Az élettörténetek a legjobb és a legrosszabb etikai érvek (bármi mellett). A legjobbak, mert szubjektív megélésekkel senki sem akar vitatkozni. A személyes beszámoló együttérzést vált ki, érzelmileg bevon, csendben lefegyverez és egyetlen puskalövés nélkül véget vet a vitának. „Ja, ha te így élted ezt meg, akkor az más.” Mert tényleg, mit is mondhatnánk egy embernek, aki azért nem hisz Istenben, mert egy pap molesztálta gyerekkorában? Hogy jönnénk ahhoz, hogy megkérdőjelezzük egy férfi beszámolóját, hogy már kisiskolás korától fiúkhoz vonzódott és ez a természetes számára? Hogy lehetne cáfolni a személyes megéléseket anélkül, hogy magát a személyt hazugnak neveznénk, vagy az identitásában sértenénk? Inkább elfogadjuk, hogy a megélés önmagát igazolja.
Az élettörténetek azonban semmit nem mondanak el arról, hogy amit az illető megélt, jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, igaz vagy önbecsapás, ahogy arról sem mondanak semmit, hogy a mostani megélése hol helyezkedik el bármilyen etikai mátrixban. A személyes beszámolók pusztán arról szólnak, hogy valami valakivel megtörtént. Hacsak nem tesszük a megéléseket külső etikai keretbe, a beszámolók leíró, nem pedig előíró jellegűek. Ha egy személyes történet magában hordozná az etikai igazolását, tehát egy érzést vagy egy viselkedést pusztán a léte igazolna, akkor Hitler mellett a legerősebb érv a Mein Kampf lenne, és Koba (a későbbi Sztálin) életútját is mély empátiával nyugtázhatnánk, hiszen ha semmi mást nem tennénk, csak kockáról kockára végigmennénk az élete történésein – kezdve nehéz gyermekkorával és minden bizonnyal már akkor is összetett személyiségstruktúrájával –, minden tette tökéletesen megérthető és az ő szempontjából igazolható lenne. (Hiszen erről szólnak a legjobb fejlődésregények is, gondoljunk David Copperfieldre, vagy Nucára, a „funtineli boszorkányra”; de eszünkbe juthat Walter White is a Breaking Bad filmsorozatból.)
Mielőtt valaki arra hívja fel a figyelmemet, hogy az első két példám mellé két tömeggyilkos népvezért állítottam, szakadjunk is el gyorsan ezektől a szélsőségektől, és menjünk vissza az áldozatok közé. (Bár ne lepődjünk meg, ha egyszer valaki a Generalissimus vagy a Führer előtörténetében is rámutatna az áldozatmotívumra.) Térjünk vissza ahhoz az emberhez, akit ministráns időszakában a pap rendre tovább tartott bent a sekrestyében, mint kellett volna, és most ő marad bent a munkahelyén, hogy maró gúnyba mártott ateista kommentekkel árasszon el keresztény fórumokat. Amit a gyermek átélt, megmagyarázza az élete következő kockáit, a kezdeti kényelmetlenségtől és ambivalens érzésektől, a határok elmosódásából következő döntéseken, egyre többször jelentkező pánikreakciókon, valamint a rendszeresen ismétlődő, fura és abúzív kapcsolatokon át, a váratlan helyzetekben jelentkező védekezési kényszerig, és azt is megmagyarázza, hogy mindez hogyan torkollik keserű, cinikus kommentelésbe. Megérthetjük, ha valakinek ez a története, és meg is kell értenünk.
De vajon igazolja-e a korai megélés a későbbi megélést? Az, hogy lépésről lépésre meg tudjuk fejteni egy viselkedés okait, egyenlő lenne azzal, hogy magukat az érzéseket és az azokból fakadó cselekedeteket helyesnek is kell tartanunk? Akinek gyerekkorában nem tudtak a szülei olyan drága mobiltelefont venni, mint az osztálytársainak, vajon igazoltan lesz felnőttként a pénz szerelmese, vagy éppen az az ember, akit annyira mélyen meghatároz az irigység, hogy soha nem tud a másik ember sikerének örülni? Az, hogy valaki kiskamaszként rábukkan apja Playboy újságjaira, igazolja a torz kontextusban felébresztett vágyat, amely később őt is a pornográfia rabjává teszi – és esetleg képtelenné a normális házaséletre? Az, hogy valakinek kisiskolásként fiú létére a fiúkra dobban a szíve, igazolja, hogy később melegpornót kezd nézni, majd identitásaként fogadja el rendellenes vágyait és homoszexuális kapcsolatokban keres vigasztalást és intimitást? Igazolná a múltbeli megélésünk a jelen megéléseit?
