A címben megfogalmazott kérdéssel nem arra utalok, hogy egy-egy lelkipásztor jól vagy rosszul végzi-e a szolgálatát. Kétségkívül vannak az egyházban kontárok, akik hanyagul, ügyetlenül, esetleg bölcstelenül, hozzáértés nélkül vezetnek. Vannak kifejezetten rossz, alkalmatlan lelkészek. Vannak hamis munkások is. Talán azt is kimondhatjuk, hogy története során az egyháznak a legtöbb kárt a hűtlen pásztorok okozták, akik – ahogy Ezékiel próféta már az ószövetség idején is fogalmazott – „magukat legeltették” (Ez 34,2). Vannak pásztorok, akik valójában béresek, a szolgálatot csupán pénzért, fizetésért végzik, igazi felelősséget nem vállalnak, komolyabb áldozatokra nem hajlandóak. Sőt, tragikus módon állnak farkasok is pulpitusok mögött, akik lerombolják a hitet és elemésztik a nyájat. De most nem ezekre a konkrét esetekre gondolok, hanem általánosabb értelemben magára a lelkipásztori szolgálatra. Vajon nem kontárság maga a lelkipásztori munka?
Ez a kérdés titokban nem kevés lelkészt nyomaszt. A lelkészi elhívásban való elbizonytalanodás okai közt előkelő helyen van manapság a kompetenciával kapcsolatos elbizonytalanodás. Korábbi korokban a lelkipásztorokat szakértőknek tartották a valóság két legfontosabb területén: az Isten és a lélek dolgaiban. Ez már a múlté. A lelkipásztorokat ma inkább lelkes amatőröknek, rosszabb esetben kontároknak látják. Mondhatjuk, hogy ez csak a világ ítélete, de az egyházban is megjelent ez a gondolkodás. Eszerint a lelkész olyan, mint a menedzser vagy a cégvezető, csak képesítés nélkül. Olyan, mint egy vallástudós, csak az állításai hiten alapulnak és igazolhatatlanok. Olyan, mint a teológus, de annak inkább a gyakorlati teológus változatából, abból is egy lebutított alverzió. Olyan, mint egy anyakönyvvezető, csak az aláírását hivatalosan sehol nem ismerik el. Olyan, mint egy képzetlen coach, csak sokkal többet beszél és nem nagyon kérdez. Olyan, mint egy pszichológus, csak annak egy ijesztően fapados változata, valahol a keresztény lelkigondozó és a full sarlatán között. Egyszóval: a lelkipásztor az élet minden összevethető területén kontár. Kizárólag azért használjuk, mert olcsó, megszoktuk és ő van éppen kéznél.
De vajon tényleg így van-e ez? Egyáltalán nem gondolom, sőt, a dolog szerintem bizonyos értelemben éppen fordítva van. A rossz percepciót alapvetően az okozza, hogy szép lassan elfelejtettük, miről is szól a lelkipásztori szolgálat és honnan van a lelkipásztorok megbízása. Amikor Kálvin a pásztorokról ír, az egyház szolgáinak és az Isten titkai sáfárainak nevezi őket. Különleges feladatuk az evangélium hirdetése és a sákramentumok kiszolgáltatása (Institutio IV/3). A pásztori szolgálat nem valami másnak az egyházias változata, hanem saját jogán létezik és teljesen egyedi a világban. Valójában semmi más nem olyan, mint a lelkipásztori szolgálat. Illetve sok munka hasonlít hozzá, de a lelkek pásztorlása terén mindegyik rosszabbul teljesít, mert a lényegi természetüket illetően különböznek. A lelkek pásztorlását a pásztorok végzik szakértelemmel, mert az nem menedzseri, elemzői vagy mondjuk pszichológusi, hanem pásztori feladat. Megint hadd hangsúlyozzam, hogy nem az egyes esetekről beszélek, hanem a műfaj kérdéséről. Ha a fizikához a fizikus ért legjobban, a zenéhez a zenész, a test gyógyításához meg az orvos, akkor a pásztorláshoz pedig általánosságban a pásztor.
