Anélkül, hogy mélyebb politikai elemzésekbe kezdenék, csak azt szeretném elmondani, hogy számomra teljesen érthető és nyilvánvaló annak az Amerikának az érzés- és gondolatvilága, amelyik tegnap újra pajzsra emelte Donald Trumpot. Ennek az érzésvilágnak van néhány könnyen beazonosítható pillére, amelyeknek legkevésbé sem Trump a lényege, még ha a 45. és leendő 47. elnök személye jelenleg megkerülhetetlen alkotóeleme is a pillérek architektúrájának. Miről van szó?

Sokan rámutattak már, és én is tapasztaltam, hogy a Trumpot újra hatalomba szavazó érzület egyik pillére az elitellenesség. Nem úgy általában, hanem konkrétan annak az elitnek az elutasítása, amelyik az elmúlt évtizedben világosan megmutatta, hogy megveti a vidéki, kisvárosi, konzervatív Amerikát. Ez az elit magában foglalja a fősodratú média jelentős részét, a CNN-től a New York Times-on át a közösségi média érinthetetlen császárságaiig (leszámítva az egyeduralmukat váratlanul mégis kikezdő Elon Muskot), magában foglalja Hollywoodot, magában foglalja az egyetemeket és a kultúra egyéb kulcspozícióit megszerző kultúrmarxista értelmiséget, woke kapitalista mecénásokat, a középső Amerikát rutinszerűen lenéző, kioktató, semmibe vevő progresszív ideológusokat, de még a velük egy szalonokban szivarozó republikánus potentátokat is. Valamiért – talán megszokásból – sokan még mindig azt gondolják, hogy a republikánus párt a gazdagok, az arisztokraták és a plutokraták pártja, a demokraták pedig a szegényeket, elesetteket, marginalizáltakat képviselik. Hogy ez ma már közel sincs így, az részben épp Donald Trumpnak köszönhető, aki átterelte a konzervatív oldalra a rozsdaövezet munkásrétegeit, a spanyolajkú és a fiatal fekete férfiak nem elhanyagolható hányadát, valamint az elveszített republikánus potentátok helyére magához csábított nem kevés egykori demokrata liberálist is. Utóbbiak átállását olyan ismert személyiségek jelenítik meg, mint Joe Rogan, Dave Rubin, Robert F. Kennedy, Tulsi Gabbard, vagy épp az előbb említett Elon Musk. Ma már a feketék közt jelentősnek számít az a vélemény, hogy valódi önrendelkezésük és emancipációjuk érdekében épp régi otthonukat, a „demokrata párti ültetvényeket” kell elhagyniuk, a pártot, amely szándékosan tartja őket demoralizáló függőségben.

Hatalmas tömegek vannak ma Amerikában, akik a boldogulásukat nem szocialista egyenlősítéstől és identitáspolitikai kényszerintézkedésektől várják, a szabadságukat pedig kifejezetten féltik ezek képviselőitől. A szabadság megőrzésének vágya ugyanúgy pillére a Trumpot támogató gondolatvilágnak, mint az elitellenesség, sőt ez a kettő összetartozik. A szabadságvágy ebben a gondolatvilágban szorosan kapcsolódik a vallásszabadság és szólásszabadság kérdéséhez is, Amerika alapértékeihez, amelyek korlátozójaként, időnként harsány ellenzőjeként lép fel a progresszív elit, amikor például a különböző genderpolitikai őrületeket erőlteti, vagy épp a gyűlöletbeszédnek nevezett gumikategóriába tol bármit, ami szembemegy ideológiai céljaival. A mostani választásokkor testet öltő érzésvilág fontos eleme a szülői jogok és a gyermekvédelem, és igen, részben a gyermekeknek a genderlobbi kiterjedt hálózatától való védelme is.

De talán mindezeknél fontosabb az a törésvonal, amelyet a valláshoz való viszony határoz meg a hagyományosan mélyen vallásos Amerikában. Sokféle statisztika sokféleképpen kimutatta már, hogy a vallástalanok és ateisták nagyobb arányban húznak a demokrata párt felé, a vallásosak, különösen az evangéliumi kereszténynek nevezett heterogén tömegek pedig inkább a republikánus pártra szavaznak, és ma már egyre inkább a katolikusok is. Ez a szakadék folyamatosan tágul. Annak az érzésvilágnak, amelyikről beszélek, fontos eleme, hogy a valóság értelmezésekor figyelembe veszünk-e transzcendens szempontokat, vagy mindent az egyéni önértelmezésre és önrendelkezésre építünk-e fel. Amerikában az önrendelkezés alap, a társadalom DNS-éhez tartozik, de nem feltétlenül végső alap, és hogy annak tekintik-e, az szorosan kapcsolódik a valláshoz vagy vallástalansághoz. Mivel a vallástalanság ma jellemzőbb a demokraták világára, a keresztények többsége ösztönösen az ellenkező irányba húz – még olyankor is, ha ott megkérdőjelezhető hitelességű képviselettel találkoznak. Ez a politikai rendszer sajátossága. Kétpártrendszerben szavazáskor elkerülhetetlen az oldalválasztás, ami az amerikai keresztények nagy többsége számára logikusan az az oldal, amelyik a vallástalanságtól átellenben van, és minimális programként békén hagyja őket. Az ország és a helyi közösségek élére nem lelkipásztort vagy messiást választanak, hanem az embereket képviselő kormányzatot, és hogy melyik oldal képviseli ma kevésbé a keresztényeket, az viszonylag nyilvánvaló számukra.

Trump győzelme nem annyira Trump győzelme, mint inkább a hagyományosabb Amerika hallhatóvá vált hangja. Azé az Amerikáé, amelyiket a külvilág ma már kevéssé ismer, sőt, hála az elitnek és a kultúra kapuőreinek, szinte biztosan félreismer. Én azt hiszem, megértettem ezt az Amerikát, és azt sem hallgatom el, hogy lényegesen jobban kedvelem, mint a másikat. Súlyos gondjai ellenére van még benne életerő. De az is nyilvánvaló számomra, hogy ez az Amerika szintúgy megváltásra szorul, és a megváltó neve nem Donald Trump.