A válasz attól függ, hogy az öröklésen és a környezeten (meg esetleg szabadon választott önmeghatározásunkon) kívül látunk-e olyan külső szempontot, amely megmérhetné a vágyaink és a viselkedésünk helyességét. Ha ilyen szempont nincsen, akkor a személyes élettörténetek a legerősebb érvek bármely viselkedésre. Akkor Hitler és Sztálin életútját ugyanúgy igazolja a megélésük, mint a homoszexuális vágyakkal élőt vagy a pap által molesztáltat. Sőt, a molesztáló papot is. Ha viszont van az öröklésen és a környezeten kívüli etikai szempont, akkor gyökeresen másképp kell a személyes beszámolókra tekintenünk. Akkor a személyes élettörténetek nem a legjobb, hanem a legrosszabb érvek erkölcsi kérdésekben.
Ha van külső etikai szempont, akkor a megélés önmagában nem igazolja a megélést, legfeljebb magyarázza azt. Saját jellemhibáimat és bűneimet is nagyrészt le tudom vezetni múltbeli megéléseimből; ez pusztán azt jelenti, hogy ismerem a történetemet, azt egyáltalán nem, hogy emiatt jó ember lennék. Az élettörténetből egyszerűen nem következik erkölcsi ítélet, ha nincs külső etikai nézőpont. De ha nincs külső mérce, akkor a diktátorok felett sem ítélhetünk.
Az élettörténetek együttérzést váltanak ki, és ez segít abban, hogy embertársainkhoz úgy tudjuk közeledni, mint akik az élettől ugyanúgy sebeket kaptak, mint mi, ezért szükségük van az irgalomra. A keresztény hitben van irgalom. Az együttérzésnek azonban nincs semmi köze a helyesléshez. Erre emlékezzünk, amikor legközelebb valaki a személyes története megosztásával akarja igazolni az etikai döntéseit.
Köszönöm az írást, Ádám. Annyival egészíteném ki, hogy fokozottan igaz ez a gyülekezeti környezetben elhangzó személyes megélésekre, a bizonyságtételekre. Néhány éve táborvezetőként a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire kellemetlen, ha téves a bizonyságtevő 70 ember előtt elmondott megtapasztalása, és helyre kell tenni az elhangzottakat az objektív külső mérce, az Ige alapján. Mindezzel együtt úgy gondolom, ha a személyes megtapasztalás összhangban áll az igei kijelentéssel, rendkívül megerősítő a hallgatókra nézve. Így buzdulunk fel egymás hite által 🙂
A külső szempont léte, igazolás vs. magyarázat kapcsán számomra a klasszikus példa: az elfogyasztott alkohol is magyarázza, de nem igazolja az okozott közlekedési balesetet…
Épp emiatt azoknak nehéz a dolga, akik mindenféle külső szempontot tagadnak.
Az ilyen narratíva személyesen lehet hiteles, sőt irgalomra érdemes, de egy biztos: profán. Ez nem értékelés, hanem tény. A profán a szent ellentéte, logikailag kizárólag önmagára vonatkozik. Ezért sajnos nagy a veszélye, hogy a környezetére és családjára káros mintákat érvényesít és ad tovább. Vagyis maga is bűnössé válik.
„Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle:
Akarsz-e meggyógyulni?” (János evangéliuma 5:6)
Nem az a leginkább nyomasztó, hogy valaki személyes érintettsége miatt saját gyermekkori homoszexuális ébredésével érzékenyít a Facebookon ( és szerintem sokan olvastuk ugyanazt a bejegyzést.) Ez az Ő élete, és hogy jelenleg mit gondol. Régen a keresztény hitet védte, most szivárványos apologéta. Mivel remélhetőleg hosszú életet kap, még sokminden lehet.