A lelkek pásztorlása kérdésében a lelkipásztor a szakértő. A pásztorhoz képest a pásztorlásban a menedzser a dilettáns, mert a menedzser egy sor olyan szempontot nem fog figyelembe venni, ami viszont kulcskérdés a pásztorlásban. A pásztorlás területén a dolog természeténél fogva a coach, a lelkigondozó és a pszichológus a kontárok, nem a lelkipásztorok. A pásztorok az Isten titkai sáfárai és az egyház szolgái, ezért az igét kell hirdetniük és a nyájról kell pásztorként gondoskodniuk. Ez az elhívásuk, ez az Istentől és az egyháztól kapott feladatuk. Nem elég, ha a hívőknek csupán kérdéseket tesznek föl, mint egy jó coach, és az sem helyes, ha mindig a bajban lévő egyénre fókuszálnak, mint a lelkigondozó, mert ők pásztorok, a nyáj pásztorai. Időnként az egyént a közösség érdekében figyelmeztetniük kell, és feladatkörük elengedhetetlen része, hogy az igazsággal újból és újból határozottan utat mutassanak. A pásztorok egyszerűen nem látják el megfelelően a feladatukat, ha az idő nagy részében coachként vagy mentálhigiénés szakemberként viselkednek. Vannak átfedések, de a pásztorlás másfajta munkakör, másfajta szolgálat, másfajta felelősség. A lelkipásztor nem pszichológusként profibb a pszichológusnál, hanem pásztorként profibb a pszichológusnál. A pásztorlás területén a menedzser és a lelkigondozó mozog idétlenül.
A lelkipásztorok elbizonytalanodása e téren tehát szükségtelen. De nemcsak szükségtelen, hanem veszélyes is. Ördögi kísértés. Ha a lelkipásztorok azt a célt tűzik maguk elé, hogy mentálhigiénés szakemberré képezzék magukat, hogy így végre ne legyenek kontárok a szakmájukban, teljesen eltévesztik a célt. Nem az ellen vagyok, hogy a lelkipásztorok mentálhigiénés képzésre járjanak, bár egy lelkésznek nyilván nincs végtelen mennyiségű ideje, hogy képzésekre járjon, és nem biztos, hogy ez a legjobb sáfárság. De a jó pap természetesen holtig tanul, miért ne tanuljon ilyet is. Azt tartom céltévesztésnek, hogy a lelkipásztor szakértelmét ettől tegyük függővé. Mert bár lehet, hogy a képzés elvégzése után a lelkipásztor jobb mentálhigiénés szakember lesz, de az is lehet, hogy egyben sokkal rosszabb lesz pásztorként. A pásztori szolgálathoz elsősorban azt kell értenie, hogy mit jelent pásztornak lenni, és ha a képzés ebben az Istentől kapott speciális elhívásában bizonytalanítja el, akkor több a veszteség, mint a haszon.
Mondhatja erre valaki, hogy igen, de a lelkipásztori szolgálat végzéséhez nagyon is szükség van részterületeken való tudás megszerzésére. A lelkész jobban fog vezetni, ha tanul vezetéselméletet, jobban fogja érteni az embereket, ha tanul pszichológiát, jobban tudja közvetíteni az igét, ha érti a kulturális trendeket, jobban fel tudja készíteni a szenteket a szolgálat végzésére, ha megtanul coachként kérdezni. Ez mind igaz, vagy részben igaz, csak közben ne veszítse el a fókuszt, ami a pásztorlás. Ha a pásztor egyik vagy másik területen képzi magát, de elfelejti, hogy mi az ő szolgálati területének egyedi sajátossága, és mi annak a teológiai, Isten kinyilatkoztatásából vett megalapozása, akkor a pásztorlás szolgálata megy tönkre. Az egyház hosszú távon veszít, ha a pásztoraiból pszichológusok, coachok, menedzserek, mentálhigiénés szakemberek lesznek, mert a pásztor végül éppen abban válhat kontárrá, amiben egyébként neki van szakértelme. Holott számos helyzetben megingathatatlan belső szabadsággal mondhatná a hozzá fordulóknak:
„Aranyom és ezüstöm nincs, de azt adom, amim van. Isten igéjével rá tudok világítani a helyzetedre, meg tudom neked mutatni, hol van a forrás, oda tudlak vezetni a Megváltóhoz. Megmutatom, hol találod az életet, sőt, az örök életet. Megosztom veled az Isten titkait. Segítek neked, hogy beilleszkedj Isten népe közé. Vezetem a nyájat, amelynek tagja vagy, hogy együtt növekedhess velük a hitben. Megkeresztellek és megterítem előtted Krisztus asztalát. Hétről hétre táplállak Isten igéjével. Hirdetem neked a jó hírt akkor is, amikor jókedvem van, és akkor is, amikor rossz. Előtted megyek és kinyitom neked az ajtókat az Isten országába vezető úton. Szólok, ha másfelé mész. Bátorítani foglak, és ha kell, inteni is. Számíthatsz rám, ahogy számíthat rám a nyáj többi tagja is. Ott leszek melletted Isten igéjével az életed fordulópontjain, és ha kell, a halálodban is. Hűséges leszek ezekben a feladatokban, mert Isten a megbízóm.”
