Különös tény, hogy Tajvant leszámítva kizárólag nyugati keresztény országokban van „melegházasság” és a jogrendbe is beépült genderideológia. Vajon mi ennek az oka? – teszi fel a kérdést Jacob Hoekman holland újságíró június 20-i cikkében[1]. Pusztán a kereszténység hanyatlása és a szekularizáció következménye lenne ez? Vagy magának a kereszténységnek is köze van hozzá? Hoekman Tom Holland angol történészt idézi, aki szerint „a szexuális forradalom erkölcsisége” azért tudott a világnak ezen a részén esélyt kapni, mert a szeretet és az egyenlőség a kereszténység számára kiemelten fontos értékek. Hoekman szerint a keresztények ráadásul mindig többre tartották a lelket a testnél, és a szexuális forradalom is a belső önmeghatározásra helyezi a hangsúlyt. Az LMBT-mozgalom céljainak elutasítását ma sokan úgy értelmezik, hogy az maguknak az LMBT-embereknek az elutasítása, hiszen ők a megélt belső valóságot az identitásuk lényegének tartják. Hoekman szerint ez azt igazolja, hogy nagyon mély jelenséggel van dolgunk, és hogy a szexuális forradalomnak valóban megágyazhatott a nyugati világ keresztény múltja.
Robert George konzervatív gondolkodó azonban a belső és a külső én radikális szétválasztását inkább „liberális gnoszticizmusnak” nevezi, és ha a szexuális forradalom sikerét szeretnénk megérteni, valószínűleg ez a jobb irány. A kereszténység fokozatos visszahúzódásával nem csupán ateista, naturalista és szekuláris tendenciák vették át a domináns szerepet a nyugati kultúra irányításában, de a gnoszticizmus is újjáéledt. A transzgender mozgalmat N. T. Wright brit keresztény teológus egyfajta modernkori gnoszticizmusnak nevezi. Évekkel ezelőtt a The Times hasábjain írta: „A nemi identitással kapcsolatos zavar egy modern, internet-táplálta formája a gnoszticizmus ókori filozófiájának. A gnosztikus (az, aki »ismer«) felfedezte annak a titkát, hogy a megtévesztő külső látszat mögött »valójában ki vagyok«. Ez a teremtés jóságának, sőt, magának a teremtett világnak, a természet világának a tagadását vonja magával. A természet azonban vissza szokott vágni, a valószínű áldozatok ebben az esetben pedig azok a sérülékeny és befolyásolható fiatalok, akik zavart felnőttekként fogják megfizetni a náluk idősebbek divatos képzelgéseit.” (The Times)[2]
A korai kereszténység komoly intellektuális küzdelmet vívott a gnoszticizmussal. A gnosztikusok olyan titkos tudásról beszéltek, amely a bennünk lévő „isteni szikrát” megszabadítja a gonosz test valóságától. A keresztények ezzel szemben a test és az anyagi világ alapvető jóságát hangsúlyozták. Természetesen a keresztények is beszéltek a test kísérthetőségéről és romlottságáról, de Isten alkotásaként a teremtés anyagi részét is eredendően jónak tartották. A keresztény hit és a gnoszticizmus között a legfontosabb különbség talán éppen az volt, hogy míg a gnosztikusok a vallást és az erkölcsöt leválasztották a testről, a keresztények hittek a teremtés jóságában és a test megváltásában. Ahogy az Apostoli hitvallás mondja: „Hisszük… a test feltámadását…” A megélt belső valóság és a fizikai test kapcsolatában a genderelméletek tehát nem a kereszténységhez, inkább a gnosztikus tanokhoz kapcsolódnak. Keresztény szemszögből a genderelméletek ma hasonló kihívást jelentenek, mint annak idején a gnoszticizmus.[3]
A keresztények legalább öt ellentmondásra mutatnak rá a genderelméletekben, amelyek szintén kapcsolódnak az identitás kérdéséhez.
