A posztkeresztény nyugati kultúrában az egyik legfontosabb piedesztálra állított erény a nyitottság. Ha valakit meg akarunk szégyeníteni, szűklátókörűnek nevezzük, viszont dicséretnek számít, ha egy embertársunkról azt mondjuk, hogy nyitott a gondolkodása vagy a világképe. Bizonyos értelemben az új nyugati kultúra egyik központi gondolata az inkluzivitás. Ami befogadó, az jó, ami kirekesztő, az rossz. Aki nyitott a tőle különbözőre, az újra, a másra, az erényes, aki védi a határait, elutasítja a tőle különbözőt, kizárja az életéből azt, amit gonosznak tart, az éretlen vagy ami rosszabb: maga is gonosz. Ami persze az egész inkluzív gondolkodás egyik megvilágító erejű belső ellentmondása, hiszen az a gondolkodás, amelyik abszolút értékké teszi a nyitottságot, folyamatosan védi a határait azoktól, akik védik a határaikat, kizárná az életéből azokat, akik kizárnak, és gonosznak tartja azt, aki mást gonosznak ítél. De kissé előre szaladtam.
A nyitottságban igenis van bölcsesség. Jakab apostol azt írta, hogy mindenki legyen gyors a hallásra és késedelmes a szólásra. Aki folyton beszél, az nem tud hallgatni, és aki nem tud hallgatni, az megfosztja a másikat is és önmagát is a valódi találkozás örömétől. Az odafigyelés majdnem mindig nagyobb ajándék a beszédnél. Bölcs az, aki meg tudja nyitni magát a másik előtt, be tudja fogadni a másik közlését, le tudja fordítani a saját nyelvére a másik regiszterét, előítéletektől mentesen képes értelmezni a másik üzenetét. Nem mindegy, hogy vendégül látunk egy szöveget, vagy megerőszakoljuk, a kettő közötti különbség pedig legtöbbször a nyitottság. A nyitott elme tanul, változik, pallérozódik, növekszik a megértésben, a tudásban, a bölcsességben. A zárt elme a saját előítéletei foglya, nem tud tanulni, változni, nem a megértésben növekszik, hanem a félelme és a magánya nő.
Az én generációm meghatározó élménye volt, hogy a globalizációval a világ hirtelen egy nagy faluvá zsugorodott. Távoli kultúrák kerültek közelivé, abszolút pontok váltak viszonylagossá, történelmi távlatok töppedtek össze és szűk horizontok tágultak történelmivé. Egyszerre felszabadító és ijesztő élmény volt, amely választás elé állított bennünket: nyitottak leszünk vagy zártak. A kettő közül a nyitottság volt a progresszív választás, a zártság a menekülő útvonal azoknak, akik nem tudnak szembesülni a valósággal, az igazi valósággal. Olyan világba csöppentünk, amelyben a befogadás lett a parancsszó, bármit is jelentett éppen az új, amit be kellett fogadni. Az új jöhetett kívülről – keletről, mint az ezotéria és a spiritualitás, vagy nyugatról, mint a szexuális forradalom éppen aktuális etapjának valamely ünnepelt devianciája –, és jöhetett belülről, lelkünk egyik freudi értelemben vett elfojtott vágyaként, de bárhonnan is érkezett, a parancsszó a valóság előtti kapituláció lett. Ami jön, azt be kell engedni, vagy ki kell engedni. A nyugati társadalom nyitott társadalom, a nyugati ember szíve nyitott szív, a nyugati ember világképe folyamatosan tágul, változik, megújul.
Mindannyian átéltük már, milyen az, amikor beengedtük az elménkbe az újat, és tagadásból hirtelen az új igenlésébe váltottunk át. Cypher vissza akart mászni a Mátrix hazug pocakmelegébe, de a többiek lenyelték a pirulát, a traumát választották a valóság kedvéért, és mi velük együtt bátrak akarunk lenni, akármi is vár bennünket odakint. Aki tisztázott már úgy konfliktust, hogy kiderült, a vitapartnere és ő lényegében ugyanazt mondták, csak más-más aspektusból, azt nem kell meggyőzni arról, miért erény a nyitottság. Aki szerzett már barátokat az ellenséges táborból, aki volt már Rómeó vagy Júlia, az nem fogja támogatni a Capuletek és Montague-k harcát. Aki átlépett már lövészárkok felett, hogy virágot tűzzön az ágyú csövébe, az nem akar visszamenni harcolni. Aki tapasztalt már paradigmaváltást a gondolkodásában, aki rájött, hogy a tudomány is paradigmaváltásokkal megy előre, az nem akar dogmatikusan védeni egy doktrínát, főleg az új tudás elől. Tudja, miért bölcs a nyitottság, és miért rossz a zártság.
És itt érkezünk el a nyitottság paradoxonához.