Nem nagyon tudok fontosabb, központibb, nagyobb jelentőséggel bíró szolgálatot elképzelni az egyházban a lelkipásztori szolgálatnál. Szükség van másfajta szolgálatokra is, de ha a pásztorok elbizonytalanodnak egyedi elhívásukban, az egész egyház elbizonytalanodik. Ha a pásztorok elhagyják Isten igéjét és az imádságot, hogy az asztaloknál szolgáljanak, ha felcserélik az igehirdetés feladatát a coach érdeklődésére, ha a nyáj legeltetése és bölcs vezetése helyett menedzseri hatékonyságra törekszenek, ha az evangélium külső világosságának felragyogtatása helyett lélektani fortélyokban kezdenek bízni, az Isten népe maga is más megoldások után néz. Ha a pásztorok elvilágiasodnak az önértelmezésükben, nemcsak a pásztorok válnak feleslegessé, hanem egy idő után maga az egyház is.
Úgyhogy kedves pásztorok, erősödjetek meg az elhívásotokban! Az egyháznak szüksége van rátok, és mindenekelőtt pásztorokként van szüksége rátok! A világ tele van coachokkal, pszichológusokkal, menedzserekkel, vallástudósokkal, nem kell, hogy ti is ilyenekké váljatok. Legyetek azok, amik vagytok: az ige szolgái, az egyház szolgái, Isten titkainak sáfárai! Hirdessétek az evangéliumot, szolgáltassátok ki a sákramentumokat, intsetek, buzdítsatok, bátorítsatok, legeltessétek a rátok bízottakat! Nem kell, hogy mindenhez értsetek, elég, ha jó pásztorok vagytok. Végezzétek a pásztori szolgálatot örömmel, készségesen, Isten igéjében való feltétlen bizalommal, bátran! „És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját!” (1Pt 5,4)
A lelkipásztori szolgálat fokmérője a spirituális mélység, az Istennel való elkötelezett kapcsolat, és a híveknek az ugyanazzal Szentháromság -egy-örök-Istennel való személyes kapcsolatra való vezetése, motiválása. A „forrás” képviselete, és a forráshoz való terelés. A világi társtudományok művelése nem hátrány, de csak eszköz, mint a terelő juhász kezében a bot. Ha viszont a kompetenciákkal való rendelkezés a lelkipásztort megfosztja attól az alázattól, amely nélkül ő nem lehet Isten előtt kedves, akkor jobb, ha nem törekszik világi kompetenciákra. Az Irás mondja: …jobb neked fél lábbal bejutni a mennybe, mint két lábbal vettetni a gyehennára… ha megbotránkoztat..vágd le azt…
A (lelki)pásztori feldatok újragondolása a cikkedben szereplőktől eltérő szempontokból is aktuális.
Az Általad mintegy marginális jelenségként jelzett problémák, a pásztori feldatok félreértésében sok hívő percepciója szerint éppen nem a kivételt jelentik, hanem sokkal inkább a szabályt. Figyelemreméltó kell legyen, hogy a „pásztor” kifejezés emberekre alkalmazva gyakorlatilag egyszer szerepel az Újszövetségben (Ef 4), ezen kívül találunk még a „legeltetéssel” kapcsolatos feldatokat egy ízben Péterre vonatkozóan (János 21), illetve általában a presbiterek (s nem kifejezetten „pásztorok”!) feladataként (pl. Apcsel 20,28; vagy az Általad is idézett 1 Péter 5). [A legeltetés pedig nem étel kiosztását jelenti, hanem terelgetést: a hívők nem libák, akiket tömni kell, vagy baromfiak, akik elé ki kell szórni az ételt. A bárányok maguk legelnek.] Általában úgy tűnik az Újszövetségből, hogy a „pásztor” nem annyira tisztség, mint inkább feladat/funkció az Egyházban, illetve a helyi közösségekben.
A legtöbb problémát pedig az okozza, hogy sok „pásztor” a gyülekezetében elfelejti, hogy minden hívőnek, így neki magának is egy Pásztora van és ennek az amnéziának az egyik következményeként hamar belecsúszik abba a szerepbe, amelybe senki nem állhat be egyik hívő életében sem – azaz Krisztus helyére. Nem viccelek – nem egy és nem kettő ilyen helyzetet láttam az elmúlt évtizedekben, számos nyomorúság okozójaként.
A 23. Zsoltár mindünknek szól, Jézus nem csak Péternek mondta, hogy Én vagyok a jó Pásztor. És így tovább. Ezt pedig soha nem tévesztheti szem elől egyetlen, magát „pásztorként” tételező, vagy „legeltetésre” elhívott személy sem a Gyülekezetben.