1) A genderelméletek szerint azonosak vagyunk a szexuális vágyainkkal, de a szexualitásnak nincs önmagán túlmutató jelentése. A genderideológia szerint a különböző identitások a szexualitáshoz kötődnek. Lehet valaki leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, ciszhetero, demiszexuális, aszexuális, vagy annyi különböző identitású, ahány kategóriába sorolják éppen a szexuális vágyakat és a nemi identitást. A közös nevező a szexualitás identitásképző szerepe. Csakhogy a szexuális forradalom egyik legfontosabb törekvése a szexuális szabadság korlátainak ledöntése volt, amely megfosztotta a nemi érintkezést annak önmagán túlmutató jelentésétől. Ebből az az ellentmondásos helyzet adódik, hogy miközben elvileg azonosak vagyunk a szexuális vágyainkkal, a szexnek nincs semmilyen jelentése. A kereszténység ennek az ellenkezőjét hirdeti: nem vagyunk azonosak a szexuális vágyainkkal, a szexuális egyesülés pedig Krisztus és az egyház egységének szent jele.
2) A genderelméletek szerint a nemi orientáció veleszületett, a nem viszont csak társadalmi konstrukció. Az LMBT-betűsorban az L, az M és a B szexuális orientációra utal, a T viszont nemi azonosságra. Van azonban egy különös ellentmondás a betűk egymás mellé helyezésében. A szexuális orientációról, amelynek nincs látható külső jele, biológiailag meghatározott, „veleszületett” tulajdonságként szoktak beszélni, amit éppen ezért ugyanúgy nem lehet megváltoztatni, mint a bőrszínt, vagy azt, hogy valaki férfinek vagy nőnek születik. Ugyanakkor a transzneműség esetében épp fordítva van: azt kellene elfogadnunk, hogy a belső érzésekhez képest a biológia nem lényeges. Ahogy Judith Butler fogalmazott: a nem performativitás, pusztán társadalmi konstrukció. De vajon miért épp a nem társadalmi konstrukció, és a nemi orientáció veleszületett? A keresztény megközelítés az ellenkezőjét mondja: a nem veleszületett, hiszen a biológia határozza meg, a természetes (heteroszexuális) nemi orientációt viszont eltéríthetik környezeti hatások.
3) A genderelméletek szerint a lélek pusztán társadalmi konstrukció, de az identitásunkat ez a konstrukció határozza meg, nem a biológiai adottságaink. A régi gnosztikusok esszencialisták voltak, azt vallották, hogy a bennünk lévő szellem lényegi valóság. A genderelméletek hívei többnyire viszont konstrukcionisták: nem hisznek a lélek/szellem lényegi valóságában. A belső valóságot, amely az identitást meghatározza (és akár ellentétes is lehet a biológiai valósággal), társadalmi konstrukciónak tartják. Ez viszont azt az ellentmondást eredményezi, hogy az ember valódi énjét nem az határozza meg, ami szilárd és könnyen felismerhető (a test biológiája), hanem az, ami esetleges, képlékeny és jórészt mások által formált (a társadalmilag konstruált belső valóság). Nehezen érthető, hogy az identitást miért éppen az utóbbi határozná meg, különösen, ha az ennyire függ a környezettől. A keresztény hit ezzel szemben a test és a lélek/szellem duális egységét tanítja, ezért sem a lelket/szellemet nem tartja pusztán társadalmi konstrukciónak, sem a testet nem választja el a belső valóságtól olyan módon, ahogy a régi gnoszticizmus vagy a mai genderelméletek teszik.