A fő probléma az, hogy ezt mennyi, elkötelezett, gyülekezetbe/ templomba járó, magát korábban/most is evangéliumi kereszténynek valló ember lájkolta .
Itt van az igazi probléma. Ez a ” Morális Terápiás Deizmus ” nagy győzelme a hagyományos zsidó-keresztény erkölcsi világkép fölött .
De tágabb a probléma, messze nem az LMBTQ és a kortárs kereszténység viszonya.
Egy izraeli zsidó -keresztény pásztortól hallottam, ” Amiben gyenge vagy,
arról ne taníts. Szexuálisan esendő vagy, ne tarts előadás- sorozatot a bibliai szexualitásról, mert csúf bukás lesz belőle „.
Na ehhez képest az egykori előadók jó része a keresztény párkapcsolat, szexualitás, pszichológia területéről azóta elvált, vagy többször elvált, és egyáltalán nem ítélkezés és személyeskedés vezet a magánéleti tragédiák fölött, de kissé értetlenül nézem, ahogy tovább szolgálnak, úgymond.
Ha valakit elhagytak, megcsaltak azt még meg is lehet érteni hogy tovább is szolgál, de mi a helyzet azzal, aki maga vetett véget a házasságának ?
El tudom hinni, hogy Nekik erre szükségük van,hogy a megszokott élet menjen tovább….de biztosan jó ez így? Mégegyszer leírom, nem személyeskedés vezet, ezeket az embereket őszintén szerettem, de talán jobb lenne, ha olyan témákat kihagynának, ami nekik sem ment, legfeljebb a tapasztalatokat osztanának meg. Van ilyen is, az rendben is van, nem fényezi magát az illető.
De összességében:
Túl sok a terápia, túl sok az önfelmentés. Ahogy Pilinszky írta, az élet nem problémák sorozata, amikre megoldások vannak, hanem tragédiák sorozata, amihez irgalom kell.
Kevesebb pszichológiai megoldást szeretnék látni. Több irgalmat és bűnbánatot. Meg több aszketikus elemet: pl elviselni a házastársat amíg az változik, nem dobni, és közben tovább pódiumon lévő „keresztény szolgáló” lenni.
Ráadásul nem csak a keresztény erkölcsi alapokat marja szét az állandó „mindent megértés és mindent elfogadás”, de egyértelműen a teológiai alapokat is. Ez nem teizmus, nem az az Isten Az Aki Van, és aki szól- ez egy terápiás istenke, akinek a legfőbb gondja, hogy mi jól érezzük magunkat.
Sajnos a szenvedés a szeretet ára. De a Morális Terápiás Deizmus világában nem fő érték a szenvedni képes szeretet, a mártírok pedig csak bolond lúzerek.
Egy Julian Green már csak egy ostoba bigott ember, aki vallási fanatizmus miatt megfosztotta magát a homoszexualitás örömeitől, és fölösleges módon kínozta magát ha mégis belement ilyen viszonyba. Hiszen ez neki ” járt „. Ő így lett ” teljes. ” . Az hogy erről lemondott, ” Szomorú, és az elnyomás jele „. Nem példamutató, hanem megvetendő élet lesz egy önkéntes cölibátusban/ heteroszexuális kapcsolatban élő homoszexuális, és a hasonló példák vég nélkül folytathatók, mert egyáltalán nem a szexuális kisebbségek a lényeg. Hanem a hagyományos istenkép kiiktatása.
Ebben a világképben nem sok helye van a tövisnek és a keresztnek. Ami emberileg érthető, hiszen iszonyú fájdalom.
De hogy teológiai síkra emeljék a gyengeséget és a bukást, mint a jó forrását, majd nyilvános önfelmentő rituálé jöjjön, ami ráadásul megveti a hagyományos felfogást, – nos ez már kétségkívül újdonság a keresztény etikai horizonton. A legrosszabb a keresztény szó ebben, és hogy sokkal nagyobb a baj, mint szeretnénk hinni, a rengeteg lájk mutatja, minden hasonló helyzetben. Válás, homo erotikus mesekönyv, bármi- mindig akad egy rakás keresztény aki lájkolja. Olyan emberek akikkel fiatal Korunkban együtt imádkoztunk.