Kedves JánosH,
koszönöm a kiegészítéseidet. Teljesen más oldalról, más problémára reagálva fogalmaztam meg a cikket, mint ahonnan a kiegészítéseket hozzátetted. Az a probléma, amiről én írtam, a pásztorok szerepének világi alapon való újragondolásáról szól, a válaszom pedig az, hogy a pásztori szerep önálló sajátosságát kell megérteni és megerősíteni. Amire Te reagálsz, az egy ellentétes probléma, amikor a pásztorok olyasfajta szolgálati ajándékokká válnak, akik szinte mágikus autoritási struktúrákban uralkodnak a rájuk bízottakon. Ez természetesen szintén egyfajta félreértése a pásztori szolgáltnak.
Két tisztázás. A pásztori szerep az Újszövetségben összekapcsolódik a felvigyázói (püspöki) és presbiteri szereppel, meg az elöljárói felelősséggel. A gyülekezetnek pásztorai és tanítói vannak, alapvetően többes számban, és közülük van, akit anyagilag is felszabadíthatanak az ige szolgálatára.
Ami az igével való táplálást illeti, ott a legeltetés képében valóban az van benne, hogy a pásztor elvezeti a nyájat a megfelelő legelőre, hogy ott maguk legeljenek. A bárányoknak így biztosítja a pásztor a táplálékot. Egy másik kép szerint az írástudóból lett keresztény tanító az éléskamrájából hozza elő az újat és az ót. A pásztor-tanító az ige megfelelő tanításával táplál, azzal teríti meg az asztalt.
Tudom, csak időnként elfelejtem, hogy vannak a magyarországi kereszténységnek olyan elzártabb szegmensei, ahol a lelkipásztorok kenetosztó kiskirályokká lettek szocializálva. Nekik más árnyalatokkal írtam volna meg ezt a cikket.
én ezért nem is szakadtam el a katolikus egyháztól, vannak hibái, de hol nincsenek. Mivel a cikk temaja nem a katolikus pap felelőssége nem arrol fogok irni. A sokfajta gyulinel mindig jön valaki, aki azt mondja lehetne jobban csinálni, kiszakad aztan egy ujabb gyülekezet jön létre. Ez megy évtizekedek ota a törtenelemben. Sok pásztornál nem látom az alázatot és a szelidseget, nehanyan ugy jelennek meg, mint egy menedzser, miközben ugyanezekről beszél. Mellette a luxusbmwből tolja az igehirdetést facebookon. Anyagiasság és vilagiasság minden formája megjelenik egyeseknél, amely visszaköszön a tanitasban is, mert hiába beszél masfel orat az illető, mindvegig klisekről van szó, beszélnek és nem mondanak semmit.
Én nemrég egy kliséket üresen puffogtató katolikus papot láttam beülni egy luxus BMW-be és elhajtani. Ezek kiábrándító élmények lehetnek. De ezzel is kezdtem a cikket: vannak rossz lelkipásztorok. Ezekből nem érdemes általánosítani, mert a túlnyomó többség meg nem ilyen. Legalábbis akiket a protestáns világban én ismerek. Én biztosan nem ez alapján döntenék arról, hogy melyik felekezethez tartozzak.
Kedves Ádám,
az valóban ördögi kísértés lehet, hogy a pásztorok valami mássá váljanak funkcionális szempontból, de szerintem éppen azért létezik a kísértés, mert ahhoz, hogy pásztorként valóban funkcionálni tudjanak, sok mást is kellene tanulniuk, mint ami a „gyakorlati” teológián volt…
Sokan okkal és joggal érzik kevésnek a teológián szerzett kompetenciájukat.
Egyfelől, ami valóban a feladatuk lenne, ahhoz sem kaptak elegendő vagy eléggé biblikus, gyakorlatias, életszerű, alkalmazható alapokat. Jó pap holtig tanul, de hány családi és szolgálati közösségnek kell szétesnie, mire rájön, hogy nem képes a valódi problémák felismerésére sem, nemhogy a megoldásukra és az útmutatásra? A mentálhigiénés képzések ezért vannak tele lelkészekkel, és ezért olyan gyakori a „Ha ezt tudtam volna…” élményük.
Másfelől, olyan feladataik is vannak, amelyek nem nekik valók: lelki alkat, talentum, karizma, képzettség híján alkalmatlanok rá, de ők a fizetett alkalmazottak, csinálják ők… Az ilyen szerepek veszik el az idejüket a prédikációra való felkészüléstől, az elmélyüléstől, a frissüléstől, a továbbtanulástól is. Ha a jó pásztor sokféle, más szakmákból is ismert funkciót tölt be, csak sajátos keretek között dolgozik, akkor tanulnia is kell, de hagynak-e neki időt?