4) A genderelméletek szerint a természet determinál bennünket, de a szabadság a természet határait is képes átlépni. A homoszexuális kapcsolatok elfogadását az LMBT-mozgalom azon az alapon követeli, hogy a nemi orientáció a természet által létrehozott tulajdonság. Erre ugyanúgy a természet determinálja a saját nemükhöz vonzódó embereket, ahogy a heteroszexuális vágyakkal élőket. Azonban az egész mozgalom mögött a szexuális szabadság és önrendelkezés ideálja áll, amely lehetővé teszi a nemükkel azonosulni nem tudó embereknek a nemváltást is. Ez megint egy különös ellentmondás, amely a felvilágosodás humanizmusában gyökerezik, amely – ahogy Herman Dooyeweerd holland filozófus kifejtette – a természet-kegyelem középkori kettősségét a természet-szabadság kettősségére cserélte.[4] Ebben a világképben az ember lehetőségeit a természet és a szabadság feszültsége határozza meg. Egyszerre kellene hinnünk, hogy csak a természet van, amely determinál bennünket, és azt, hogy valamiképpen meghaladhatjuk a természet korlátait. A kereszténység azonban a szabadságot nem önmagában vagy a természet meghaladásában, hanem a teremtés-bűnbeesés-megváltás folyamatában értelmezi.
5) A genderelméletek szerint a nemi orientáció megváltozásában segítő önkéntes terápiák károsak és büntetendők, a biológiai nem megváltoztatása (pubertásblokkolókkal, hormonkezeléssel vagy akár a test megcsonkításával) viszont ünnepelendő. A nyugati kultúrákban egyre több helyen (Kanada, Ausztrália, Franciaország, Németország) büntetik a nemi orientáció megváltoztatására (homoszexuálisból heteroszexuális) irányuló beavatkozásokat. Ezzel egyidőben viszont azt is kriminalizálják, ha valaki akadályozza a nemváltásra (férfiből nő, nőből férfi) irányuló beavatkozásokat (pl. a gyermeke esetében). Az ellentmondás itt az, hogy míg a lélek vágyainak a biológiai valósághoz való igazítása károsnak minősül, a test durva megcsonkítása nem. Ez csakis azzal a nehezen igazolható feltételezéssel magyarázható, hogy az uralkodó elméletek szerint a lélek nem tévedhet. Ez azonban mélyen ellentétes a keresztény hittel, amely komolyan számol a lehetőséggel, hogy a vágyaink céltévesztettek lehetnek.
A vélt hasonlóságok ellenére a genderelméletek tehát nem a kereszténységnek köszönhetők, sőt, alapvetően ellentétesek azzal. A nyugati társadalmak kulturális teréből visszaszoruló kereszténység ismét egy olyan hittel találja magát szemben, amelyben a belső én leválik a test valóságáról. A nyugati kultúrát meghódító szellemi irányzatban a keresztények régi intellektuális ellenfelüket ismerik fel: a gnoszticizmust. A keresztény válasz ma is hasonló, mint az első századokban volt: a test rehabilitálása. A genderelméletekkel szemben a keresztények állnak a test pártján.
(A cikk eredetileg a Hetek c. lapban jelent meg.)
[1] https://cne.news/artikel/1331-when-the-human-identity-is-only-defined-by-the-sexual-self
[2] Az olvasói levél itt olvasható: https://www.dennyburk.com/n-t-wright-offers-brief-commentary-on-transgenderism/
[3] Lásd Szilvay Gergely: A genderelmélet kritikája: töprengések az antropológiai forradalomról a feminizmustól a transzneműségig, Budapest, Alapjogokért Központ, 2020.
[4] Herman Dooyeweerd: Roots of Western Culture, Paideia Press/Reformational Publishing Project, 2012.
Azért a történethez az is hozzátartozik, hogy a homosexualitást nem „A Nyugaton” találták fel, hanem a történelemben korábban is létezett. A muszlim világban például érdekes módon évszázadokon keresztül általánosan tolerált/megtűrt dolog volt, része a költészetnek stb. A hindu világról már ne is beszéljünk.
Szóval más megvilágításban azt is mondhatnánk, hogy a világ nem keresztény kultúráinak sokáig semmi baja nem volt ezzel. aztán most meg hirtelen úgy teszünk mintha „A Hanyatló Nyugat” különös és példátlan hozománya lenne.