A nyitottság egy dologgal nem tud mit kezdeni: a zártsággal. A zártságot habozás nélkül elítéli, megbélyegzi és kirekeszti. Az inkluzivitás az exkluzivitást nem képes befogadni, nem akarja megérteni, nem próbálja integrálni, hiszen gáncsnak, haszontalannak, regresszívnek, károsnak tartja. Ki akarja iktatni. Nem kezdem sorolni a példákat, hiszen a nyugati világban ez ugyanolyan mindennapos tapasztalat, mint a globalizáció. Az inkluzivista egy pillanat alatt exkluzivistává válik, ha az exkluzivistával találkozik. A nyugati egyetemekről a nyitottság nevében távolítanak el konzervatív oktatókat, a közösségi médiaplatformokról a nyílt társadalom védelmében törlik a határokat szorgalmazókat, a közbeszédben megszégyenítik a multikulturalizmus ideáját bírálókat, a nyugat-európai haladárok ki nem állhatják, ezért folyton leckéztetik a fafejű visegrádi retrográdokat. Az exkluzivitással szembeni exkluzivitás leleplezi a nyitottság egyik legféltettebb titkát: a valóságban vannak átléphetetlen határok.
Az imént számos okot láttunk arra, hogy miért bölcs a nyitottság. Most hadd mutassak okokat az ellenkezőjére. Képzeljünk el egy szélsőséges, de valóságos helyzetet: valahogy kiderül számunkra, hogy a hatéves, csacsogó kislányunkat a nagybácsi évek óta szexuálisan molesztálja. Minden jóérzésű szülő azonnal megszakítja a nagybácsi és a kislány közötti kapcsolatot, és szigorú, átjárhatatlan határokat húz kettőjük közé. Aki ebben a helyzetben nyitottságról beszél, az bolond vagy cinkos. A bölcsesség a határhúzás, a gonosz távoltartása, a védekezés. Azért hozok ennyire nyilvánvaló példát, mert ebben a példában a jó és a rossz közötti különbség valósága könnyen megragadható. Azonban a jó és rossz közötti különbség akkor is létezhet, ha nem ennyire egyértelmű. A valóság – az igazi valóság, a Mátrixon kívüli valóság – olyan, hogy van benne gonosz, és a gonosz időnként megtévesztő. A nyitottság ezért nemcsak bölcsesség lehet, de mérhetetlen ostobaság vagy cinkosság is.
Aki háborúban kifecseg hadititkokat, az a hazájának hatalmas károkat okoz, emberek haláláért lesz felelős. A nyitottsága árulás. Aki a gyilkosokat, betörőket és szexuális ragadozókat nem különíti el a társadalom többi tagjától, annak az inkluzivitása mások számára pusztító következményekkel járhat. A bíró, aki nem rendeli el a részeg és veszélyesen agresszív férj távoltartását, tragédiát okozhat hanyagságával. A muszlim fiatal, aki naphosszat radikális imámok bujtogatását hallgatja a youtube-on, majd öngyilkos merénylő lesz, jobban tette volna, ha nem nyitja meg az elméjét ezek előtt a tanok előtt, inkább védi magát tőlük. Az a feleség, aki romantikus kalandba keveredve felégeti maga mögött a családját és tönkreteszi a gyermekei életét, bölcsebb lett volna, ha időben bezárja a szívét.
Vagy vegyük a szexuális forradalom legnagyobb vívmányait. Ha igazak a tudományos kutatások, amelyek hátrányos fejlődési tendenciákat észlelnek az azonos nemű párok által nevelt gyermekeknél, akkor az, aki gyermeket homoszexuális párnak ad örökbe (mert nyitott úgymond az elméje), felelős lesz ezekért a következményekért. Ha van férfi testben női lélek, és nem a biológia számít, akkor azok törekvése helyes, akik szerint a lelket ki kell szabadítani a hamis testből és a választott nemet kell elismernie a jognak is. Ha viszont ez mentális betegség, ahogy mindig is gondolták, akkor a lelket kell gyógyítani, nem a testet csonkolni, és a gendereszme társadalmi befogadása súlyos károkat okoz, sokszor éppen azokban a még képlékeny és sérülékeny gyermekekben, akik a mi bölcsességünkre szorulnak és a mi ostobaságainktól szenvednek. A gonoszság és hazugság előtti nyitottság nem erény.
Az öregecskedő posztmodern kort lassan végleg zárójelbe tehetjük, délibábos fantazmagóriáiból kikecmeregve a modern ember megint hajlandó elismerni, hogy van igazság, van hazugság, és a kettő nem ugyanaz. Donald Trump elnökségét liberális oldalról „post-truth” (igazság utáni) időszaknak nevezik, Trump pedig az őt bíráló liberálisok médiáját nevezi „fake news” (álhír) médiának. (A kölcsönös váddal Magyarországon is találkozunk.) A két oldal bírálatában az igazság és a hazugság újrafelfedezése a közös, mint régi jó barátoké. Viszont ha van igazság és van hazugság, ahogy a körvonalazódó konszenzus tartja, akkor a nyitottság sem lehet abszolút. Az igazság befogadása és továbbadása erény, a hazugság befogadása és továbbadása viszont jellemhiba. Az igazság szabaddá tehet, a hazugság gonosz dolgokra vehet rá; az igazság a valósággal kapcsol össze, a hazugság olyan ábrándokkal, amelyek kivezetnek a valóságból.
Az ősi bibliai bölcsesség arra figyelmeztet, hogy tegyünk különbséget igaz és hamis, jó és rossz között. De mi lehet a különbségtétel alapja? Mivel ebben a cikkben a nyitottság viszonylagosságát próbáltam szemléltetni, most azt mondanám: majdnem mindegy, csak lássuk be, hogy szükséges az igaz és hamis közti különbségtétel és félrevezető a nyitottság abszolutizálása. Ha ezt beláttuk, nagy lépést tettünk előre. De természetesen egyáltalán nem mindegy, hogyan teszünk különbséget. A bibliai bölcsesség szerint a különbségtétel alapja az istenfélelem. „A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet” – mondja a Példabeszédek könyve (Péld 9,10). A modern ember háromszáz éve próbál összerakni olyan világképet, amely független mindenféle isteni tekintélytől, ezzel a mondattal ezért nyilván nemigen tud mit kezdeni. A keresztény gondolkodásnak azonban ez a kiindulópontja.
