A napokban három dolog kapcsán is elgondolkodtam azon, hogy miért van szükség Magyarországon új egyházakra, gyülekezetekre, vallási közösségekre. Egyrészt szombaton két előadást tartottam a kereszténység és a kultúra/társadalom kapcsolatáról, és óhatatlanul felmerült a témával kapcsolatban az új struktúrák és közösségi formák ügye. Vasárnap pedig a Kelenföldi Evangéliumi Gyülekezetben prédikáltam a Kolossé 2,6-23 szakaszról, ahol Pál apostol a Krisztusban található teljességet az emberi hagyományok üres bölcsességével állítja szembe, és ez szintén a régi és az új formák területére vitte a gondolataimat. A harmadik – és legnyilvánvalóbb – okot a parlamentben most tárgyalt egyházügyi törvény adta, mely számos evangéliumi gyülekezetet a jövő évtől egyházból egyesületté fog leminősíteni.
Miért van (ha van) szükség új gyülekezetekre, egyházakra? Egyszer írtam már egy cikket az élet és a struktúrák kapcsolatáról, az ott megfogalmazott meglátásaimat nem szeretném itt megismételni. Ehelyett egy másik szempontra szeretnék most néhány rövid gondolatot vesztegetni. Sokakban az új gyülekezetek kérdése kulturális problémaként vetődik fel. Nem teológiai alapon mondanak ítéletet, nem is a társadalmi hasznosság alapján, hanem aszerint, hogy az új beleilleszkedik-e a társadalom régi rendjébe, vagy idegen testként lóg-e ki belőle. Ők azok, akik valahogy így teszik fel a kérdést: „Miért kell külföldről új hiteket importálni Magyarországra? Miért nem jók a régi, jól bevált, hagyományos egyházak? Mi szükség van Magyarországon a magyar kultúrától idegen, külföldről behozott vallásokra?”
A felvetésben van jogos elem. Szerintem sincs szükség több baseball-sapkára és anglicizmusra. Szerintem is jobb lenne, ha angol dalok ügyetlen fordítása helyett sokkal több új éneket szereznénk mi magyarok, olyan dalokat, melyek a bibliai tartalommal átitatott magyar lélek húrjain játszanak. (És megőriznénk a régiek közül is azokat, amelyek jók.) Az új missziók tényleg ismerjék meg a magyar kultúrát. Figyeljenek arra, hogy a magyarok délben esznek meleg ételt, és szeretik, ha egy konferencián nem csak munka és előadás van, hanem az emberek tudnak egymással kötetlenül beszélgetni is. Legyen továbbra is a kézfogás a köszöntés jele, ne az ölelés. Az úrvacsorát ne szőlőlével vegyük, mert az egy másik kultúra szokása, nem a Biblia tanítása. És mondhatnék további példákat is.
Csakhogy az új egyházakkal és gyülekezetekkel szemben nem az a fő kifogás, hogy érzéketlenek a magyar kultúrára. Azt még orvosolni lehetne. Ennél sokkal súlyosabb a vád: az új egyházak nem a magyar kultúra talaján születtek! A külföldről jött missziók és gyülekezetek nem részei a magyar kultúrának, kívülről akarnak befurakodni abba, meg akarják változtatni évszázados hagyományainkat és szokásainkat. Ez a fő gond velük.
Jézus követőiként nekünk pedig emiatt a kritika miatt kell jól hallhatóan elmondanunk: az evangéliumi hit mindig ellenkultúra lesz (1Jn 2,15-17)! El kell mondanunk a bírálóknak, hogy az evangélium soha nem a magyar kultúrából nőtt ki, és mérhetetlen gőg ennek az ellenkezőjét gondolni. Vagy ha mégis onnan nőtt ki, akkor az egy másik evangélium, és anathéma a számunkra (Gal 1,8). El kell mondanunk, hogy a magyar kultúra sok szép vonással bír, de az evangélium nem házasodhat össze vele, és nem fogadhatnak örök hűséget egymásnak. Az evangéliumkövető keresztények (vagy keresztyének) sem válhatnak teljesen a kultúra részévé, mert Jézus szerint már nem e világból valók.
