Szardeszi Melitón gondolatai következnek a helyettes bűnhődésről. Szardesz városának keresztény gyülekezetéről már a Jelenések könyvében is olvasunk, ez az a gyülekezet, amelynek Krisztus azt mondja: „Ébredj fel!” (Jel 3,2) Ennek a „haldokló” gyülekezetnek volt néhány évtizeddel később püspöke Melitón, aki a fennmaradt írásai alapján kiváló retorikai képességgel hirdette az evangéliumot és buzdította gyülekezetét Krisztus követésére. Fontos a témánk szempontjából, hogy legismertebb műve, a Kr. u. 166 körül született Húsvéti homíliája, a Krisztus általi megváltást a zsidó páskaünnep képeivel mondja el. Az 1940-ben megtalált igehirdetés (és egyéb fennmaradt töredékek) azt igazolják, hogy Melitón – az eddig megvizsgált korai egyházatyákhoz hasonlóan – Krisztus váltsághalálát helyettes bűnhődésként értelmezte. Nézzünk meg néhány idézetet ennek alátámasztására.
A Húsvéti homíliában ritmusos gondolatvezetéssel járja körül a páskabárány jelentőségét a keresztény hit szempontjából. „Mert a törvény régi, de új az Ige, mulandó az előkép, a kegyelem viszont örök, a bárány romlandó, romolhatatlan azonban az Úr, aki leöletett mint bárány, s feltámadt mint Isten. Ugyan mint ’juh vitetett leölésre’, de nem juh volt, s mint ’szótlan bárány’, de nem bárány volt. Az kép volt, most azonban megvan az igazság. A bárányt helyettesítette Isten, a juhot az ember, az emberben pedig Krisztus van, aki mindent magában foglal.” (4) Melitón szerint a páskabárány volt tehát az előkép, Krisztus halála pedig a valóság, amelyre előre mutatott. Ha meg akarjuk érteni Krisztus halálát, Melitón szerint meg kell értenünk, mi történt Egyiptomban, amikor a zsidók leölték a páskabárányt.
„Ez történt Egyiptomban, hirtelen elveszítették elsőszülötteiket, Izraelt azonban megvédte a bárány leölése, a bárány kiontott vére megvilágosította Őt, s úgy találták, a bárány halála védőfalul szolgál a népnek. Ó új és kimondhatatlan misztérium, a bárány leölése lett Izrael megváltása, a juh halála a nép életévé lett, s a vér elriasztotta az angyalt. Mondd meg angyal, mi ijesztett meg, a juh leölése, vagy az Úr élete, a bárány halála, vagy az Úr előképe, a bárány vére, vagy az Úr Lelke? Megfélemlített nyilván az Úr misztériumának látása, mely megvalósult a bárányban, az Úr élete a bárány leölésében, az Úr előképe a juh feláldozásában. Ezért nem Izraelt sújtottad, csupán Egyiptomot fosztottad meg gyermekeitől. Micsoda hallatlan új misztérium, hogy eltiporja a pusztulásig Egyiptomot, Izraelt azonban megőrzi a megmenekülésre? Halljátok a misztérium hatalmát! Ami mondatott és ami valóra vált, testvérek, annak hasonlósága és előképe van! Minden, amit megmondtak, ami történt, az példaszerű, a mondás hasonlat, a történés előkép, hogy az esemény megmutatkozzon az előképben, hogy a mondást megvilágítsa a példázat.” (30-35)
„Ahogyan a mulandó hasonlatokban, úgy van a romolhatatlanokban is, ahogyan a földiekben, úgy a mennyeiekben, az Úr üdvössége és igazsága előre formát kapott a nép között, a törvény előre hirdette az evangélium igazságát. A nép tehát előzetes terv mintája volt, a törvény pedig a hasonlat betűje, az evangélium viszont a törvény kifejtése és teljessége, az egyház meg az igazság befogadója. Értéke volt a mintának az igazság előtt, csodálatos volt a példa a kifejtés előtt. Azaz: becses volt a nép az egyház létrejötte előtt, s csodás a törvény az evangélium világoskodása előtt. Miután az egyház létrejött, s elöljárt az evangélium, kiüresedett a minta, az igazságnak adta át erejét, betelt a törvény, hatalmát az evangéliumnak adta, fölösleges az előkép, mert megmagyarázza a kifejtés, az evangélium fényében így teljesedett be a törvény, így lett fölöslegessé a nép az egyház támasztása után. Elenyészett a minta az Úr megjelenésével, az egykor drága elavult ma, mert megjelent az, ami természeténél fogva értékes. Értéke volt egykor a bárány leölésének, fölösleges immár az Úr élete által. Drága volt a juh halála, fölösleges most azonban az Úr üdvössége által. Becses volt a bárány vére, de értéktelen lett az Úr Lelke által. Drága volt a szótlan bárány, de értéktelen most már a szeplőtelen Fiú által. Értékes volt a földi templom, most azonban értéke elveszett az égből való Krisztus által.” (39-44)