A bibliai bölcsesség szerint az Isten előtti nyitottság erény, a hit pedig folyton keresi a megértést: fides quaerens intellectum. „Nagyok az ÚR tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne” – idézte J. C. Maxwell a régi zsoltárt, az idézet ma is olvasható az általa alapított cambridge-i Cavendish Laboratory kapuján, abban az épületben, ahol felfedezték az atommagot, az elektront, és a DNS kettős hélixét. A bibliai gondolkodásban Isten szava nem eltakarja a valóságot, ahogy a felvilágosodás prófétái tanították, hanem ráirányítja a fényt a valóságra, hogy azt igazságban szemlélhessük. „Lábam előtt lámpás a te igéd” – mondja a zsoltáríró. A bibliai gondolkodásban az Isten felé való zártság nem erény, hanem gonoszság. Az istenfélelemtől függetlenített nyitottság lelki vakságot eredményez, amit Jézus találóan úgy foglalt össze, hogy az emberek „látván nem látnak”. A nyitottság lehet bölcsesség, de a valóság helyes megismerésére az istenfélelemből nyílik az ajtó. Az Isten elől menekülő nyugati embertől ez sokkal radikálisabb megnyílást kíván, mint bármi, amire az elmúlt évtizedekben képessé tette magát.
Nagyon pontos!
Minden időkre szóló útmutatást ismerek fel Boáz Ruthnak adott tanácsában:
„Ekkor azt mondta Boáz Ruthnak: Hallgass ide, leányom! Ne menj te más mezőre
szedegetni, ne is menj innen máshová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában!
Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak, és menj utánuk!” (Ruth 2:8-9/a)
Isten minden gyermekének biztosít egy mezőt, ahol gyűjtheti a gabonaszemeket,
ahol biztonságban „kutathatja az Úr nagy tetteit”. Ott vékája megtelik, szomját
olthatja, mert a mező határa védelmet biztosít számára. Ez nem zárja ki, hogy
más mezőkön nincsenek értékes gabonaszemek, de nyitottsága a más mezők megis –
merésének vágya miatt veszélyeket rejt, szomjan marad, vékája nem telik meg.
Isten szándéka, hogy gyermekei felismerjék a számukra biztosított mezőt.
Nagyon jó ez a mezős hasonlat, mert érzékelteti a valósághoz mért kicsinységünket is. Egyszerűen nem tudunk mindent megismerni. Ha megpróbáljuk, akkor is szánalmasan szelektív lesz a végeredmény. Szükségünk van útmutatásra.
Kapcsolódik ehhez, amiről Alan Vincent is mond a „Kereszt ereje ” c prédikációjában:
„Olyan a gondolkodásmódunk az amerikai és európai, nyugati társadalmakban, amely jellemző világunknak erre a részére.Ennek nem vagyunk igazán a tudatában, de ha egy pogány társadalomban él az ember, ahogy én is éltem 13 évig Bombayban, Indiában, akkor megérti, hogy itt egészen más az igazság, a jó és a rossz értelmezése, mint bárhol máshol.Ez a mi keresztény örökségünk része.Ez azokra, és csakis azokra az országokra jellemző, amelyek megtapasztalták a kereszt erejét.Nem sorolom ide azokat az európai országokat sem, amelyekben nem volt reformáció.Ha elmentek Spanyolországba, Olaszországba, sőt még Franciaország nagy területeire is jelentős különbséget fedezhettek fel.Ha pedig elmentek az olyan európai országokba, amelyekre hatással volt a reformáció(Amerika alapjait is a reformáció igazságaira építették), akkor beleütköztök egy másfajta gondolkodásmódba.Ez az a mód, ahogy Isten gondolkodik.Van egy filozófiai neve is:tézis és antitézis, más szavakkal, van jó és van rossz.Ha ez igaz, akkor amaz nem lehet igaz.Teljesen a keresztény, nyugati filozófia gondolkodásmódja az, hogy lehet valami jó vagy rossz. A világ legnagyobb része erről mit sem tud és nem is hisz benne.
Amikor Pilátus megkérdezte, hogy mi az igazság, nem volt cinikus.A kultúrája szerint beszélt.Az ő kultúrája nem ismert semmiféle igazságot, mert minden relatív volt.
Ami a századforduló körül oktatási intézményeinkben történt, az annak a folyamatos kísérletnek a megnyilvánulása volt, ami vissza akarja hozni tudatunkba azt a gondolkodásmódot, amit szintetikus gondolkozásnak hívunk.Ez a gondolkodásmód egyszerűen azt mondja, hogy mindenhonnan csipegethetünk, hiszen mindenben van valami igazság: „nem utasíthatunk el semmit rosszként, mert az nem lenne intellektuális, nyitott hozzáállás; van valami igazság a hinduizmusban,az iszlámban és a kereszténységben is.Gyúrjuk össze a különböző vélemények igazságelemeit, mert a valódi igazság ebben a keverékben található”.
