A megváltásban mint helyettes bűnhődésben hitt Polükarposz, szmirnai püspök is. Polükarposz nem csak ismerte Antiókhiai Ignatioszt, akitől az előző posztban idéztem, de Ignatiosz az egyik levelét éppen neki írta. A szmirnai püspök is mártírhalált halt, a prokonzul jelenlétében máglyán égették meg valamikor a Kr. u. 2. sz. közepén, 86 éves korában. Polükarposz minden valószínűség szerint ismerte János apostolt is, aki az első század végén halhatott meg. A vértanúságáról fennmaradt aktában Polükarposz azt mondja az őt elítélő kormányzónak: „Ideig-óráig égő és rövid idő multán kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár.” (Vanyó L.: Vértanúakták és szenvedéstörténetek, 49.) Polükarposz hitt Isten büntető ítéletében, és abban is, hogy Krisztus éppen azért szenvedett, hogy a benne való hit által ne kelljen a bűneinkért nekünk elszenvedni ezt a büntetést.
Filippieknek írt levelében Polükarposz püspök ezt írja: „Urunkban, Jézus Krisztusban, aki bűneinkért egészen a halálig minden szenvedést vállalt, akit Isten feltámasztott, megoldva az alvilági fájdalmait…” (I.2 – kiemelés tőlem) Polükarposz szerint Krisztus tehát maga vállalta a szenvedést és a halált, mégpedig a bűneinkért. Nem részletezi, hogy pontosan mit ért ez alatt, de jó okunk van feltételezni, hogy Polükarposz szerint Krisztus a mi bűneink büntetéseként szenvedte a bűneinkért a halált. A szmirnai püspök máshol ugyanis azt írja, hogy „mindannyian tartozunk bűneinkért” (VI.1). De ha Krisztus vállalta a bűneinkért a szenvedést, egészen a halálig, majd Isten feltámasztotta őt, akkor mi is élhetünk, hiszen az adósságunk rendezve van. Krisztus a mi tartozásunkat vállalta magára, amikor a bűneinkért szenvedett.
Ez még egyértelműbb a következő idézetben: „Jézus Krisztus, aki bűneinket saját testében a fára vitte, aki bűnt nem követett el és álnokság nem volt ajkán, de mindent elviselt értünk, hogy őbenne éljünk…” (VIII.1 – kiemelés tőlem) Krisztus tehát Polükarposz szerint nem csak bűntelen volt, ellensúlyozva a mi engedetlenségünket, hanem a mi bűneinket vette magára és vitte fel a keresztre, mégpedig saját testében! Polükarposz hitte, hogy Krisztus halála bűnhordozó halál volt. Jézus Krisztus bűntelen volt, de – hadd ismételjem meg – magára vette a mi bűneinket, felvitte a keresztre, a mi bűneinkért viselt el mindent, értünk, helyettünk. Krisztus „miattunk halt meg” (IX,2), hogy mi élhessünk, és ne az örök büntetés tüzét szenvedjük.
Ez a helyettes bűnhődés tana.
***
(Az idézetek Vanyó L.: Apostoli atyák c. szöveggyűjteményéből valók.)
A helyettes bűnhődés példátlan a civilizációnkban: azt büntetni, aki a legkevésbé sem vétkes a büntetett dologban? Ott sem volt, még áttételesen vagy részlegesen sem keveredett bele, semmilyen módon nem felelős érte. Abszurd, elképesztő, égbekiáltóan igazságtalan, minden idegszálunk tiltakozik ellene.
És ha az illető önként jelentkezik erre a büntetésre? Nem kényszerből csinálja, hanem tágabb elvi-módszertani megfontolásból. Így már klasszikus drámai hős, a tette katarzist válthat ki.
De egyetértés van-e a büntetés okával és remélt hasznával kapcsolatban? Ez lényegi kérdés, mert a dramaturgia csak nagyjából egyetértő közönségből vált ki katarzist.
László,
az engesztelésnek elsődlegesen Istenre van hatása, a katarzis pedig először a mennyei szentek szentjében történik (Zsid 1,2; 9,12.22-26; 10,10-14). A közönség reakciója nem befolyásolja a helyettes bűnhődés igazságat, csak azt, hogy részesülünk-e az áldásából (Zsid 10,29).
Mennyei szentek szentje? Ez egy letűnt kor antropomorf ötlete, és szerintem nem oldja meg a felvetett problémát, miszerint a közönség már nem érti a letűnt korok vérrel összefüggő koncepcióit, azok nem igazán fogják meg, és más megközelítésre is szükség lenne – persze megőrizve azt, amit (intuitív alapon) az eredeti mondanivalónak vélünk.
Pl.: Dzsingisz kánt megengesztelhette 10 önként jelentkező áldozat egy városból, akiknek a felkoncolásáért cserébe – jó kedvében – életben hagyta a többieket, és ez értelmes konstrukció lehetett abban a korban. De a mai ember már nem látja benne a „kegyes” kán nagylelkűségét.
Ha nem vesszük maguktól értetődőnek és eleve elfogadottnak a bibliai korszak koncepcióit, akkor talán feltárul a mögöttes, összetett tartalom, ami felé ezek a koncepciók mutattak.
A helyettes bűnhődés rámutat egy fontosabb mögöttes tartalomra, vagy betű szerint ennyi a tartalom, és eszi, nem eszi a közönség, nem kap mást?
Sokan fennakadnak ma a helyettes bűnhődésen, ahogy fennakadtak a Kr. u. 1. században is („a keresztről való beszéd a görögöknek bolondság, a zsidóknak botrány”). De ma is sok-sok millió ember van, aki az Isten bölcsességének látja. Nem az dönti el ennek igazságát, hogy hányan tartják észszerűnek. Soha nem ez döntötte el.