És ez, amiről írtál, nem csak hazai, hanem globális, vagy legalábbis „nyugati” jelenségnek tűnik.
A szelídség és az alázat, ezeknek meg kell lenniük. Enélkül a korlátok nagyon elszaladnak. Sok alkalmon voltam szabadkeresztényeknél, nagyon jo a szabadság, de iszonyat gyorsan átcsap szabadosságba. Sokszor már azt se tudtam, hogy mi a különbség világi és keresztény között. Azt érzem, hogy nêmely protestáns gyülekezet görcsösen igyekszik megfelelni a világ felé. Mutatjuk, hogy a keresztény is ember, van jólét, divatosak, és sokszor ennek ezért az alázat és a szelidség elveszik. Aztán jön a pásztor, aki azt mondja, jobban tudja és már készen is az uj gyülekezet.
Szelídség, alázat. Ezek biztos, hogy kulcsfontosságú jellemzői a jó pásztoroknak.
Kedves Ádám,
vissza szeretnék kérdezni a remek cikked egyik állítására. Úgy értelek, hogy Kálvint követve magadévá teszed azt a nézetet, hogy a sákramentumok kiszolgáltatása a lelkipásztorok feladata. Érdekelne, hogy ennek mi az exegetikai alapja.
Bálint,
alapvetően egyetértek Kálvinnal, de nem vagyok teljesen merev ebben a kérdésben. Exegetikailag inkább közvetett érveim lennének. Azt látom, hogy a keresztség és az úrvacsora a gyülekezet sárkamentumai: a keresztség a Krisztus testébe való betagozódáshoz tartozik (vö. 1Kor 12,13), az úrvacsora pedig a Krisztus testének ismétlődő közösségi ünnepe ((vö. 1Kor 10-11). Pál hangsúlyozza, hogy a gyülekezetben valamiféle illendő rendben történjenek a dolgok (vö. 1Kor 14,40), beleértve a sákramentumokkal való élést is. A gyülekezeti rend része, hogy a gyülekezeteknek vannak választott tisztségviselői. Ebből nem mereven, de logikusan következik, hogy a keresztelés és az úrvacsora kiszolgálása a tisztségviselők felügyelete, jóváhagyása mellett történjen. Valamilyen értelemben a pásztorok (felvigyázók, elöljárók, vének) képviselik a gyülekezetet, az egyházat, a Krisztus testét, annak rendjét, ezért az ő felelősségük, hogy ez is rendben történjen. Tehát ha nem is minden esetben ők szolgáltatják ki a sákramentumokat, az a helyes, ha az ő felhatalmazásukkal történik. Összességében tehát úgy látom, hogy az ige hirdetése és a sákramentumok kiszolgáltatása alapvetően pásztori feladat, de mindenképpen része a pásztorlás felelősségének.
Köszönöm!
Én az Ige alapján úgy gondolom hogy pásztori szolgálati ajándék/Efézus 4, 11/ az nem azonos a presbiteri /vezető/vén funkcióval. Miért lett egybemosva és eltorzítva? manapság van egy pásztori titulus akik mellett van egy presbitérium. Az nem az , ami az Igében van, ott apostolok kenték fel a gyülekezet presbitereit.Hol van a többi szolgálati ajándék? Evangelista, próféta, apostol, tanító? Mintha egy autót az inditómotornak kellene elhúzni így….
Mi már több éve nem járunk. Az újjászületett szellemünknek szellemi táplálékra van szüksége és ezt saját magunknak kell megkeresnünk a biblia olvasás vagy hallgatás által. Persze jó volna a személyes közösség és kapcsolat is.
Mint ahogy Pál elvárja a hívőktől, amikor ő nincs jelen:
(1Kor 14:26) Hogy van hát atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek.
De hát a mai gyülekezeti rendszer nem így működik. Előadások vannak az „élő adások” helyett.
Hol van már az, hogy „(1Kor 14:26) Hogy van hát atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek.”
Hol van már az az alapos utána olvasás, mint az alábbi Igében.
(ApCsel 17:11) „Ezek pedig (Béreabeliek)nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, úgyhogy az igét teljes készséggel befogadták, és mindennap kutatták az Írásokat, hogy valóban úgy vannak-e ezek.”
Ezért a kutatásért már zártak ki bennünket gyülekezetből.