Hát eljött korunk Nagy Csatája, ahogy Gandalf mondta. Ráadásul nem visszataszító trollok és orkok hadával, hanem szimpatikus, kedves, mely érzésű emberekkel szemben, akik gyakran a baráti körünk voltak.
Nehéz, de fontos megkülönböztetés itt az együttérzés és a helyeslés. Előbbi feltételezi sok-sok személyes történet megismerésérét, meghallgatását, különben a kinyilatkoztatást saját tapasztalati mezőnkre szabva ideológiává zsugorítjuk. Bárminek is a helyeslése ellenben feltételezi jó és a rossz, igaz és hamis megkülönböztetését, különben súlytalanná válik, ha mindenkinek igaza van az épp ugyanaz, mintha senkinek sincs, ha mindenre rábólintok, akkor valójában meg sem hallgattam igazán a másikat. Így maga a megélés, a történet is súlytalanná, jelentés nélkülivé lesz.
Talán nem véletlen, hogy az Ige is úgy nyilatkoztat ki törtvényt, parancsolatokat, igazságokat, hogy azt mindig személyes történetekbe ágyazza. A kőtáblára írt igék nem teljesek az őket földhöz vágó Mózes története nélkül, Pál leveleinek éles hangja sem jelentene semmit az evangéliumok, majd Damaszkusz története nélkül.
Azt hiszem, ezért érzem kevésnek, amikor apologéták amellett érvelnek, hogy a kijelentés objektív valóság. Mert az objektív valóság csak akkor kezd el bármit is jelenteni – akkor válik önmagán túlmutatóvá, jellé, szentté, azaz elkülönítetté, ha szubjektív valóság is lesz. Van arra egy jó szó, hogy egyszerre objektív és szubjektív?
Jó lenne, mert ez az egyszerre személyes és személyen túli igazság szabadít fel arra, hogy bármilyen előjelű, bármilyen rossz döntésekkel teli történetet a magunkévá tudjuk tenni anélkül, hogy abban minden helyeselnénk. Feltételezem, mindannyian úgy vagyunk itt, hogy saját történetünk számtalan elemét sem helyeseljük. És ha ebben tudunk találkozni, ha tudunk saját gyengeségeinkkel dicsekedve is hűek maradni az igazsághoz, akkor elkezdődhet valami más, mint napjaink vulgárpszichológiai negédessége és más, mint a kerszténykultúra-védő fröcsögés.
Illés, teljesen egyet tudok érteni Veled.
„Van arra egy jó szó, hogy egyszerre objektív és szubjektív?
Jó lenne, mert ez az egyszerre személyes és személyen túli igazság szabadít fel arra, hogy bármilyen előjelű, bármilyen rossz döntésekkel teli történetet a magunkévá tudjuk tenni anélkül, hogy abban minden helyeselnénk.”
Wittgenstein metafizikai szubjektumnak nevezi a Tractatusban. De ez nem teológia, ez logika. Persze én ezt egy ilyen témában előnynek értékelem, mert a személyes történetnek megmutatja a határait, függetlenül attól, hogy valaki hívő vagy nem, illetve annak mondja.e magát.
5.63 Én vagyok az én világom. (A mikrokozmosz.)
5.631 A gondolkodó, képzelő szubjektum – ilyen nincs.Ha egy könyvet írnék: „A világ, ahogy én találtam”, akkor ebben be kellene számolnom testemről, és meg kellene mondanom, mely tagok engedelmeskednek akaratomnak, s melyek nem stb. Ez ugyanis módszer a szubjektum elkülönítésére, vagy inkább annak megmutatására, hogy bizonyos lényeges értelemben nincs szubjektum: ugyanis egyedül róla nem lehetne szó e könyvben.
5.632 A szubjektum nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa.
5.633 Hol figyelhető meg a világban metafizikai szubjektum?Azt mondod, ugyanúgy áll a dolog, mint a szemmel és a látótérrel. De a szemet valóban nem látod.
5.6331 És a látótérben nincs semmi, ami arra engedne következtetni, hogy valamilyen szemből látszik.
