Hieronymus – vagy Szent Jeromos, ahogy sokan ismerik – a latin egyház meghatározó teológusa és doktora. Elsősorban bibliakutató volt, a Vulgata fordítója, a bibliai nyelvek kiváló ismerője. Hieronymus megélte a kereszténység államvallássá válását, a Julianus idején bekövetkezett pogány restauráció rövid időszakát, a több évtizedes ariánus vitákat, és Róma lerombolását. Jeromos még Kr. u. 385-ben elhagyta Rómát, és kisebb kitérőkkel Betlehembe költözött, ahol szerzetesi közösséget hozott létre. Tanítással és bibliatanulmányozással foglalkozott. Hieronymus fáradhatatlanul kutatta az Írásokat, levelei is gyakran hosszú és részletes igemagyarázatok. Hogy idős korában sem tért ki a viták elől, azt többek közt az Augusztinusszal folytatott kiterjedt levelezése mutatja. Írásaiból kiderül, hogy Krisztus halálát Hieronymus nem csak példaként, hanem a bűneinkért vállalt helyettes bűnhődésként is értelmezte.

Eustochiumhoz a szüzességről írt könyvében Hieronymus arról ír, hogy Isten szeretete Krisztus vére által váltott meg bennünket. „Isten fia emberré lett a mi üdvösségünkért, tíz hónapot várt az anyaméhben, hogy megszülessék, nem undorodott semmitől, véresen jött a világra, vászonba takarták, babusgatták, és ő, akinek tenyerébe a világ belefér, elfért a szűk jászolban. Hallgattak arról, hogy harmincéves koráig ismeretlenül élt, beérve szülei szegénységével. Megverik és hallgat; keresztre feszítik, és keresztre feszítőiért imádkozik. ’Mivel viszonozzam az Úrnak mindazt, amit adott nekem? Veszem az üdvösség kelyhét és segítségül hívom az Úr nevét.’ ’Az Úr szemében értékes szentjeinek halála.’ Egyedül méltó viszonzás az, amikor vért vérrel viszonzunk, vagyis mivel Krisztus vérével váltott meg bennünket, mi is szívesen adjuk érte életünket.” (Szent Jeromos: „Nehéz emberi léleknek nem szeretni”, 38 – kiemelés tőlem)

Principia szűzhöz írt levelében Hieronymus az ézsaiási Szolga alakjához hasonlítja Jézust, aki „az igaztalan szenvedést jelenti” (Szent Jeromos: Levelek, Első kötet, 293). Jézus igaztalanul, nem saját vétkeiért szenvedett. Ahogy Theophilusnak írja, ez az igaztalan szenvedés azonban üdvözítő célt szolgált: „Krisztus… nem villámlással és mennydörgéssel, hanem jászolban sírdogálva és keresztre feszítve váltotta meg az emberi fajt. Hiszen olvastad a jóslatot előképével kapcsolatban…” (397 – kiemelés tőlem) Ugyancsak Theophilusnak írva hangsúlyozza, hogy Jézus „a bűnnek” halt meg, „a bűnök bocsánatára” (Szent Jeromos: Levelek, Második kötet, 12). „Halálával ugyanis egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, életével azonban Istennek él. A kifejezés, hogy egyszer s mindenkorra nem engedi meg sem azt, hogy kétszer, sem azt, hogy háromszor. Mivel az Apostol is tudja ezért, hogy csak egyszer feszítik keresztre, bátran meri kijelenteni a zsidóknak: Ő egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor önmagát feláldozta.” (12)

Hieronymus lefordítja Theophilus püspök húsvéti körlevelét, amelyben Órigenésznek azt a tanítását cáfolja, hogy Jézus az ördögért is meghalt. Theophilus szerint „az emberekért szenvedve lett emberré” (23). De milyen értelemben? Úgy, ahogy Ézsaiás próféta megjövendölte: „Pedig a mi betegségeinket ő viselte és a mi fájdalmainkat ő hordozta!” „Az ördögökért, miként az emberekért, nem vezetik majd bárányként Krisztust az áldozathoz, az ő üdvösségük miatt nem mondják majd: az ő tulajdon fiát sem kímélte, mert a démonok se kiáltanak majd: Vétkeinkért szenvedett halált és megigazulásunkért támadt föl. Bizony Pál világosan megírja: Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás mondja. Az Írást hívja bizonyítékul, és annak tekintélyével akarja megszilárdítani azt, ami kétséges, Origenes azonban mindenféle isteni szó bizonysága híján csak erőszakot akar elkövetni az igazsággal szemben, s a mécsest kioltva találni meg azt.” (23)

Az egyházatya hangsúlyozza, hogy Krisztus értünk, istentelenekért halt meg. „Hogyan kell értelmeznünk azt, amit a Rómaiakhoz írt levélben olvasunk: Pedig az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb a jóért adja életét az ember? Ennek a szövegnek az alapján az eretnekek két csoportja követ el istentelenséget, mivel nem értették meg, s bár különbözik a tévedésük, istentelenségük egyforma. Marcion ugyanis, aki az igaz Istent részint a Törvény, részint a próféták teremtőjévé teszi, a jó Istent pedig az evangéliumok és az apostolok teremtőjévé, s ez utóbbi fiának mondja Krisztust, két istent állít elénk: az egyik az igaz, a másik a jó. Aztán pedig azt bizonygatja, hogy az igazért vagy senki, vagy csak nagyon kevesen haltak meg, a jóért viszont, vagyis Krisztusért számtalanul sokan lettek vértanúk. Arius viszont az igaz jelzőt Krisztusra vonatkoztatja, akiről azt mondja a Zsoltáros: Isten, add át ítéletedet a királynak, igazságodat a király fiának.” (249)

Jeromos elutasítja mindkét magyarázatot, hiszen szerinte Pál a versben Krisztus haláláról beszél: „Csodálja Krisztus jóságát, mert a gyengékért, gonoszokért és bűnösökért akart meghalni, ráadásul a kellő időben akart meghalni… Mivel mindannyian vétkeztek, alkalmatlanok is lettek egyszersmind, s nem akadt senki, aki jót cselekedett volna, nem akadt egészen addig az egyig. Hihetetlen jóság és sosem hallott irgalmasság tehát gonoszokért meghalni (hiszen alig akad olyan, aki az igazért és a jóért ontaná vérét, mivel a haláltól való félelem mindenkit elrettent. Ámbár találni hébe-korba, hogy valaki igaz vagy jó ügyért meg mer halni), Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét a legjobban, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk, mert kivetették életét a földből, s a nép vétke miatt sújtották halálra, pedig a mi bűneinket hordozta, és halálra adta életét, és a bűnösök közé számították, hogy bennünket gonoszokat, gyöngéket és bűnösöket igazzá, erőssé és istenfélővé tegyen.” (250)

Ezért mondja Hieronymus, hogy „ne habozzunk az igehirdetés kürtjével hirdetni az evangéliumban való hitet és a Jézus Krisztus vérével való meghintést, amelyben a valódi kiengesztelődés rejlik” (454). Ez a helyettes bűnhődés evangéliuma.