(ApCsel 17:11) „A béreai zsidók jobb emberek voltak, mint a thesszalonikaiak. Nyitott szívvel fogadták az üzenetet. Minden nap olvasták az Írásokat, és gondolkodtak rajta. Akarták tudni, hogy igaz-e, amit Pál mondott.”
Pedig akkoriban nem úgy volt, hogy egyszerűen csak leveszem a polcról és olvasom. Tekercsek voltak és azok is csak a zsinagógában.
Tehát ha Pálapostol tanítását felülvizsgálhatták a béreaiak, akkor miért bűn az, ha egy mai szolgáló tanításával ugyanezt teszem?
Pál az alábbi Igében fogalmazza meg küldetése célját:
„1 Üdvözlet Páltól, aki Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola. Isten engem azért küldött el, hogy választott népének hitét erősítsem, és segítsek nekik, hogy igazán megismerjék az igazságot, amely az Isten szolgálatára vezet. 2 Ez a hit és ez a megismerés abból a reménységből származik, hogy örök életünk lesz. Ezt az örök életet Isten már az idők kezdete előtt megígérte nekünk, és ő nem hazudik. 3 A legalkalmasabb időben mindenkivel megismertette ezt az örök életet, üzenetének kihirdetésén keresztül. Megmentő Istenünk rám bízta, hogy üzenetét mindenkinek mondjam el. Igen, nekem Isten parancsolta, hogy ezt a munkát végezzem”
Titusz 1:1-3 Egyszerű fordítású biblia szerint.”
Mind a mai napig egy-egy igehirdetés hallatán felteszem a kérdést: Akit én hallgatok, arra vajon rá illik a fenti igerész meghatározása:
„Isten engem azért küldött el, hogy választott népének hitét erősítsem, és segítsek nekik, hogy igazán megismerjék az igazságot, amely az Isten szolgálatára vezet.”
Erősíti a hitemet? Segít igazán megismerni az igazságot, amely az Isten szolgálatára vezet?
Továbbá Jézus, amikor búcsúzik a tanítványaitól az utolsó beszédében szigorúan meghagyja a tanítványainak, hogy miről beszéljenek:
” Arra tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” Máté 28:20
Bárkit kérdezek a környezetemben, hogy tudna néhány parancsolatot mondani, amit Jézus mondott? Csak néznek csodálkozva. Pedig Jézus nem magától mondta azokat a parancsolatokat.
János 12:49 Mert én nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki
elküldött engem, parancsolta meg, hogy mit mondjak és mit
tanítsak.
János 14:10
Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van
Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem a magam
lelkének indításából mondom. Az Atya, aki állandóan énbennem
marad, Ő munkálkodik általam.
Zsidók 2
1 Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk,
hogy valamiképpen el ne sodródjunk. 2 Mert ha az angyalok által
hirdetett beszéd erős volt, és minden bűn és engedetlenség
elvette igazságos büntetését, 3 hogyan menekülünk meg mi,
ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel? Ezt kezdetben az Úr
hirdette, majd azok, akik hallották, megerősítették számunkra,
4 Isten pedig bizonyságot tett mellettük az ő akarata szerint
jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékával.
Tehát
„még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk,
hogy valamiképpen el ne sodródjunk”
„Találkoztunk a hazai keresztyénség teológiai áramlataival. Elevenen sodró, friss lüktetésével, ám lappangó visszásságaival is. Előbb elfogadva tanításaikat, később a Biblia mérlegén mérve megütközve bennük, előbb beépülve, szoros testvéri kapcsolatokat ápolva, majd riadtan elmenekülve az „idegenek hangjától” – futottuk pályánkat.”
2 Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. 3 Ennek az ajtónálló ajtót nyit, a juhok hallgatnak a szavára, ő a maga juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. 4 Amikor a maga juhait mind kiereszti, előttük megy, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. 5 Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegen hangját. János 10:1-4
Ismerni kell a Pásztor hangját, hogy legyen egy összehasonlítási alap, melynek ismeretében el kell tudni futni az idegen hangtól!
(2Tim 3:5) Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld. (Károli)
E világ legtöbb félrevezetettje csupa jó szándékú ember. A becsületesség nem jelent biztosítékot a félrevezetés ellen csak az ismeret.
Akit félrevezettek
Rettenetes hóvihar dühöngött az Egyesült Államok keleti része felett. A vonat lassan küzdötte magát előre, útközben több akadályba ütközött. Az utasok között volt egy asszony , akit nagyon aggasztott az a gondolat, hogy esetleg eltéveszti az állomást, ahol le kell szállnia. Egy férfi, látva nyugtalanságát, így szólt hozzá:
– Ne aggódjék, jól ismerem az utat és figyelmeztetni fogom, ha oda érkezünk, ahol le akar szállni.