Ez azonban téveszme, ami a görög filozófiából szivárog vissza.Két teljes ezredévet töltöttünk el ezzel, amiből aztán kialakult az úgynevezett „ész kora”, amiért Huxley és más német gondolkodók a felelősök.Azért jöhetett létre a nácizmus, mert ezek a német gondolkodók megengedték, hogy a nemzet elszakadjon a gyökereitől.Ha egyszer elveszítetted a helyesről és a rosszról, az igazról és a hamisról alkotott fogalmaidat, akkor elsüllyedsz a „semmiről nem tudunk semmit”tengerébe.Mindnyájan alá voltunk vetve az ilyenfajta gondolkodásmódnak a neveltetésünkben.Minden oktatási intézmény szándékosan rá akar venni minket, hogy szélesebb körben gondolkodjunk, és törjünk ki a szűk látókörből.Minden egyetem szándékosan azt sugallja, hogy nem szabad megingathatatlan nézeteket vallanunk, mert akkor behatárolt gondolkodásúnak tekintik az embert.A szintetikus gondolkodásmódra akarnak ránevelni, hogy vedd az információk lehető legszélesebb skáláját, és eljutsz egy következtetésre, amely nem tagad semmit,de magába ölel mindent, azzal az eredménnyel, hogy nem lesz semmiről sem véleményed.A vége pedig az , hogy nem lépnek elő valódi vezetők, mert senki nem tud olyasmit felkínálni, amiben igazán hisz.Elveszíted a vezetői képességedet, é az igazság iránti szenvedélyedet, ami hajlandóvá tesz arra, hogy élj, vagy meghalj azért az igazságért.”
A nyitottság veszélyes, ha az elköteleződéstől való félelem teszi tartóssá. A nyitottság lustaság, ha egy út végig járásának vagy egy mezű kiaknázásának az elodázásához használjuk hivatkozásként. A nyitottság a magára maradt lélek remegése, aminek nincsen gravitációja. A nyitottság egy bátor és kockázatos alappállás akkor, ha megvan benne az-az ősbizalom, hogy Isten tenyeréről nem könnyen esik le az ember. A nyitottság csak akkor becsületes, ha nem csak a keresés izgalma borzongat, hanem erkölcsi szükségszerűségét érzem annak, hogy találjak is valamit, amiért felelősséget vállalok.
A nyitottság bizonytalanságára adott éretlen válaszok, a túl korán becsukott kapuk, dogmatizmus, ítélkezés, ami nem más, mint egy saját valóság kiépítése a világgal és egy másik emberrel szemben. De akármennyire elitistának tűnik: a közmegegyezés vizsgálat nélküli lenézése is a bezáródás negatív példája.
Ma hajnalban volt egy furcsa álmom, amivel nem foglakoztam aztán, de amikor reggel elolvastam ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy az álmom megfeleltethető ennek a témának. Azt álmodtam, hogy a udvarunkra jópár beteg kóbor cica költözött be, és egyre többen jöttek. Én féltettem a gyerekeim egészségét, ezért sorra tessékeltem ki a kóbor cicákat az udvarról. Volt, amelyik ellenállt, vissza akart jönni és meg is harapott. Külön nehezítette a helyzetet, hogy némelyik úgy nézett ki, mint a mi cicánk. Onnan tudtam megkülönböztetni, hogy a mi cicánknak álmomban volt egy kék nyakörve (valójában nincs neki, de gondolom kellett egy jelkép).
Ahogy elolvastam a bejegyzést, ki is találtam az álmomnak egy lehetséges jelentést: a kóbor cicák a hamis dolgok, betegek is, némelyik agresszív is, veszélyt jelentenek ránk. Ezért ki kellett őket rakni az udvarról. Ha a hamis dolgokra vagyunk nyitottak, azok ártanak nekünk és közvetlen környezetünknek is. A mi cicánk volt, aki egészséges, tehát az igazság, aki számára mindig nyitva van az udvar. A kék nyakörv, amiről felismerem: Isten útmutatásai. És külön érdekes, hogy némelyik „hamis” cica pont így nézett ki, mert vannak dolgok, amelyek elsőre igaznak tűnnek, de nem azok, ill. rossz dolgok elsőre tűnhetnek jónak.
(Hogy miért cicákkal álmodtam, arra az a tippem, hogy pár hónapja valóban volt gondunk egy beteg kóbor cicával, csak nem volt ilyen extrém a helyzet, mint álmomban, nem bántott senkit és el is tűnt végül szegény.)
Barni,
jók a kiegészítő gondolataid, és hogy bekapcsoltad ide a felelősségvállalás és a becsületesség kérdését, meg a saját valóság építésének a kísértését is.
Barni,
jól fogalmazol.
A nyitottság önmagában nem értelmezhető, mindig amikor nyitottságról beszélünk, még ha nem is mondjuk ki, mindig valakire vagy valamire nyitottságról van szó a kontextusban.
Az inkluzivitásból teljességgel hiányzik az irány, és persze az elköteleződés — legfeljebb az a priori kritikus felfogás irányába ha elkötelezett az inkluzivitás. Itt a kételkedés a legmélyebb gyökér, amit, ha szabadjára engednek, nihilizmushoz vezet.