…
5.634 Ez azzal függ össze, hogy tapasztalatunk egyetlen része sem a priori egyben.Mindaz, amit látunk, másképpen is lehetne. Mindaz, amit egyáltalán leírhatunk, másképpen is lehetne. A dolgoknak nincs a priori rendjük.
„………… Igazolná a múltbeli megélésünk a jelen megéléseit?
A válasz attól függ, hogy az öröklésen és a környezeten (meg esetleg szabadon választott önmeghatározásunkon) kívül látunk-e olyan külső szempontot, amely megmérhetné a vágyaink és a viselkedésünk helyességét. …………”
Személyes életemben ez a külső szempont Isten Igéje. A posztban jelzett kérdésre fájdalmasan leleplező, ugyanakkor felszabadító és útmutató számomra a mindenkori jelenben az 1 Péter 1:18-19 versei:
„Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén:”
Fájdalmas, mert leleplezi, nem mentség és igazolás bűneimre, habitusomra a szüleimtől örökölt élet, továbbá a múlt és jelen sérelmei. Fontos tényező megéléseimben, hogy a bűn megítélésében ne a saját és a korszellem erkölcsi mércéje legyen a mérvadó, hanem az Ige, mivel Isten a megváltással szent életre szabadított fel, amihez minden feltételt biztosított. A kérdés, akarom e hitben az Igéhez igazítani életem és járni földi vándorutam.
Nagyon kifordított ez a logika. Mi az, hogy ‘megélés’ – először ezt kellene definiálni. Az átélt valóság nem egyenlő egy Hitler vagy egy abuzált gyerek „megélésével”. Az, hogy a Föld nem lapos, tapasztalat, nem „megélés” – hiába mondta a mindenki által elfogadott törvény, hogy lapos… Az ilyen értelemben vett valóság és az erkölcsi törvény nem egy szinten létező dolgok.
„Az átélt valóság nem egyenlő egy Hitler vagy egy abuzált gyerek “megélésével”.”
Persze, hog nem. És a te átélt valóságot sem egyenlő velük. És az enyém sem egyenő a tiéddel.
„Az, hogy a Föld nem lapos, tapasztalat, nem “megélés” – hiába mondta a mindenki által elfogadott törvény, hogy lapos…”
Az tény, hogy minden közösségnek szüksége van hiedelmekre, vagyis olyan, a külvilágra, benne más emberekre, vonatkozó narratívára, amit az én csoportom igazgságnak fogad el, és meghatározza a másik emberhez, a kivülállóhoz való viszonyt. Lehet, hogy én azt mondom, hogy a lapos Földben hinni hülyeség, de hozzáteszem, hogy ugyanolyan hülyeség a tudományban hinni. Ezekben ugyanis nem lehet hinni. Mások szerint viszont Jézusban hinni hülyeség. Nos, az a helyzet, hogy a kereszténységben van egy olyan „szempont”, ami mindenképpen kiemeli a többi narratívából: ez pedig a bűnvallás, a gyónás. Hitlertől nem ismerek ilyet. Az abuzált gyerek és mások nyilván egy másik kategória, de bizonyos értelemben, bizonyos idő után ott is szükséges egy kritikus önreflexió, különben a traumáját továbbadja a környezetének. (Külön kérdés, ha valaki beteg, mivel a poszt nem erről szól, ezen az aspektuson nem megyek végig.)
Mindenkitől elnézést, ha ez így provokatív volt, de nem erkölcsi kategóriák szerint írtam, hiszen az már maga is hiedelem. Ez nem kifordított logika, hanem az egyetlen helyes logika, sőt maga a logika.
Ez az igazságigény az, ami szerintem nem emberi találmány, hanem hangsúlyosan, 4-5 alkalommal szerepel a Bibliában is:
Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem.
De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.
Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét!
(2Móz 20, 5-7)
Nagyon tetszik a témafelvetés. De kifejtésnek ez így felelőtlenül kevés. Már elnézést a nyers álláspontközlés miatt, mindjárt kifejtem, miért használtam ilyen erőteljes kifejezést.
