A keresztény hitet nem lehet csupán horizontális síkon megérteni. Különösen igaz ez a megtérésre. A megtérés (a keresztény élet kezdete) mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatról szól. Ha felütünk egy tetszőleges dogmatikai tankönyvet, és rákeresünk a megtérés definíciójára, azt fogjuk találni, hogy a megtérésnek két eleme van: a bűnbánat és a hit. Egyik nélkül sincs valódi megtérés. Bűnbánat nélkül a megtérés nem igazi megfordulás, holott ez alapvető bibliai motívum, a megtérést jelző héber ige (שׁוּב) vagy a görög ἐπιστροφη főnév egyaránt utal valamiféle irányváltásra (vö. Jer 26,3; ApCsel 15,3). Aki megtér, az elfordul a rossz úttól és rátér a jó útra. Befejezi a tévelygést és hazatér az atyai házba. Ugyanígy, hit nélkül sem beszélhetünk valódi megtérésről, hiszen a bűnbánat Isten előtti bűnbánat. Az igazi bűnbánat része a bizalom (πίστις), hogy Istenhez vissza lehet térni, és hogy ő kész a megbocsátásra. A megtérésben ott van a bűn feletti szomorúság, és ott van az Istenbe vetett remény. Ott a bűnbánat, és ott a hit.

A régiek úgy is fogalmaztak, hogy a megtérés Istenhez való megtérés (vö. ApCsel 20,21). Lényegét tekintve vertikális, nem horizontális mozzanat. A bűnbánó Isten előtt bánja meg a bűneit és hozzá tér vissza (vö. 1Pt 2,25). A hívő Istenbe veti a hitét (vö. Zsid 6,1), Istenre tekint reménységgel, aki megjutalmazza azt, aki őt keresi (vö. Zsid 11,6). A megtérésben természetesen benne van az emberek ellen elkövetett bűn megbánása, de sem a bűnbánat, sem a hazatérés mozzanata nem emberekre irányul, hanem Istenre. Amikor Jézus meggyógyította a bénát, azt mondta neki: „Ember, megbocsáttattak a bűneid.” (Lk 5,20) Jézus a testi gyógyulás és a barátok segítségének horizontális valóságát függőleges irányba állítja, jelezve, hogy az embernek mindenekelőtt Istentől kapott bűnbocsánatra van szüksége. A farizeusok nyomban tudták, hogy ezzel Jézus egyébként egyenlővé is tette magát Istennel, hiszen a béna nem Jézus ellen vétkezett, mégis ő bocsátott meg neki (vö. Lk 5,21).

C. H. Spurgeon egyik igehirdetésében találóan jegyzi meg, hogy amikor a tékozló fiú hazatért, nem azt mondta, hogy „útra kelek és hazamegyek a testvéremhez, mert megszomorítottam őt”, nem is azt mondta, hogy „útra kelek és hazamegyek a szolgákhoz, mert ők kedvesek voltak hozzám, én viszont még a dada szívét is összetörtem a viselkedésemmel”, hanem azt mondta: „Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek…” (Lk 15,18-19) Jézus a példázatban világossá tette, hogy a megtérés az Atyához való megtérés. Természetesen azoktól az emberektől is bocsánatot kell kérnünk, akik ellen vétettünk, de nem hozzájuk, hanem Istenhez kell megtérnünk. Ha a fiú megveti az apját, és azt teszi, amit ő megtiltott neki, vagy nem teszi, amire utasította, az apa megszomorodik a fia viselkedése miatt. Ha a fiú azt feleli neki: „Apám, sajnálom, amit tettem, mert megszomorította a testvéremet”, vagy azt mondja: „Apám, sajnálom, amit tettem, mert ez sok örömtől fosztott meg engem”, az apa továbbra is azt fogja érezni, hogy a fia megveti őt és nem fogja fel vétke valódi súlyát. Ugyanígy van a megtéréssel is.

A megtérés lényegét tekintve Istenhez való megtérés. Vertikális. Ha a megtérést horizontális mozzanatként az emberekkel való kapcsolatra vonatkoztatjuk, még mindig megvetjük Isten személyét, mert többre tartjuk az embereket, mint a Teremtőt. Istenhez való megtérés nélkül továbbra is a saját utunkat járjuk. Spurgeon szerint jobb – végtelenül jobb – megszegni minden emberi törvényt, ha ez lehetséges volna Isten törvényének megszegése nélkül, mint Isten akár legkisebb parancsolatának a megszegése. Az igazi bűnbánat elindulhat az emberek elleni bűnök megbánásából, de el kell érkeznie az Isten előtti szomorúsághoz, hogy valódi bűnbánat legyen. Dávid király vétkes volt házasságtörésben, erőszakban, hazugságban, gyilkosságban, vétkei súlyára ébredve mégis ezt mondja Istennek: „Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted.” (Zsolt 51,6)

Az igazi megtérésben lelkünk pásztorához és gondviselőjéhez térünk meg. Őszinte bűnbánattal és hittel. Mint a tékozló fiú az apjához.