Nemsokára a vonat megállt az asszony úti célja előtti állomáson.
– A következő állomáson le kell szállnia asszonyom – szólt a férfi.
Tovább haladtak, majd a vonat megállt.
– Most asszonyom, szálljon le, mondta az utas.
Az asszony felkapta gyermekét és megköszönve útitársa figyelmét, leszállt a vonatról.
A vonat nemsokára újra megállt és a férfi legnagyobb meglepetésére és rémületére a kalauz annak az állomásnak a nevét kiáltotta, ahol az asszony le akart szállni.
– Hiszen már megálltunk ennél az állomásnál! – kiáltotta a férfi.
– Nem uram – felelte a kalauz — a mozdonnyal valami hiba történt, azért álltunk meg néhány percre, hogy megjavítsuk.
Micsoda szerencsétlenség! – kiáltotta a férfi. Az asszony ebben a viharban a
két állomás között szállt ki.
Később megtalálták az asszonyt karjában a gyermekével. Mindketten megfagytak. Ez lett a tragikus következménye a téves útbaigazításnak.
Még ennél is szörnyűbb következménnyel jár az, ha az embereket lelkük üdvössége tekintetében félrevezetik. (Vetés Aratás-ból)
Olyan idők jönnek erre a világra, amikor
1Pt 4,18
az igaz is alig tartatik meg, hová lesz az istentelen és bűnös?
Ezekre a „bekövetkezendő időkre” kellene felkészíteni a nyájat.
„A lelkipásztorok kontárok lennének?”
Ezzel kapcsolatban is eszembe jut néhány Ige.
Jn 3,34
Mert a kit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja; mivelhogy az Isten nem mérték szerint adja a Lelket.
Jn 8,47
A ki az Istentől van, hallgatja az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók.
1 Tim 6,3-5
Ha valaki másképen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt,
Az felfuvalkodott, a ki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, a melyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások,
Megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai a kik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik. Azoktól, a kik ilyenek, eltávozzál.
(Jer 23:21) Nem küldöttem e prófétákat, de ők futottak, nem szólottam nékik, mégis prófétáltak.
(Jer 23:22) Ha tanácsomban állottak volna, akkor az én igéimet hirdették volna az én népemnek, és eltérítették volna őket az ő gonosz útaikról, és az ő cselekedetöknek gonoszságától.
(Jer 23:28-32
A próféta, a ki álomlátó, beszéljen álmot; a kinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? azt mondja az Úr. 29 Nem olyan-é az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pőröly? 30 Azért ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától. 31 Ímé, én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik felemelik nyelvöket és azt mondják: az Úr mondja! 32 Ímé, én a prófétákra támadok, a kik hazug álmokat prófétálnak, azt mondja az Úr, és beszélik azokat, és megcsalják az én népemet az ő hazugságaikkal és hízelkedéseikkel, holott én nem küldtem őket, sem nem parancsoltam nékik, és használni sem használtak e népnek, azt mondja az Úr.
Súlyos szavak: „használni sem használtak e népnek”
Ezért figyelmeztet Jakab apostol:
Jak 3,1
Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen.
Nem mindegy, ki hirdeti az igét! Mert arról meg van írva, hogy őt küldik! Ki küldheti? Csak az, akinek arra felhatalmazása van! A felhatalmazást pedig az „apostol-elődök”-től lehet megkapni! Akik pedig úgy emelnek be férfiakat a szolgálatba maguk közé, ahogy az meg van írva: a Szentlélek általi kiválasztással. A már kiválasztottak teszik a jelöléseket, de a választás az Úré, annak kihirdetését végzi a pápa, a szolgálatra jelöltre pedig legalább két vagy három püspök teszi rá a kezét, keni fel a szentelendőt, és áldja meg. Igen ritka az, hogy a hívek közfelkiáltással válasszanak maguk fölé püspököt, és abból valódi apostoltód is legyen. Ez csak a nyilvánvaló életszentség esetében lehetséges.
A szentségeket sem szolgáltathatja ki mindenki, hiszen azok az Egyház szentségei, és azt az Egyháznak kell kiszolgáltatnia! A beavató szentségeket eredetileg a püspök szolgáltatta ki, majd azt az általa rendelt pap. Ezek közül csak rendkívüli felhatalmazással végezheti a bérmálást más pap, hiszen az egyúttal a püspök közvetlen szolgálata és találkozása az egyházmegyéje híveivel. A bűnbánat szentségében is csak pap által részesülhetünk, mert benne van csak jelen Krisztus oly módon, hogy akár az életét is fel kell áldoznia a bárányért -ahogy azt az Úr is tette-, ha titka megőrzése ezt kívánja! Az Eucharisztia vezetésének feladata sem lehet másé, mint az arra felkentté, -ahogy az meg is van írva Pálnál- akit pedig a püspök jelölt ki erre és rendelt arra a helyre.