Tényleg olyan jól a magunkévá tettük az „ellenségeink” felé irányuló megbocsátást, hogy nem szükséges megismételni, hogy azáltal, hogy elfogadjuk Jézus megbocsátását irányunkban, lehetőségünk lesz (és persze kötelességünk is, de most nem erre akarom a hangsúlyt tenni) valóságosan megbocsátani azoknak, akik felelősek az emberi viszonyban szerzett traumáinkért (vagyis a szüleinknek, testvéreinknek, rokonainknak, barátainknak és felebarátainknak), valamint azoknak, akik felelősek a minket körülvevő romlott valóság viszonyában kapott sebeinkért (vagyis az első emberpárnak, és az ő bűnüket kronológiailag egészen a mi napjainkig, üdvtörténetileg egészen Jézusig töretlen láncba ölelő emberiségnek), és egyedül így szakadhatunk ki abból a valóságból, ami szükségszerűen például keserű cinizmusba, homoszexualitásba vagy tömeggyilkosságba taszít minket?
Keresztényként nem a törvény hirtesére a feladatunk, nem azt kell megosztanunk az emberekkel, hogy mi a helyes és mi nem helyes (azáltal, hogy mit helyeslünk és mit nem)! Krisztus követőiként az a feladatunk, hogy az örömüzenetet, vagyis a megoldást hirdessük! Itt pedig nem az a megoldás, hogy helytelenítsük azt, ha „valaki a személyes története megosztásával akarja igazolni az etikai döntéseit”. Valaki elárulná nekem, hogy egy olyan ember, aki nem ismeri Jézust, mégis mi a szöszt tehet azért, hogy a személyes története ne határozza meg a döntésit? Vajon az ilyen ember azáltal, hogy a döntéseit etikusnak hiteti el magával (helytelenül), és próbálja elhitetni másokkal (ha már a saját lelkiismerete nem engedi neki elhinni), nem menekül -e valójában az a kegyetlen valóság elől, hogy nincs az az emberi jótett, nincs az a magasztos szó, nincs az a megvilágosodott gondolat, ami elég erős lenne ahhoz, hogy kiszakítsa őt abból a „törvényből”, hogy a személyes története kötelező jelleggel meghatározza a személyes döntéseit?
A megtérésre hívás nem kezdődhet azzal, hogy a minden erővel elaltatni próbált lelkiismeretet kíséreljük meg erősíteni azáltal, hogy azzal egyetértésben hangoztatjuk a törvényt! Hiszen mindenki teljes értékű lelkiismerettel születik, azt nem kell belé nevelni, de a gyerekkor még többnyire sértetlenül hangos lelkiismerete csak a megoldás hiányára vezeti el az embert, amiből az elhallgattatásának igénye támad, ahogy növünk fel. Ha csak ezt próbáljuk „visszafordítani”, azzal csak annyit fogunk elérni, hogy még nagyobb igénye lesz az illetőnek az elhallgattatásra, vagyis az ellenkezőjére annak, amit épp mi próbálunk csinálni, ergo ezáltal az illető ellenségének deklaráljuk magunkat az ő szemében, nem pedig a Megmentő hírnökének, akik valójában vagyunk.
A megtérésre hívás a megoldás hirdetésével kell, hogy kezdődjön! A megoldás Jézus, az az örömteli hír, hogy van „más”, vagyis valódi megoldás a lelkiismeretünk követeléseire, mint a tagadás, és ha igaznak valljuk ezeket a követeléseket, azáltal nem a saját halálos ítéletünket írjuk alá, hiszen ezeket a jogos követeléseket Jézus betöltötte, azáltal, hogy a mi halálos ítéletünk helyett a saját halálos ítéletét írta alá. De Ő legyőzte a halált, és számunkra is örök életet szerzett. Róma 5:8 azt mondja: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”
Tehát aki már ide eljutott, hogy Jézus bizony érte és helyette halt meg, legyőzte a halált, és ezzel eltörölt minden ellenünk szóló vádiratot, csak és kizárólag olyan embernek szólhat az az üzenet, hogy ‘a lelkiismeretednek igaza van, nem helyesek azok a döntések, amiket Te etikusnak címkéztél meg; térj meg, testvérem!’ Annak nem, aki „maró gúnyba mártott ateista kommentekkel áraszt el keresztény fórumokat”, annak sem, aki „homoszexuális kapcsolatokban keres vigasztalást és intimitást”, és annak sem, aki „azért nem hisz Istenben, mert egy pap molesztálta gyerekkorában”.