Melitón szerint Isten újból és újból előre ábrázolta a misztériumot, hogy a Fiú halála által fog megváltani bennünket a bűnből és a halálból: „Az Úr előbb a patriarkákban és a prófétákban készítette elő szenvedését az egész népben, megpecsételve a törvényt a próféták által. Mivel a jövendő új és hatalmas lesz, már távol, messze előre gondoskodott róla, hogy amikor valóra válik, hitelt találjon. Ezért már rég előre ábrázolta. Így az Úr misztériumának is régtől megvolt az előábrázolása, és csak ma látható, amikor a hit beteljesül, amikor az emberek úgy ítélik, hogy valóban új. Mert régi és új az Úr misztériuma, régi a minta szerint, de új a kegyelem szerint. Ha erre a mintára nézel, a kivitelezés által látod a valódit.” (57-58)
„Őt vezették, mint a bárányt, leölték mint a juhot, aki kiszabadított minket a világ szolgaságából, mint Egyiptom földjéről, felszabadított minket a Sátán szolgaságából, mint a fáraó keze alól, megpecsételte lelkünket saját Lelkével, mint testének tagjait tulajdon vérével. Ő öltötte fel a szégyenletes halált, s gyászba öltöztette a Sátánt, mint Mózes a fáraót. Ő az, aki megverte az igazságtalanságot, aki a törvénytelenséget utódaitól megfosztotta, mint Mózes Egyiptomot. Ő az, aki kiszabadított minket a szolgaságból a szabadságra, a sötétségből a világosságra, a halálból az életre, a zsarnokságból az örökkévaló királyságra, új papsággá alkotott minket, s örökre megszerzett néppé. Ő üdvösségünk húsvétja, Ő az, aki sokakért sokat szenvedett, Ő az, akit megöltek Ábelben, akit megkötöztek Izsákban, aki idegenként vándorolt Jákobban, akit eladtak Józsefben, akit kitettek Mózesben, akit a bárányban leöltek, akit Dávidban üldöztek, akit a prófétákban megaláztak.” (67-69 – kiemelés tőlem)
Melitón rámutat arra a kettősségre, hogy bár az Úr akarata volt Fia halála, megmentésünk érdekében szenvednie kellett, de a zsidóknak bűn volt megölni őt. „Miért követted el az újabb igazságtalanságot Izrael? Megcsúfoltad, aki megtisztelt téged, meggyaláztad, aki megdicsőített téged, megtagadtad a téged megvallót, ellentmondtál annak, aki téged hirdetett, megölted, aki életre támaszt téged. Mit tettél Izrael? Avagy nem neked írták: ’Ne onts ártatlan vért, nehogy nyomorultul megöljenek?’ Én valóban megöltem az Urat, mondja Izrael. Miért? Mert szenvednie kellett. Tévedsz azonban Izrael, amikor így vélekedsz az Úr megöléséről. Kellett ugyan szenvednie, csak nem általad! Meg kellett gyaláztatnia, de nem általad. El kellett ítéltetnie, de nem általad. Meg kellett feszíteni Őt, de nem a te jobbod által. E szónak van haszna számodra ó Izrael, mely így kiált az Úrhoz: Ó Uram, ha Fiadnak szenvednie is kellett, és ha ez volt akaratod, szenvedjen, csak ne kezem által. Más néptől tűrje a szenvedést. Ítéljék el a körülmetéletlenek. Vonszolják zsarnoki kezek, de ne az enyém! Te azonban Izrael nem ily szóval kiáltottál az Úrhoz, s meg nem juhászodtál az Úr előtt, nem hunyászkodtál meg művei előtt.” (73-77 – kiemelés tőlem)
A fennmaradt töredékekben több helyen is olvashatunk arról, hogy Melitón hogyan értette Krisztus halálának jelentőségét. Több alkalommal Izsákhoz hasonlítja, akit Atyja kész feláldozni, illetve a koshoz, akit végül feláldozott. „Mert megkötöztetett, mint kos – mondja Urunkról, Jézus Krisztusról –, s mint juhot vitték a leölésre, és mint a bárányt feszítették meg, a fát vállain cipelte, úgy vitték a leölésre, ahogyan Izsákot vitte atyja. Krisztus szenvedett, Izsák azonban nem szenvedett, Ő csak előképe volt Krisztusnak, aki a jövőben szenvedni fog. (Krisztus előképeként mégis kelthetett csodálatot és félelmet az emberekben. Mert új misztérium lett láthatóvá, a fiú, akit atyja levágásra a hegyre vitt, összekötözte és az áldozati fára tette, serényen készülve leölésére. Izsák pedig hallgatott, mint a megkötözött kos, ’nem nyitotta meg ajkát’, szavát sem lehetett hallani. Nem ijesztette meg a tőr, nem riasztotta meg a tűz, nem szomorította meg a szenvedés, az Úr előképeként viselkedett. Középre volt téve Izsák, mint megkötözött kos, s ott állt Ábrahám, tartotta a csupasz tőrt, nem szégyellte megölni fiát.)” (X. töredék) „Az igaz Izsák helyett a kos jelent meg leölésre, hogy megoldódjanak Izsák kötelékei. A kos leölése megváltotta Izsákot. Így mentett meg minket is az Úr megölése árán megkötözve feloldozott, és feláldozva megváltott minket.” (XI. töredék – kiemelés tőlem) A XII. töredékben szintén Izsákot illetve a kost használja előképként. Melitón szerint Izsák megmenekült, de Isten Fia meghalt. Isten a Fia megölése árán váltott meg bennünket a haláltól, akire a kos előre mutatott. Ez a helyettes bűnhődés tana.
