezt sem értem. adott egy elképesztően jogos, a bűn súlyosságából és a jó szeretetének nagyságából fakadóan elképesztően pusztító harag. az Atya elküldi a Fiút a világba, a Fiú ebbe belegyezik, eljön és ezt a haragot elhordozza a kereszten, helyettünk.
hogy lehet erről elmozdítani a fókuszt úgy, hogy egy irgalmas istennel, vagy Isten irgalmasságával találkozzunk? (persze bálványok gyártása nélkül gondoltam megválaszolni a kérdést, mert az nem válasz, hogy én egy szeretőistenben hiszek)