A nyitottság a kultúrák felvirágzása és hanyatlása fényében is értelmezhető: egy felemelkedő kultúra egyre nyitottabb. Ha nem nyílna meg, nem emelkedne fel, mint a nyugat. Ha azután nem tudja meghúzni a nyitottság észszerű határait, elbukik. A keresztény nyugat az első olyan kultúra a történelemben, amelynek reális esélye van fenntarthatóvá válni. Ehhez szerintem a poszt is hozzátesz egy kicsit, a határhúzás fenti megközelítésével.
Végső fokon (filozófiailag) minden határ önkényes, a fenntarthatósághoz célszerű vállalni némi önkényességet is. Miszerint: ez vagyok én, itt és itt húzom meg a némileg önkényes határaimat. Így teszem fenntarthatóvá a civilizációmat. Te meghúzhatod egészen máshol is a határaidat, de hogy fenntarthatóvá válsz-e, majd kiderül.
Kedves Ádám,
Szép, hogy kiemelted az akadémiát. Egy látszólag politikai hatalomtól semleges, ám valóságosan annak eszközeként funkcionáló intézményrendszert a nyugaton, ami közvetíti a posztmodern ideológiát diktáló liberális politikai elit dogmáit. Csakhogy pontosan ugyanez volt Foucault problémája is: szerinte fontos feladat, hogy kritizáljuk az ilyen intézményeket és felfedjük, hogy politikailag nem semlegesek és így ártalmas a tevékenységük egy része. Persze nyilvánvaló, hogy más az ő ellenségképe, illetve, hogy ez néhány évtizeddel ezelőtt került megfogalmazásra, de mégis, valahol gyönyörű ez az egyetértés.
Magam sem látok semmi pozitívat az abszolút nyitottságban. Ugyanakkor kétségeim vannak, hogy igazán számos képviselője lenne egy ilyenfajta dogmának. Nem kétlem, hogy létezik, ugyanakkor gyanúsan nem fedi le a valóságot.
Maga a posztmodern, amit kiemeltél, mint a végső nyitottság prófétikus vallása, végső soron nem lehet a dolog mögött. A háttérben meghúzódó ártó hatalmi játszmák, a dolgok mögötti jelentés végtelenül felfoghatatlansága és a beláthatatlan okok rendszere aligha állíthat különböző preskripciókat követői elé. Nyilván a logika, mint civilizációnkon belüli jelenség, nem feltétlen jó mérője annak, hogy a posztmodern mit tehet és mit nem, de legalább a saját oldalunkról aggályosnak tartom, hogy illogikusan közelítsük meg a jelenséget. Én sem állítom, hogy független lenne a kortárs nyitottság-erény a posztmoderntől, ugyanakkor azt is felfedezhetjük, hogy a posztmodern születése pillanatában fel is számolta magát, tehát csak az azt követő, annak folyományaiként megjelent filozófiai, ideológiai, politikai irányzatokat vizsgálhatjuk, amik tehát, létezésük fenntarthatósága miatt, mind poszt-posztmodernnek is nevezhetők.
Nem is olyan nehéz lokalizálni egyébként azokat az irányzatokat, amik a teljes nyitottságot hirdetik, hiszen magától értetődően elválnak az újhullámos feminizmusoktól, a különböző öko-politikáktól, illetve minden vallástól. Amit feszegettél tehát sajátos abban, hogy szélsőséges nyitottságot diktál és megszégyenítéssel bünteti a szabályszegést. Mivel ennek nincs se mélysége, se szélessége, könnyen kategorizálható is: egy ideológiáról van szó. Egyszerű, ámde hamisítás lenne ezt összemosni minden centrumtól balra eső, „liberális”, gondolati rendszerrel. Nekem tehát úgy tűnik, hogy téged aggaszt, hogy élre tör a teljes nyitottság ideológiája és kényszerbe helyezi a hozzá képest deviáns egyéneket, rendszereket. Erről az ideológiáról azonban többet hallani, mint amennyit érezni belőle.
Az Egyesült Államok politikai rendszere egy néhány ezres illegális bevándorlókból álló csoport kapcsán áll lángokban és a felelemtől, hogy fal nélkül belülről elrohad az ország (hiába lehet azonosítani túlzó demokratákat, nem azért állt le a kormány, mert nem lehet gendersemleges mosdókat használni, hanem mert a fal költségeibe, illetve annak megépítésébe a balosok nem egyeztek bele semmilyen feltétel mellett). Európát nézve a Brexit küszöbön, amivel milliók azt akarják elérni, hogy ne juthasson be semmi nemkívánatos az országukba. Kanadának kvótái vannak arra, hogy milyen foglalkozási területeken nagyjából hány bevándorlót kívánnak befogadni az országukba. Ausztrália tengeri határait haditengerészetével őrzi, mintha háborúban állna. De ha a határ szót, mint metaforát keressük, akkor azt is láthatjuk, hogy bizony még az USA legfelsőbb bírósága is a tortakészítő javára döntött, aki visszautasította a meleg pár kiszolgálását.
Tudom, hogy a fentiekre mindre van ellenpéldád, ugyanakkor azt be kell látni, hogy nem a határok nélküli, nyitott világban élünk, amitől esetleg rettegnie kellene minden piros vérű, veretes kereszténynek. A világot továbbra is átszövik a különböző mértékig átjárható határvonalak, ilyen-olyan értelemben. A posztmodern nem adott útbaigazítást e téren, sőt, felhívta a figyelmünket, hogy eleve kitalált gondolat, hogy utat kellene találnunk (bármennyire meddő is legyen ez a felvetés). Viszont az az ideológia, miszerint az irány a totális helyeslés, elfogadás és beengedés, láthatóan nem egyeduralkodó. Hangos, agresszív, de kisebbség. Ezt nem azért mondom, hogy innentől nem lehet figyelmet szentelni rájuk. Sőt, külön érdemednek tartom, hogy az egyensúly egyik oldalán dolgozol, nehogy ami veszély a túloldalon most még gyenge az élre töréshez, később mindenkit maga alá temessen.