Hadd fordítsam az új gyülekezetekkel szembeni kifogásokat a visszájára. Azt gondolom, éppen akkor van igazán szükség új egyházakra és gyülekezetekre, amikor az emberek azt érzik, hogy a régi nagyon jól bevált. Nem kellenek mindenáron új felekezetek, de ha a régiek annyira belegyökereztek a magyar kultúrába, hogy semmilyen prófétikus kihívást nem jelentenek már a számára, ha az egyházak tényleg nem érzik magukat idegen testnek a magyar kultúrában, és ez része az önmeghatározásuknak, akkor eljött az idő, hogy új ellenkultúra kezdődjön, és Jézus tanítványai valódi misszionáriusokká váljanak Magyarországon. Időnként ehhez külföldi segítség kell, de ha nem tévedek, az evangélium friss üzenete a reformáció idején is külhonból, német, illetve svájci földről jött hozzánk. És ha már idegenségről beszélünk, ne feledjük el, hogy maga a keresztény hit sem a Pilisből, nem is Székelyföldről, hanem a közel-keleti Jeruzsálemből indult útjára, és Szent István idején Rómán keresztül érkezett a magyarok országába.
Jó példa erre Rick Warren könyve, a Céltudatos gyülekezet. Eleve nem szeretem, amikor a hit- és gyülekezeti életet néhány vázlatpontra próbálják leegyszerűsíteni. Azt meg még kevésbé, amikor nem veszik észre, hogy valami, ami Amerikában működik, nem feltétlenül segít majd minket Magyarországon. Láttam már próbálkozásokat az amerikai elvek adoptálására, de nem sok sikert értek el, mert Magyarország egyszerűen nem Amerika, nem ugyanaz a talaj, nem ugyanazt a megművelést igényli.
Sokkal jobb lenne, ha a keresztény zene, a spirituális könyvek stb. mind magyar fejekben és lelkekben születnének, és nem kellene _csak_ az amerikai forrásokon élni.
Fürdővízzel a gyerek … Nem tudom, hogy a Rick Warren könyv tartalmával vannak alapvető ellenérzésed, vagy azokkal, akik a tartalmát szeretnék lemásolni, vagy lemásoltatni? Ugyanis nem a megírt vázlatpontok az üdvösek, hanem a mögötte lévő odaadott élet(ek) ami által azok a vázlatpontok (ott amerikában) megszülettek. Egy-egy odaszánt életen keresztül Isten ajándékaként bárhol megszülethetnek a helyi vázlatpontok, és persze születhetnek újjá életek. Érdemes ismét elolvasni, hogy mi volt Warren saját terve, és emellett hogyan értette meg Isten hívását és tervét. Nekem úgy tűnt, hogy messze nem a saját tervét, vagy vázlatpontjait kezdte el megvalósítani.
„Nekem úgy tűnt, hogy messze nem a saját tervét, vagy vázlatpontjait kezdte el megvalósítani.”
Nekem meg úgy, hogy igenis a sajátját. Isten nem igazán szokott ilyen vázlatpontokkal dolgozni, neki egészen más módszerei vannak, ahogyan azt pl. az Újszövetségben látom.
„Fürdővízzel a gyerek”
Nem mondtam azt, hogy egy az egyben rossznak tartom. Én magam is találtam gyöngyszemeket mindkét könyvében. Maga a szolgai másolás viszont – pont az idegen kultúra miatt – nem helyes. Ha valaki az elveket érti meg (bár ahhoz nem feltétlenül kell Warren), akkor hatékonyabb lehet, mintha a módszereket próbálná leutánozni önmagában.
