Lelki munkások számára az egyik legnagyobb veszély a kiégés lehetősége. A kiégés éppen azért leselkedik a lelki munkásokra különösen nagy veszélyként, mert ők lelki munkások, akik önzetlenül, mások javára és Isten dicsőségére akarnak élni. És mert ezt mások is tudják róluk. Ha lelkipásztorok, lelkigondozók, evangélisták, tanítók, misszionáriusok, szociális gondozók és hasonló szolgálatot végzők nem védekeznek tudatosan a kiégés ellen, legjobb szándékaik ellenére szolgálatuk éppen az Istentől kapott küldetésük beteljesítésének akadályává válhat. Az Énekek énekében mondja Szulamit: „szőlőt őriztettek velem; a magam szőlőjét nem őriztem” (1,6b). Ez a kép jól illusztrálja azoknak a lelki munkásoknak a helyzetét, akik nem fordítanak gondot saját lelkük folyamatos megújítására.

Nemrég meghívást kaptam Pablo Martinez Vila webszemináriumára, melynek így szól az ismertetője: „Némelyek soha nem gondolnak másokra; ők az önzés jelképei. Mások azonban soha nem gondolnak magukra; ők a stresszes és kiégett emberek jelképeivé válnak. Ez különösen a gondoskodó szakmákban érvényes probléma, mert ezekben a szakmákban szüntelenül energiát adunk magunkból másoknak. Az emberi szenvedéssel való foglalkozás általában is, de különösen a lelkigondozás gyakori belső megújulást igényel, hogy elkerüljük ’az üres tank szindrómát’. Ezen a foglalkozáson ennek a veszélyes szindrómának a figyelmeztető jeleit fogjuk górcső alá venni, és néhány gyakorlati tanácsot, melyek abban segítenek, hogy hogyan tudjuk jól gondozni saját szőlőnket.”

Sajnos nem tudok részt venni Pablo Martinez virtuális előadásán, pedig az előadót is nagyon szeretem, és érintettségem miatt a téma is érdekel. Viszont már az ismertetőért is hálás vagyok. Aki lelki munkát végez tudja, hogy a szükség mindig nagyobb, mint amennyi erőforrás a rendelkezésünkre áll. Talán nincs is nehezebb annál, mint amikor lelki munkásként egy felmerülő kérésre nemet kell mondanunk. Önzésnek tűnik, amikor saját szőlőnket őrizzük, és könnyen vádlás van rajtunk, ha úgy érezzük, segíteni tudtunk volna, mégsem tettük. Éppen ezért kell tudatosan emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a kiégett lelki munkás már senkinek nem tud segíteni, és mivel nem vagyunk sem sebezhetetlenek, sem mindenhatók, a szolgálat érdekében gondot kell fordítanunk saját lelkünk folyamatos megújítására és helyreállítására. Akkor is, ha ezt nem mindenki fogja érteni a környezetünkben. Inkább okozzunk fizikai és lelki korlátaink tudatosításával időnként csalódást azoknak, akiket szeretünk, mint hogy maguk jöjjenek rá végességünkre, amikor már tényleg nincs mit adnunk nekik, és amikor már képtelenek vagyunk szeretni bárkit is. Korábban írtam arról, hogy Jézusnak is szüksége volt regenerálódásra, pedig ő bűntelen volt, és Atyjával megszakítatlan volt a kapcsolata. Mi sem tudjuk sokáig őrizni mások szőlőjét, ha a magunkéra nem fordítunk gondot.