Egyedül a házasság szentségét szolgáltathatják ki a házasulók egymásnak, hiszen az a szorosabb közösségre lépes, ugyanis szövetségkötés, melybe meghívják Krisztust, mert a hármas kötél önmagától nem bomlik ki és nehezen szakad el.. Ezért mondja a végén az Egyházat/Krisztust képviselő pap: amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!
Nem hiszem, hogy az adományok szereplése az istentiszteletek szerves részét képezte volna sokáig, hiszen az nem megemlékezés, hanem tanúságtétel., és evangelizáció. Mikor mi evangelizálni jártunk, így is tettünk: először elbeszéltük, mit is tett életünkben Krisztus -ezt mondhatom buzdításnak is-, majd jött az isteni rendelésű megemlékezés, vagyis a szentmise -benne a tanítás a két olvasmánnyal és az evangéliummal, szentbeszéddel-, utána pedig az imát kérőkért való kézrátételes ima, melyben már elhangozhattak akár a próféciák is.
Az ige magyarázata sem adatott meg mindenkinek, ahogy a tanítás képessége sem! Mert csak az az Isten előtt hiteles, aki nem a saját esze, hanem az Egyház hite szerint szól, ahogy az meg is van írva: „Mindenekelőtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen prófétai beszéde sem egyéni értelmezés dolga.”
A katolikus egyházban kialakult „papi” intézményesített egyház távol áll az apostolok által is leírt és az ősegyház által megélt modelltől.
Karizmatikus meg pünkösdi vonalon vannak olyan határozott elképzelések, ahol az öt szolgálati ajándék/apostol, próféta, evangélista, pásztor-lelkigondozó, tanító/ és a presbiteri/vének +diakónusok vezetését alkalmazzák/igaz , azok se mentsek vadhajtásoktól..ahogy Pál és Péter idejében is voltak/.
Lacibá,
azt a hibát követed el megint, hogy egy protestáns teológiai alapokon álló honlapon speciálisan római katolikus hittéleteleket használsz az érvelésedhez, vagy inkább kinyilatkoztatásodhoz. Ez nem működik.
Sok pásztor nevében, én csak megköszönni szeretném ezt a jó cikket. Jól esik néha bátorítást is olvasni.
(Csak beleszólok, mint hivatásos kontár (ex)). Amikor egy teológiát végzett (vagy végzetlen=exmisszus) emberke kikerül egy gyülekezetbe, hogy ott valamilyen munkát végezzen, lehet, hogy az iskolájában elsajátított bibliai/teológiai tanítások kevésbé fogják befolyásolni. Azok már a háta mögött vannak – ami viszont előtte van – netán frontálisan ütközik vele – az a gyülekezeti tagok elvárásai, kívánságai, elképzelései és a mindezekkel összevethető élete. És amikor kiderül, hogy fontosabb dolog az épülő parókia alapjának, aztán szintjei betonkoszorújának a végiglocsolása, nehs ésogy megágjeb a beton – mint az, hogy hogyan prédikál mindezek utánna vasárnapon – akkor lehet, hogy benne ég el valami.
Csak figyelemfelkeltés végett így fogalmaznám: a kontár pásztornak kontár birkái vannak! Füves legelőkre és szép, kies vizekre való vezetést egyáltalán nem várnak tőle, hiszen ők a maguk feje után akarnak menni!
Vesszőjével és botjával hozzájuk ne merjen érni – inkább legyen ketrecharcos, és szórakozni lehessen rajta, meg azon, hogyan vív meg képzelt ellenségekkel (a valódiakat jobb, ha elkerüli).
Képzett (dr-i fokozat) lelkipásztor ismerősre nem akkor és nem azért volt büszke a gyülekezet, amikor vasárnaponta az egész hetes készülés után fejből mondta el igehirdetését – amely lelkészi körben kézen-közön terjedt. Hanem akkor, amikor a kocsma teraszáról nézték, hogy a bejárónál a sárba süllyedt Trabantjából hogyan viszi be a templom renováláshoz hozott zsák cementeket – aztán hogyan löki ki magát az autót is a sárból. Segíteni nem segített senki!
Tudom, hogy ez nem igazán tartozik ide. Még sem hagy nyugodni az a gondolat, hogy kontár nyáj nélkül kevesebb volna a kontár pásztor is (talán?).
(nevem törléséhez hozzájárulok)