A nyugati egyházatyák között óriásként emelkedik ki Aurelius Augusztinusz, a filozófusból és rétorból lett keresztény teológus, Hippó püspöke, akit szintén az egyház doktoraként szoktak emlegetni. Ambróziuszon keresztül tért meg Kr. u. 386-ban, Vallomásaiban részletesen számol be azokról a belső folyamatokról, amelyek a szívbeli megtérésre vezették. Katolikusok és protestánsok egyaránt nagy tisztelettel tekintenek rá, Augusztinusz jelentősége és hatása felbecsülhetetlen a nyugati teológia történetében. B. B. Warfield egyenesen azt mondja, hogy „a reformáció belső lényegét tekintve Augusztinusz kegyelemtanának győzelme volt Augusztinusz egyháztana felett”. Luther és Kálvin egyetlen egyházatyára sem hivatkoztak olyan gyakran, mint őrá. A hippói püspök egyértelműen hitte, hogy Krisztus a mi bűneink büntetését szenvedte el a kereszten.

Augusztinusz összetett megváltástana világos motívumként tartalmazza Krisztus helyettes bűnhődését. Manapság divatos szembeállítani egymással a megváltásnak a helyettes bűnhődés jellegét (Krisztus a mi bűneink igazságos büntetését kapta meg) és a Christus Victor motívumokat (Krisztus a Sátánt győzte le halálával, az ördög foglyait szabadította ki), de Augusztinusznál ez a kettő szerves egységet képez. Augusztinusz sokszor hangsúlyozza, hogy Krisztus a halálával az ördög hatalmából szabadított ki bennünket. Az ördög jogosan tartott bennünket a hatalmában a vétkeink miatt, de jogtalanul ölte meg Krisztust, az igazat, aki halálában bennünket képviselt. Augusztinusz fontosnak tartja, hogy Isten nem nyers hatalommal, hanem az igazságosság által szabadított bennünket ki a gonosz hatalmából.

„Mi igazabb tett, mint ha valaki az igazságosságért elmegy egészen a kereszthalálig, és mi hatalmasabb erő, mint feltámadni a halálból és felmenni a mennybe azzal a testtel, amelyben megölték? Így az ördögöt először az igazságosság győzte le, és azután a hatalom. Az az igazságosság, hogy mentes volt a bűntől, s az ördög mégis halálát okozta igazságtalanul, és az a hatalom, amellyel feltámadt a halálból, és többé nem hal meg. (…) Mármost az az igazságosság, hogy Krisztus nevében megigazultunk, amikor a bűn megbocsátása révén kiszabadultunk az ördög hatalmából, azon alapszik, hogy Urunk igazságossággal győzte le az ördögöt, nem hatalommal. Krisztust ugyanis a felvett halandó test gyengeségében feszítették keresztre, nem pedig halhatatlan erejében.” (A Szentháromságról, 382)

„Világos tehát, hogy az ördög vereséget szenvedett, mégpedig akkor, amikor áldozata feltámadt a halálból. A titok mélységét akkor értjük meg, ha látjuk, hogy az ördög akkor szenvedett vereséget, amikor győzni látszott, vagyis amikor Krisztust megölték. Annak a vére ugyanis, aki egészen bűn nélkül volt, akkor ömlött ki bűneink bocsánatára. És mivel az ördög jogosan uralkodott azokon, akiket a bűn miatt a halál kényszere fogva tartott, azért hatalmából ki kellett engednie őket az által, akit mint bűn nélkül valót jogtalanul halálba vitt. Ez az igazságosság legyőzte, és ez a kötelék megkötözte az erőst, és elvette edényeit, amelyek nála és angyalainál a harag edényei voltak, és átváltoztak az irgalom edényeivé.” (383)

„Az ördög számontartotta bűneinket, és azokon keresztül joggal alávetett bennünket a halálnak. A bűnöket az bocsátotta meg, akinek nem volt bűne, s akit az ördög jogtalanul vitt halálba. A vére olyan értékes, hogy akik beöltöztek Krisztusba, azokat az örök halálban nem tarthatja fogva az, aki Krisztust igazságtalanul egy időre a halálba vitte. Tehát Isten azzal mutatta meg szeretetét irántunk, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától. A vére árán igazzá váltunk azt jelenti, hogy megszabadultunk minden bűnünktől, mégpedig azáltal szabadultunk meg, hogy az Isten Fiát, aki bűn nélkül volt, megölték értünk. Az ő haragja pedig olyan, mint amilyent a Szentírás más helyen említ: Te pedig, hatalmas Urunk, megfontoltsággal ítélsz. Ha tehát az igazságos isteni megtorlás ilyen nevet kap, a kiengesztelődést nemde úgy kell érteni, hogy ott véget ér Isten haragja? Csak annyiban voltunk Isten ellenségei, amennyiben a bűn ellensége az igazságnak, és ha a bűn bocsánatot nyer, az ellenségeskedés megszűnik, s kiengesztelődnek az igazzal azok, akiket ő megigazulttá tett.” (385-386)