És felfedezni vélek még egy vakfoltot a cikkedben. Nem csak nem a posztmodernről van szó, nem csak nem vezető ideológia, de még csak nem is a felvilágosodástól egyedül fogant gyermek. Foucault és Derrida mondjuk lehet, hogy onnan indultak, ám az ő szellemi termékeik aligha olyan egydimenziósak, hogy joggal ideológiának mondhassuk azokat. Közrejátszottak, de a Nyugat máshonnan kapta a szélsőség és megszégyenítés oltását. Rómától kezdve, a középkoron keresztül Európa az árnyaltság és bonyolultság földje volt. Ez nyilván nem a teljes európai lakosságot jellemzi, hiszen egy tizenkettedik századbeli francia földműves a maga alultápláltsága és kilátástalansága sötét felhőjében nem is volt abban a helyzetben, hogy gondolati mélységeket bejárjon. De ahol az értelmiségi munka folyt, ott jellemzően az antik és akkori kortárs magasműveltség állt minden hátterében. Aquinói Szent Tamás például az intellektualitásnak a maitól radikálisan eltérő formáját vette fel. De ehhez az társult, hogy a magasat a mélytől elválasztották, a hozzáférhetőt a nehezen hozzáférhetőtől különszedték és másokra bízták, azaz a monasztikus hagyományból fakadóan az ismeretről senki sem gondolta, hogy egyenlően meglenne mindenkinek. Ehhez képest a protestáns reformációk sora feloldotta a határt és tálcán kínálta mindenkinek a tudás és ismeret lehetőségét. Talán táboron belülről nézve ez nem észlelhető, de ha megpróbáljuk keresni, akkor vannak jelzőoszlopok. Vegyük például, hogy református teológusok számára úgy tűnik Ágoston és Kálvin lényegében ugyanazt mondják a szabad akarat és eleve elrendelés dolgában. Ezzel szemben nincs az az ágostoni nézetű katolikus, aki elfogadná Kálvin állításait ezekben a kérdésekben. Vagy vegyük azt, hogy Dante Isteni színjátéka Szent Tamás teológiájára épít legerősebben, sőt ezt az irányzatot később kripto-kálvinizmussal is vádolták, mégis, kardinális kérdésekben, mint az előbb említett nagy különbségek, ez sem vág egybe. Ezekkel azt szerettem volna illusztrálni, hogy bár a szándék az volt, hogy a magasat elérhetővé tegyük mindenki számára a határok eltávolításával, valahol valójában meg is változott annak korábbi tartalma. Talán a méllyel keveredett, talán eredeti sajátosságokat tett magáévá. Az idővel előrehaladva minél inkább az „evangelikál irányba” húzódva pedig megfigyelhető a szenvedély térhódítása az értelemmel szemben. Gondoljunk csak azokra a feltüzelt amerikai pásztorokra, akik pódiumok mögül hevesen gesztikulálva kiabálják Isten igéjét, egy-egy paragrafusnyi üzenetet másfél órává tágítva. Én ebben látom a nyugati ideológiák egyik legmeghatározóbb gyökerét. A komplexitás és árnyaltság sok felekezetben a gazdag tapasztalatokért és buzgalomért cserébe elveszett. Ha pedig az egész képletből kivesszük a metafizikait, akkor nagyon gyorsan megkapjuk a nyitottság papjait, akiknek üzenete hangosan szól, egyszerű és ahogy rögtön a cikk elején fel is vázoltad, gyönyörű ígéreteket és felfedezéseket ígér.
De tovább is lehet menni. Apró megfigyelés a kulturális antropológiából: az úgynevezett szégyen kultúrák történelmileg nem nyugaton alakultak ki. Itt a bűntudat alapú társadalmak szerveződtek, ahol tehát semmi sem azt írná elő, hogy twitteren és a „balos” híradókban legyen végtelenül ismételve ennek és annak a szégyene, mindenféle menekvés esélye nélkül. Ugyanakkor vallások szerint is osztályozhatók a szégyen és bűntudat alapú kultúrák és míg a katolikus egyház hagyományosan a bűntudat verziót művelte, a reformáció után a protestáns egyházak a szégyent sajátították el.
Ezeket összerakva nekem sokkal inkább úgy tűnik nem a posztmodern, vagy a felvilágosodás a felelős ezért a kellemetlen ideológiáért, hanem legalább megosztva, de lehet hogy nagyobb részben a protestáns egyházak. Megadták a formát, a stílust és az eszközöket. Nem vitatom, hogy a hitet kivéve a nem protestáns kereszténység is szörnyszülöttek gyártószalagja, ugyanakkor ez a probléma a te felvetésed volt és te jelölted meg felelősnek azt a csoportot, aki legalábbis az én szemszögemből csak erőltetetten kerülhet bele a képletbe.
