Korunk egyik betegsége, hogy minden erényt magának tulajdonít, miközben minden rosszat a múltba vetít, hangsúlyozva, hogy azt ő már meghaladta és felvilágosult hévvel helyreigazította. Látványosan igaz ez a nemi szerepekkel kapcsolatban. Korunk önhitten azt gondolja, hogy a nők felszabadítását ő végezte el, a patriarchális zsarnokságnak ő vetett véget, a nők értékét ő mutatta fel először a történelemben, igazolva, hogy a haladás nem légből kapott fogalom, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. Ha a jogok és szerepek kiegyenlítését értjük felszabadítás és érték alatt, ebben van is némi igazság. Időről időre mégis kétségek támadnak bennem, hogy történelmi távlatokban ez a kép így helytálló-e.

Richard Bauckham Gospel Women c. könyve például számomra végérvényesen bizonyította, hogy maga Jézus rendkívüli megbecsülést adott a nőknek. Egyértelmű, hogy az Újszövetség a házasságon belül a teremtésből levezetett funkcionális hierarchiát tanít (pl. 1Kor 11,7-10; Ef 5,24; Kol 3,18; 1Pt 3,1), de ugyanígy a teremtésből levezetve azt is megmutatja, hogy semmiféle értékbeli különbség nincs férfi és nő között (pl. Gal 3,28; 1Pt 3,7; 1Kor 11,11), hiszen az érték nem a vezetés fogalmával korrelál. J. I. Packer A megújulás teológiája c. könyvében sok példával támasztja alá, hogy a nők megbecsülése a puritánok között is fontos volt, szemben mondjuk Aquinói Szent Tamás nehezen magyarázható mondataival, miszerint a nők testileg is és szellemileg is hajlamosabbak a bűnre. Az alábbi idézetre éppen ma reggel bukkantam Bunyan A zarándok útja című könyvében. A puritán Bunyan olyan korban méltatja a nőket, amelyben a férfi volt a család megkérdőjelezhetetlen feje:

„Gájus tovább folytatta beszédét s mondá: ’most a nők érdekében kell pár szót szólanom, nehogy szemrehányásokat nyerjek tőlük. Jóllehet a földre halál és átok egy nő által jutott (1Móz 3), de az élet és üdv is. Isten e földre küldte fiát, ki nőtől született (Gal 4,4). Igen, annak bizonyságául, hogy az utódok anyjuk tettét mennyire megvetették, e nem az Ószövetségben éppen emiatt gyermekeket kívánt, hogy nem nyerhetné-e ez vagy amaz a kegyelmet, hogy e világ üdvözítőjének anyjává legyen. Ismét, midőn az üdvözítő megjelent, előbb örvendettek efelett a nők, mint akár a férfiak, akár valamely angyalok (Luk 1,42–45). Soha sem olvastam, hogy Krisztusnak valamely férfi valaha csak egy garast is adott volna, de a nők követték, s birtokukkal szolgálták (Luk 8,3). Nő volt, ki lábait könnyeivel öntözé, s ki holttestét a temetésre megkente (Luk 7, 37–50). Nők voltak, kik siránkozának, midőn a keresztre vitetett (Luk 23,27), s nők, kik a kereszttől utána mentek s sírjánál ültek, midőn eltemettetett (Máté 27,55.56; Luk 23,27). Végül nők voltak, kik a feltámadás reggelén először voltak nála s adtak hírt tanítványainak, hogy a halottak közül feltámadott (Luk 24,1.22.23). E nem tehát nagy kegyelemben részesült, s ezáltal azt bizonyítja, hogy ez élet kegyelmének társörököse (1Pét 3,7)’.”

Krisztina zarándokútjáról szól a könyvnek az a része, ahonnan ez az idézet van. Bunyan – Gájusz szájába adva – a nőket nőkként dicséri itt, nőkként adva nekik megbecsülést, nőkként emelve ki értéküket és az üdvtörténetben betöltött – férfiakat megszégyenítő – szerepüket, miközben fel sem merül, hogy ehhez a nőknek bármilyen értelemben is olyanokká kellene válniuk, mint a férfiaknak (mondjuk így). Az újszövetségi lelkiségtől távol állnak azok a kegyességi irányzatok, amelyek a nőket alsóbbrendű lényeknek tartják, azt viszont kifejezetten a gnosztikusok hitték, hogy a nők igazi értéküket akkor nyerik el, ha valamilyen értelemben férfiakká válnak. (Tamás evangéliumában olvasunk ilyesmit, nem a kanonikus evangéliumokban vagy levelekben.) Az Újszövetség úgy emeli fel a nőket, hogy közben nem törli el különbözőségüket. Isten férfivá és nővé alkotta az embert.

Látva a nemi szerepekben ma uralkodó teljes zűrzavart, nem vagyok biztos abban, hogy a nők értékét jobban értenénk, mint ahogy az Újszövetség vagy Bunyan korában a puritánok. Egyenlő jogok tekintetében feltétlenül jobb a helyzet, mint az elmúlt évszázadokban, minden más tekintetben mintha vesztésre állnánk. A nők mint nők dicsérete mindig megjelenik ott, ahol Krisztus evangéliuma világít, de ahogy az újszövetségi szerzők vagy a puritánok méltatták a nőket, az valahogy igazabbnak és szebbnek tűnik nekem, mint a különbségeket eldózeroló egalitárius logika. Van valami dicsőséges a nőiességben, ami éppen attól különleges, hogy pont nem olyan, mint a férfiasság. A nők méltóságát nem lehet az egyenjogúság fogalmába beleszuszakolni, mert nem a jog hozza létre azt az értéket, amit a nők hordoznak. A női méltóság a létezésnek egyáltalán nem jogi aspektusa.

Attól tartok, korunk önhittsége éppen a nőket lopja meg attól, hogy valódi értéküket nőként átélhessék. (Vö. Csak macsók vagy feministák lehetünk?)