Lehet, hogy nem emlékszel már a könyve elejére.
Ott írja le, hogy misszionárius akart lenni. Ezzel szemben „csak” egy létszám nélküli gyülekezet indítását kapta. Azonban Isten úgy tervezte, hogy ő küldjön ki a fejlődő gyülekezete során sok misszionáriust.
Emlékszem rá. Mi ennek a jelentősége?
Inkább nem vinném el most az eredeti témát egy Warren kritika irányába. Különösen az utolsó bekezdés tetszett.
Én csak annyit tennék hozzá, hogy azért odaát is van gyöngéd kritikája Warren munkásságának: http://www.theporpoisedivinglife.com/
És egy másik kedvenc cikkem, ami az amerikanizmus dominanciájára általánosan vonatkoztatható, de ezt is már annyiszor, de annyiszor linkeltem, hogy már lassan valami honoráriumot kellene kérnem érte (csak vicceltem): http://www.orthodoxytoday.org/articles2/MathewesGreenProselytize.php
Szia Ádám. Jól látom, hogy törölsz hozzászólásokat? Mert mintha itt anno kommenteltem volna valamit, és nem találom…
Nem, nem töröltem hozzászólást. Viszont volt egy kis gond a kezelőfelülettel, és elképzelhető, hogy annak esett áldozatául valamelyik hozzászólásod. Akkor viszont ez mással is előfordulhatott. Remélem, nem erről van szó.
Nem tudom, olvassa-e ezt még valaki. Két súlyos kifogásom van a cikk tartalmával szemben.
1) A mai evangéliumi missziós stratégia legfontosabb fogalma az „inkulturáció”, vagyis az, hogy az evangéliumot az emberek akkor értik meg igazán, teljesen, ha azt teljesen az ő kultúrájuk eszközeivel fogalmazzák meg. Ezt ma már számos amerikai missziós társaság alkalmazza becsülettel. A mai magyar viszolygást a szabadegyházakkal szemben éppen az szülte, hogy evangéliumot és amerikai kultúrát össze-vissza vegyítve hoztak, és egyszerre akarták kiragadni az embereket a bűn rabságából és a magyar kultúrából. Ennél sokkal óvatosabbnak kell lenni.
2) Nem értem, hogy a szabadegyházaknak miért vannak sirámaik az egyháztörvény miatt. Az állami kedvezmények miatt? Ezek szerint az állami pénz (az is csak áttételesen) ennyire fontos ezeknek a keresztényeknek?
Vagy a „név” ennyire fontos, hogy ők egyházak? Nem elég az, hogy az evangéliumot szabadon hirdethetik, állami elismerés is kell hozzá?
Az is kérdés számomra, hogy miért kell mindenképpen 300 egyház Mo.-ra, legyen csak a fele keresztény: miért nem képesek ezek a keresztények olyan egységben működni, hogy csak néhányra legyen szükség? Talán a szabadegyházak esküdt ellenségei a baptistáknak? Vagy nem képesek egyesült erővel egy egyházként elfogadtatni magukat?
Szomorúan gondolok arra, hogy a kereszténység nem bevett egyházként, hanem 300 évig üldözött mozgalomként lett a Római Birodalom egyik legnagyobb vallása. Ennyire távol vannak ettől a mentalitástól a magyar szabadkeresztények?
Arra meg nem is szoktak gondolni a szabadker.-ek, hogy a már meglevő nagyegyházakban talán azért olyan kevés az „igazhitű”, mert ők kivonultak. Isten kegyelme az, ha valaki meghallja az evangéliumot egy amerikaitól akkor, amikor a magyar egyházban az evangélium nem hangzik. De én azt tartom normálisnak, hogy aztán az ilyen ember elviszi a jó hírt a sajátjai közé, ahogy a samaritánus nő sem magának lett hívő, hanem visszament a falujába, és elmondta nekik, hogy kivel találkozott (Jn 4).