A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.
A pietista exegézis legfontosabb princípiuma az, hogy a Bibliát igazán csak a Szentlélek segítségével érthetjük meg. Ez hívő keresztények számára nem hírértékű, de a felvilágosodás utáni bibliatudomány számára elképesztő botránykő. A patrisztikus exegézisnek még nem kellett számolnia a tudományos objektivitásra és a szubjektum kizárására törekvő közeggel, ezért bátran beszélhetett imádságos bibliaolvasásról és spirituális jelentésről. A pietista exegézis különlegessége abban áll, hogy tudatosan megy szembe a felvilágosodás racionalizmusával.
A pietisták szerint a Biblia olyan könyv, mely Krisztusban való hitre akar elvezetni. Ez a hit a Szentlélek belső munkálkodása által születik meg bennünk. A Biblia tanulmányozása tehát nem lehet öncélú tevékenység, a Szentlélek tágabb munkálkodásának kiemelt eszköze, és csak ebben a tágabb munkálkodásban tölti be a szerepét. Az ortodox protestáns szemlélettel szemben a pietisták a Bibliában nem egy precíz doktrinális rendszert kerestek, hanem az életre és üdvösségre vezető utat.
A Szentírás megértésében a pietisták szerint többet ad a Szentlélek megvilágosító munkája, mint bármilyen kommentár. Emiatt a pietistákat gyakran vádolták anti-intellektualizmussal, és nem is egészen alaptalanul: időnként valóban úgy tűnt, hogy akár egyetlen újjászületett ember exegézise önmagában lesöpörheti az asztalról akárhány bibliatudós a szöveggel kapcsolatban tett akármennyi megfigyelését.
A gyakorlatban eltúlzott pietista elv mögött azonban egy nagyon is átgondolt metafizikai megfontolás állt. A pietisták a Biblia célját nem egy tanrendszer megalkotásában látták, hanem abban, hogy tanúskodjon a normatív vallásos tapasztalatról. A Biblia szereplői ennek a példái. Mivel spirituális érzelmekre van szükség ahhoz, hogy igazán érthessük a bibliai szereplők spirituális tapasztalatait, csak azok képesek igazán érteni a Bibliát, akikben ott van ugyanaz a Lélek, mely ezeket a tapasztalatokat előidézi. Ebben az értelemben igazán tehát csak az az ember értheti a Szentírást, aki ettől a Lélektől újjászületett.
A pietista exegézisnek ezt az elvét a hermeneutica sacra kifejezéssel is jelölték. Szent könyvhöz csak úgy szabad közeledni, ha előtte levettük a sarut a lábunkról, és csak az tud igazán kapcsolódni hozzá, akinek a szíve megszentelődött a szentség Lelke által, de legalábbis ott van a lelkében ennek a Léleknek a lenyomata. A hermeneutica sacra nem jelent feltétlenül exegetikai pongyolaságot – noha populáris értelmezésben néha azzá torzult –, a szöveggel szembeni mélységes filológiai tiszteletre is motiválta pietista őseinket. Hogy miként, azt a következő részben fogjuk látni.
ÁMEN! → Pál első levele a korinthusiakhoz 2:10-15 UF. „10.Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. 11.Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. 12.Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. 13.Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. 14.A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. 15.A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.”