Zárásul hadd hívjam fel a figyelmedet az evolúciós biológia egyik érdekes szegmensére, az úgynevezett mindenevők dilemmájára. Mivel az emberek mindenevők, méghozzá a nagy méretű agyunk miatt nagy táplálékigénnyel, már az első emberek óta ott lóg a veszély a fejünk fölött. Ha azt fogyasztjuk, amit ismerünk mint biztonságos — szól a dilemma — akkor ahogy egyre többen leszünk, előbb-utóbb kifogyunk a forrásainkból, tehát az éhezés szörnyű sorsára jutunk és elpusztulunk. Alternatívaként kipróbálhatunk új dolgokat, új forrásokat, hogy bővítsük a lehetőségeinket. Azonban ha ismeretlen dolgokat eszünk az erdőben, mondjuk korábban nem látott bogyókat, gombákat, vagy földet (ha már abból úgyis sok van), akkor szintén gondban vagyunk, hiszen megmérgezzük magunkat és elpusztulunk. Ahhoz tehát, hogy az ember ne a saját szenvedését növelje és ne ölje meg magát, kénytelen határokkal körülbástyázni magát, a veszélyt nem beengedve. Ezt azonban továbbá kénytelen kiegészíteni időnkénti kivételekkel, a határok bővítésével és egyszer-egyszer új dolgok befogadásával. Az belátható, hogy habitusa szerint ki-ki valamilyen irányba hajlik. Lesz aki nagyobb bizalommal van az ismeretlen felé, lesz aki inkább azt érzékeli, hogy az a biztonságot fenyegeti. Viszont a nap végén ha sikerül eldönteni a kérdést, akkor meghalunk, mivel a győztes csapat választott csapdájába esünk.
Ha azt nézzük, hogy abszolút nyitottság kell-e, nehéz megtalálni azt az embert, aki helyesel. Meg lehet, és ő téved, de erre nem az a válasz, hogy a határokba menekülünk. A határok egyenlően gyilkosak, csupán más színezetben. Tudom, hogy te is felsoroltad a nyitottság pozitívumait, azonban úgy gondolom, hogy itt nem szép ígéretekről van szó, rejtett csapdákkal, hanem a nyitottság egy olyan dolog, amit magunkhoz kell tudni ölelni. Képesnek kell lennünk bizonyos nyitottságra és bizonyos határosságra ugyanabban a pillanatban. Talán úgy gondolod, hogy te is ezt mondtad és ez valahol nyilvánvaló is. Viszont végigolvasva a cikk sehol sem bátorít arra, hogy egyensúlyt találjunk, inkább félelmet kelt a szívekben, hogy a nyitottság valójában csak illatos méreg.
Kedves Julius Julius,
érdekes és elgondolkodtató a hozzászólásod. Köszönöm. Sok igazság van benne. Például amit a komplex dolgok leegyszerűsítésének a negatív hatásáról mondasz. Vagy arról, hogy nem a felvilágosodás felel csak a progresszív ideológiá(k)ért.
Én most vettem egy ideát – a nyitottságot – és megmutattam, hogy annak végpontja határok nélkül ostobaság. Igazad van abban, hogy bejárhattam volna az utat a másik irányból is, és hogy mi volt a mozgásirányom, az sokat elárul az éppen aktuális veszélyérzetemről és vadászösztönömről. Szerintem a határok meghúzása vagy újrahúzása egészséges életösztön, a reakció jelzi az inkluzivizmus erejét a nyugati társadalmakban.
Kedves Julius Julius!
Izgalmas dolgokat vetsz fel a hozzászólásodban. Néhány gondolatodra röviden reflektálnék:
– A posztmodern által meghirdetett stílus-pluralizmust elsősorban a művészeti életben volt módom tanulmányozni és a tanulságom az, hogy az átütő tehetségekre ez megtermékenyítőleg hatott, a többieket összezavarta. …:) A nyitott kísérletezés világa rászabadított a művészeti életre sok kívülről jött figurát, akik nem a hagyományos akadémiai oktatás lajtorjáján jutottak fel az átütő alkotások ormáig. De a nyitottság szellemében sertepertélő slepp egy jó része elvérzet a kísérletesében és – ami elsőre nem következne a korból- tucatjával jelentek meg epigonok a különvéleményt és egyediséget magasztaló jelszavak ellenére. A laza keretek haszna persze megtérült, mert akik viszont erős programmal rendelkeztek, azok kevesebb kötelékkel bontották ki magukat. A poszmodern mégis azokat ismerte el, akik találtak valamit (ehhez biztos kellett az eszme légköre) és mindennek hátat fordítva a talajmenti ereknél lejjebb fúrtak. Az az érzésem, hogy az alkotáshoz és tudományos munkához mindig is szükséges szabadság komponens lett itt felerősítve és önálló árucikként promozva. A nyitottság minden autonóm tevékenység feltétele, de önmagában nem garantálja a sikert. A „légy eredeti, csináld, amihez nem értesz” frázisa által harcba indított önjelölt zseniket a szakma egy pillanat alatt hagyta az útszélen, mikor a kánon határait kellett meghúzni. És akkor itt húzom alá azt, amit mondasz, hogy azért ez kor bár a nyitottságot fennen hirdeti, de időzárasan és létszámi limit mellett. Az-az határt húz és értékel.