Melitón azonban hangsúlyozza, hogy a Fiú nem egy harmadik fél volt, akit az Atya ártatlanként megölt, hanem a Fiúban maga Isten vette magára a büntetést. Olvassuk el a következő idézetet, ahol a szardeszi püspök minden eddiginél világosabban fejti ki, hogy a Fiú a mi megmentésünkért ítéltetett el: „Az Atya azért küldte a mennyből test nélkül Fiát, hogy miután a Szűz méhében megtestesült és emberként megszületett, életre támassza az embert és összegyűjtse tagjait, melyeket a halál szétszórt, amikor az embert megosztotta… A föld remeg és alapjai meginognak, a Nap elrejtőzik, az elemek rendje felborul, és a nappal elváltozott, mert nem tudták elviselni, hogy Uruk a fán függött. A teremtés megborzadt és csodálkozva mondta: Mi ez az új misztérium? Elítélik a bírót, s nem szólal meg, látni lehet a láthatatlant, s nem pirul el; a felfoghatatlant elfogják, s nem méltatlankodik; a mérhetetlent megmérik, s nem tiltakozik; aki mentes a szenvedéstől, szenved, s nem áll bosszút; a halhatatlan meghal, s egy szót nem szól; eltemetik a mennyeit, s ezt eltűri. Mi ez az új misztérium? A teremtés elámul. Amikor Urunk feltámadt halottaiból, és eltiporta a halált, legyőzte az erőst, és feloldozta az embert, akkor megértette minden teremtmény, az emberért ítélték el a bírót, miatta lett látható a láthatatlan, (a felfoghatatlan felfogható), a mérhetetlen megmérhető, a szenvedéstől mentes szenvedő, a halhatatlan halandó, érette temették el a mennyeit. A mi Urunk ugyanis emberként született, elítéltetett, hogy megadja a kegyelmet; legyőzetett, hogy feloldozzon, szorongatták, hogy minket megoldjon, szenvedett, hogy az ember irgalmasságot találjon, meghalt, hogy minket éltessen, eltemették, hogy feltámadjon.” (XIV. töredék – kiemelés tőlem)
Elítélték a bírót! A mi Urunk elítéltetett, hogy megadja a kegyelmet! Az emberért ítélték el a bírót! Meghalt, hogy minket éltessen! Ez a helyettes bűnhődés tana, amit Melitón (is) hirdetett.
(Az idézeteket Vanyó L.: II. századi görög apologéták c. szöveggyűjteményéből vettem.)
„………………………………………………….
Elítélték a bírót! A mi Urunk elítéltetett, hogy megadja a kegyelmet! Az emberért ítélték el a bírót! Meghalt, hogy minket éltessen! ………….”
Mérhetetlen hála van szívemben mindazokért, akik a világtörténelem folyamán elfogadták, elfogadják és el fogják fogadni azt a felbecsülhetetlen értékű kegyelmet, amiért, hogy nekünk adhassa, drága Urunk (maga a Bíró) átment az ítélet tüzén (Márk 14:64), átokká lett (Galata 3:13) és meghalt a kereszten (János 19:33).
Azokért, akik az Úr Jézus Krisztust őszintén szeretik (Efézus 6:24), akiknek élete el van rejtve a Krisztusban (Kolossé 3:3), és akikkel az örökkévalóságban együtt fogunk élni (1 János 2:25).