„Ezeket már akkor szerette, amikor még ellenségei voltak, hiszen saját Fiát sem kímélte, hanem áldozatul adta értük, mindnyájukért, amikor még ellenségek voltak. Ezért az apostol joggal folytatja így: Ha tehát amikor még ellenségek voltunk, Isten kiengesztelődött irántunk Fia halála révén, aki által megvalósult a bűnök bocsánata, akkor sokkal inkább megmenekülünk élete által. Az élet által üdvözülnek azok, akik a halál által megigazultak. Ki kételkednék abban, hogy az életét adja barátainak az, aki a halált viselte el ellenségeiért? De nemcsak ezt – írja tovább – hanem még dicsekszünk is Istenben Urunk Jézus Krisztus által, aki által megkaptuk a kiengesztelődést.” (386)

Az egyházatya újból és újból leszögezi, hogy a Sátán joguralma fölöttünk a bűneink adósságából fakadt, Isten szeretete pedig igazságosság által váltott ki bennünket a hatalmából. Az igazságosság általi megváltás azt jelenti, hogy az igazságosság által követelt büntetést – a törvény átkát – az igaz Jézus Krisztus veszi magára helyettünk, és mi így megszabadulunk bűneink büntetésének terhétől, az ördög pedig elveszíti jogalapját arra, hogy bennünket a halál hatalmában tartson. A helyettes bűnhődés az alapja és mechanizmusa az ördög feletti győzelemnek. A Christus Victor motívum és a helyettes bűnhődés nem hogy nem állnak szemben egymással, de egymást feltételező motívumai a megváltásnak.

„Ha azt olvassuk, hogy Istentől átkozott, aki fán függ, az ‘Istentől’ szó betoldása nem okoz nehézséget. Mert ha Isten nem gyűlölné a bűnt és a halálunkat, nem küldte volna el Fiát, hogy hordozza és megszüntesse azt. És nincs abban semmi különös, ha Isten megátkozza azt, amit gyűlöl. Készségessége, hogy nekünk adja a halhatatlanságot, mely a miénk lesz Krisztus eljövetelekor, arányos irgalmával, mely gyűlölte a halálunkat, amikor Krisztus halálában az a kereszten függött. És ha Mózes megátkoz mindenkit, aki fán függ, bizonyosan nem azért van ez, mert ne látta volna előre, hogy igaz embereket is keresztre fognak feszíteni, hanem azért, mert előre látta, hogy eretnekek tagadni fogják az Úr halálának valóságosságát, és megpróbálják majd cáfolni, hogy ez az átok Krisztus esetében is megvalósul, hogy ez által tagadják Krisztus halálának valóságát. Ha ugyanis Krisztus halála nem volt valóságos, semmilyen átkozott nem függött a kereszten, hiszen a keresztrefeszítés nem lehet valódi. Mózes a távoli múltból kiált ezeknek az eretnekeknek: Haszontalan, hogy Krisztus halálának a valóságosságát tagadva próbáltok kitérni. Átkozott mindenki, aki fán függ. Nem csak ez vagy az, hanem teljes mértékben mindenki. Micsoda?! Az Isten Fia?! Igen, bizonyosan. Ez az, ami ellen ágáltok, és amit oly buzgósággal próbáltok megkerülni. Cáfoljátok, hogy érettünk átkozott lett, mert cáfoljátok, hogy meghalt értünk. Az Ádám vétke alól való kivétel a halál alól való kivétel. De ahogy Krisztus emberként elszenvedte az emberért a halált, ugyanő, Isten örökké igazságos Fiaként a mi bűneinkért meghalva, emberként emberekért vetette alá magát a halállal együtt járó átoknak. Amikor pedig meghalt abban a testben, melyet a mi büntetésünk hordozása végett vett magára, és közben igazságában továbbra is áldott maradt, a törvényszegéseinkért megátkoztatott, és halálában elszenvedte büntetésünket. A ‘mindenki’ szó azt a célt szolgálja, hogy gátat szabjon az olyan tudatlan tudálékosságnak, mely tagadja, hogy az átok Krisztusra vonatkozott, és így, mivel az átok együtt jár a halállal, annak tagadásához vezet, hogy Krisztus igazán meghalt.” (Válasz a manicheus Faustusnak, 6 – kiemelés tőlem)

A hippói Szent Ágoston életműve hatalmas, szinte áttekinthetetlenül nagy, de már a fenti szemelvényekből is látszik, hogy az egyházatya újabb fontos tanúja a helyettes bűnhődés tanának, és hogy a tanban való hit lényegében általánosnak mondható az ókeresztény írásokban.