-Én sem (szerinetem Ádám sem) osztom azt a keresztény tézist, ami a felvilágosodásból vezet le minden lelki mételyt és illatos mérget. Illetve úgy pontosítanék, hogy amennyiben a felvilágosodás teremtette helyeztet kihívásként éljük meg a bibliai világkép felől, számban kell venni, hogy a reformációtól egyenes vonal vezetett a felvilágosodáshoz. A Luther által felszabadít ember sokkal nagyobb jogosítványokat kapott a kezébe, mint a szabad vallásgyakorlást. A reformáció kivezetett a lelki kiskorúságból (mondom protestánsként) és az utat folytatva elvezetett az intellektuális nagykorúságba. Nem látom miért és hol lehetett volna a kerék zárat úgy odavetni a fejlődés elé, hogy azzal nem kötöttük volna gúzsba a reformáció eredeti vívmányait is. A szellem kiszabadult a palackból és ennek a szellemnek a régi tekintélyek láncai nélkül kell újra megtérnie Istenéhez. A felvilágosodástól a posztmodernig már nem látok ilyen egyenes és kizárólagos utat.
Én a posztmodernt a modernizmus önreflexiójának és önmagába vetett (jogos, de rövid ideig tartó) kételyének tartom. De a modernizmus vonatáról – Lyotard kezdeti értékelésével szemben – a posztmodern soha nem szállt le.
A protestáns gondolatnak szerintem nem kellett feltétlenül eljutnia a felvilágosodásig, de a lehetőség ugyanúgy bele volt kódolva, ahogy a haladás eszméje a római katolicizmusba. És igaz, hogy az ív be lett járva.
Ádám, a kérdés történelmietlen, de érdekes lehet. Hol látsz kiszállási pontokat a reformáció és felvilágosodás között? Illetve érdekelne, hogy az addigra népegyházi formában működő protestantizmus miként ítélte meg a felvilágosodást?
Én nem a kiszállási pontot keresem. Illetve nem a protestantizmus és a felvilágosodás egyenes ívéről való kiszállas lehetőségeit. Szerintem a protestantizmus a társadalom számára nyitott kiszállási pontokat bizonyos tekintélyek megkérdőjelezésével. A protestantizmus lényegét tekintve konzervatívabb a római katolicizmusnál. Az ember viszont lázadó. A nyugati ember a protestantizmus apropóján lázadt végül a reformációval szemben is. A népegyházakban ez volt a racionalizmus forradalma.
Barni,
először is pontosan mit is értünk felvilágosodás alatt, különösen amikor azt vizsgáljuk, hogy a reformációtól elkerülhetetlen út vezetett oda?
Lehet, persze, hogy egyfajta felvilágosodáshoz elkerülhetetlenül vezetetett a reformáció, de hogy az a felvilágosodás olyan lett, amilyen (különösen a kontinentális Európában) azt kétlem. Ahhoz elég sok ember elég sok ténykedése is kellett…
És persze ettől még pont ez az ív lett bejárva, úgyhogy most ezzel és következményeivel kell kezdenünk valamit.
Számomra egyértelmúen kiszállási pontot jelent az a fajta felfüggesztett logika, amiről Polányi ír a „Túl a nihilizmuson” című esszéjében: nem kell feltétlenül a kételkedést és a kételkedésen alapuló liberalizmust a legapróbb logikai következtetésekig végigvinni, különösen nem az erkölcs tekintetében. Szabad tudatosan vállalni, hogy az emberi logika véges, és a jó alapelveket nem kell feltétlenül végigvinni a logikánk mentén.
Miközben az előző kommentet írtam, elgondolkodtam viszont azon, hogy az úgymond protestáns ortodoxia és annak jogászkodó, logikai következtetésekre épülő rendszerei mennyiben járultak hozzá a történethez. (Ld. például a szupralapszáriánus-infralapszáriánus vitát…)
Nem feltétlen varrnám az egészet a reformátorok nyakába.
Ádám, köszönöm a választ!
Kedves Dzsaszper, nem úgy értem az egyenes utat, hogy a reformáció program-koncentrátuma tartalmazta volna az általunk ismert felvilágosodást. Inkább úgy, hogy amit elindított Luther, ott tégla téglára épült és megérkeztünk egy olyan felépítményhez, amire a reformátorok valószínűleg nemet mondtak volna. A reformáció a centralizált tekintélyt ( katolikus egyház, pápaság ) szétosztotta több lokális tekintélyre úgy, hogy az egyénre is nagy felelősséget és potenciált helyezett. Megalapozta a kapitalizmust, ami gerjesztette a polgárosodási folyamatokat és új hermeneutikai kulcsot adott a Szentíráshoz, melyből igy kiolvashatóvá vált a természet kutatásának és társadalmi szolidaritásnak a programja is. A felvilágosodás ennél persze sokkal tovább jutott és nem követhető keresztényként minden konzekvenciája.
Az említett „kiszállási pontod” nagyon találó és ma is alkalmazható!
Annyira teljes és jó írás hogy nehéz vitát indítani vele, mindent tartalmaz.
Szerintem a nyugati nyitottság az valójában egyre inkább kirekesztő, vagyis valójában zártság, de ez is le van írva.
A visegrádi négyek retroszemléletével kicsit hadd vitatkozzam, nem az aminek látszik, az csak orbán platformja ami arra kell hogy a saját akaratát nagyobb eséllyel vigye keresztül az EU-ban. Az ideológia csak porhintés (nehéz olyannak hinni aki volt kommunista internacionalista, liberális internacionalista most retro).