Nekik annak az üzenetnek kell szólnia, hogy ‘Isten Téged is szeret, hadd mondjam el Neked, Jézus mit tett érted!’ Inkább emerre „emlékezzünk, amikor legközelebb valaki a személyes története megosztásával akarja igazolni az etikai döntéseit.”
Kedves Bence,
minden gondolatmenetnek célja van, de nem minden gondolatmenet közvetlen célja az evangelizáció vagy a lelkigondozás (a Bibliában, az evangéliumokban, Jézus szájában sem).
Kedves Ádám.
Pont ezért kérdeztem: „Tényleg olyan jól a magunkévá tettük …, hogy nem szükséges megismételni … ?”
A gondolatmeneted közepén található, vagy pontosabban (szerintem) kéne, hogy legyen található az evangélium, legalább említés szintjén.
Ugyanis Te közvetlenül összekötötted a bűnös és megkötözött emberek bűnhöz való viszonyát (az önbecsapott etikai igazoltságot) a megtérés gyümölcseivel (a valós etikai ítélethozatallal). Olyan emberekről beszélsz, akik saját élettörténetükről azt hiszik, etikailag igazolja a jelenlegi bűnös életvitelüket, de olyan konzekvenciára ugrassz, ami nem elérhető egy nem megtért ember számára.
Értem én, hogy nem az evangelizáció volt most a célod, de én azt mondom, ebben a kontextusban, egy ilyen nagy súlyú témában ezt nem szabadott volna kihagyni a gondolatmenetből, mert enélkül csak törvénykezni fogunk, ha „legközelebb valaki a személyes története megosztásával akarja igazolni az etikai döntéseit.”
„Szeretteim, miközben minden igyekezetemmel azon fáradoztam, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek, szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam: küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júd 3)
Vannak ilyen apologetikai helyzetek.
Véleményem szerint az Isteni értelem befogadàsa nélkül, csak talàlgatások sorozata folyik,mivel „Istennek nem határa az ember,de az embernek határa lehet Isten.”
A megélések nem, de a folytatàs mindig ragaszkodàs tárgyát képezik.A példában Hitler ragaszkodása a” naggyá vàláshoz,” a korai fàjdalmàhoz ami a következményt eredményezte. (Az oroszlánnak húst a kecskének káposztát adnak) Emberi szinten kiben mi lakozik az adott életszakaszában. Amennyiben az Isteniről beszélünk ki a megmondhatója ,hogy nem az idő ,az az történelem ismétli önmagát más színben,és az ok- okozat az ami a megélést,és a történést párhuzamba tolja? Jézus keresztre feszítésére gondoltam. A téridő pillanata. A mùlt, és a jelen egy adott időpontban,időszakban. Minden ember élete egy kezdet ,de valaminek a folytatása.
Isten azt mondta: „a kert fáinak minden gyümölcséből ehettek,csak annak az egy fának gyümölcséről ne egyetek,ami a kert közepén áll. Ne egyetek,ne érintsétek meg ne halljatok. A kígyó erre így felelt.Dehigy haltok meg! Isten jól tudja,hogy azon a napon amelyen esztekbelőle,megnyilik a szemetek,és olyanok lesztek,mint az Isten.”:tudni fogjátok ,mi a jó ,és mi a rossz.
Nos ebből következik, a bàbel sztori. Egyedül Hitler semmit nem tudott volna tenni,kellett a csapat is hozzá. Ki mihez csatlakozik. Melyik ajtón megy be,de minden ajtón a ki is lehet jönni. Minden okozója a félelem.
Idézet a fentebbi kommentből:
„………….. Isten azt mondta: „a kert fáinak minden gyümölcséből ehettek,csak annak az egy fának gyümölcséről ne egyetek,ami a kert közepén áll. Ne egyetek,ne érintsétek” ………..”
Isten azt mondta:
„A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon eszel arról, bizony meghalsz.” (1 Mózes 2:16-17)
Azt, hogy „ne érintsétek”, a kígyó kérdésére Éva tette hozzá:
„A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok.” (1 Mózes 3:2)
Ezzel kapcsolatban C.H.Mackintosh a következőt írta:
„……. Isten parancsa egyszerűen így hangzott: „Abból ne egyetek!” Ehhez Éva még hozzáfűzte saját szavait: „Azt meg se érintsétek” Ezek Éva, és nem Isten szavai voltak. Isten mitsem mondott az érintésről: úgy hogy Éva hamis hozzáfűzése – akár tudatlanságból, közönyösségből, akár abból a vágyból eredt, hogy Istent mint valami önkényes zsarnokot tüntesse fel, vagy akár mind a három ok fennállott – világosan mutatja, hogy elhagyta az Isten Igéje iránti gyermeki bizalom és alárendeltség szilárd talaját. …….”
Ádám: „Az élettörténetek együttérzést váltanak ki, és ez segít abban, hogy embertársainkhoz úgy tudjuk közeledni, mint akik az élettől ugyanúgy sebeket kaptak, mint mi, ezért szükségük van az irgalomra. A keresztény hitben van irgalom. Az együttérzésnek azonban nincs semmi köze a helyesléshez. Erre emlékezzünk, amikor legközelebb valaki a személyes története megosztásával akarja igazolni az etikai döntéseit.”
Én ezzel nagyon egyetértek és látom, ma kihívás az egyház számára.
Hitler és Sztálin kemény példák (egyrészt, másrészt….) és nem hiszem, hogy a Jó Isten ajánlaná bárkinek is, hogy ezzel kezdje a megismerést, de ha elolvasod a két élettörténetet, akkor részben megértheted, mert van különbség is a kettő között (mint ahogy minden sztori más), hogy miért is az oroszok és Sztálin jelentős közreműködésével győzték le a náci német országot annak utolsó ideológiájával együtt, mérhetetlen áldozatok árán, hogy pl én megszülethessek majd később a nagy összeborulás és béke idején. És hogy az újabb körökről is kiderüljön ld. kommunizmus, szocializmus majd liberális progresszió, hogy „az Isten országa nem evilágból való”.
Bence: „Keresztényként nem a törvény hirdetése a feladatunk, nem azt kell megosztanunk az emberekkel, hogy mi a helyes és mi nem helyes (azáltal, hogy mit helyeslünk és mit nem)! Krisztus követőiként az a feladatunk, hogy az örömüzenetet, vagyis a megoldást hirdessük!…. Nekik annak az üzenetnek kell szólnia, hogy ‘Isten Téged is szeret, hadd mondjam el Neked, Jézus mit tett érted!’ Inkább emerre „emlékezzünk, amikor legközelebb valaki a személyes története megosztásával akarja igazolni az etikai döntéseit.”
Erre a gyakorlatban lennék kíváncsi Bence, amikor tényleg olyan embereknek kell bemutatni ezt, akik elhomályosult tekintettel és kifejezéstelen arccal bámulnak vissza rád, hogy te miről is beszélsz? Jézus? Isten? ….uhmmmm
Abban egyébként igazad van, a tiltás kontraproduktív. Ha azt mondod, Isten nem ajánlja, hogy baromságokkal és hazugságokkal töltsd az életed, a mai ember azt hiheti „hülyéskedsz” és csak azért is baromságokkal és hazugságokkal szívja tele magát, mint egy becsületes drogos.
Nem látom, hogy lehet anélkül elmondani az evangéliumot, hogy nem utalj arra: esetlegesen meg kéne térni! Tehát lenne némi változás, hogy finoman fogalmazzak.
Jézus mit tett értem? Egyes felekezetek odaáig mennek, hogy azt mondják, Jézussal együtt megfeszíttetik az óember, hogy az új feltámadjon. Ez a legegyenesebb út. „Deviszont” ha Isten amúgy is szeret, minek térjek meg, erre épül az egész progresszív ideológia. Ha meg nem szeret, vessen magára. Fogalmuk nincs arról, hogy az Isteni Szeretet nem rekeszt ki senkit, mindenki magát rekeszti ki!
Nekünk az a dolgunk, hogy hirdessük így vagy úgy „jóságos szamaritánusként, néha meg elrettentéssel”, hátha….!????? 🙂