Áhítattal léptem az olvasóterembe, mint egy szentélybe, ahol néhány órát tölthetek egyik kedvenc íróm saját feljegyzéseivel. Regisztrálni kellett magamat, megjelölve a témát, ami érdekel. A könyvtáros hölgy megkérdezte, hogy mit szeretnék kutatni. Mivel éppen a Ruhásszekrénytől jöttem, nem volt semmi célom azon kívül, hogy hozzányúljak Lewis valamelyik könyvéhez. Olyan könyvhöz, amit ő is a kezében tartott és jegyzetekkel ellátott. Gyorsan kellett döntenem, ezért azt mondtam, hogy Lewis könyvtárából valamelyik George MacDonald kötet érdekel. Meg esetleg valami, ami relikviaként még érdekes lehet számomra, aki éppen a Ruhásszekrényből csöppentem Narniába. A hölgy azt mondta, nézzek körül a helyiségben található könyvek között, ő addig eltűnik néhány percre és előbányász nekem valami érdekeset.

A könyvekre várakozva azt vettem észre, hogy az olvasóterem asztalaihoz virágos mintázatú, puha székek tartoznak. Nem is székek, inkább fotelek, melyekben mégsem süpped el az ember. Egyszerre fantasztikusan kényelmesek és tökéletesen célszerűek. Levettem a polcról egy Charles Williams kötetet, majd belefonnyadtam az egyik fotelbe és olvasni kezdtem. Aztán visszamentem a polcokhoz és átfutottam Tolkien könyvcímeit. Éppen egy számomra ismeretlen könyvét akartam leemelni, amikor szóltak, hogy megérkeztek a relikviák. Üljek le az első asztalhoz. Kisvártatva párnán hozták az első könyvet, mint mikor egy pincér felszolgálja az ételt egy puccos étteremben. A párnán George MacDonald A Diary of An Old Soul c. kötete feküdt. A könyv eredetileg MacDonald saját példánya volt, melyet Charlotte Kölle kisasszonynak ajándékozott, aki Charles Dickens egyik barátjának a lánya volt. MacDonald kézírása tanúskodott arról, hogy Kölle kisasszony 1885. április 27-én kapta a könyvet az írótól és feleségétől. Ez azonban még nem minden. Láttam, hogy az értékes könyv később C. S. Lewis tulajdonába került, aki 1952. Karácsonyán éppen Joy Davidmannek ajándékozta tovább. A borító belső oldalán Lewis saját versével is kedveskedett későbbi feleségének.

Elővettem egy papírt és elkezdtem jegyzetelni. Mindent le akartam írni, amit láttam és tapasztaltam. Kisvártatva megjelent a hölgy és udvariasan megkérdezte, jól látja-e, hogy toll van a kezemben. Mikor igennel feleltem, kedvesen megkért, hogy a tollamat ideiglenesen cseréljem el vele egy ceruzára, mert vigyázniuk kell a kollekcióra. Ebben a „szentélyben” senkinél nem lehet toll. Örömmel eleget tettem a kérésnek, és egyben jelentkeztem a következő könyvért. Újabb párna, újabb kötet. Néhány könyv végiglapozása után azt is megtudtam, hogy mely könyvek vannak ellátva Lewis saját jegyzeteivel. A könyvek címe mellett kis keresztek voltak láthatók három rublikába rendezve, attól függően, hogy Lewis interakciója aláhúzás, megjegyzés vagy végjegyzet volt-e. Néhány MacDonald igehirdetés után kikértem pár Bunyan-kötetet is, kíváncsi voltam, Lewis hogyan dolgozott velük. Ekkor fedeztem fel valamit, ami számomra nagyon fontos lett.

Lewis láthatóan sokat jegyzetelt a könyveiben, rengeteg gondolatot aláhúzott, ezeket gyakran a könyv hátulján összegezte is, hogy vissza tudja őket keresni. Bunyan egyik könyvével (Grace Abounding to the Chief of Sinners) azonban nem így járt el. Nagyon régen magyarul olvastam a puritán üstfoltozó önéletrajzi könyvét Bővölködő kegyelem címmel. Az egyébként üdítő frissességgel író Bunyan rémesen vontatott memoárjáról van szó, melyben az üdvbizonyossággal kapcsolatos tépelődéseit írja le végtelenül hosszú oldalakon keresztül. Lewis láthatóan végigolvasta a könyvet, de szokásától eltérően csak egyetlen egyszer húzott alá benne valamit. Ez az egyetlen ceruzahasználat viszont mosolyt csalt az arcomra és egy könnycseppet a szemembe.

Lewist sokszor vádolták fundamentalista keresztények azzal, hogy nem értette az evangéliumot. Ezt a vádat mindig alaptalannak tartottam. Ha valaki szeretettel olvassa Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény c. mesét, nem lehet kétsége afelől, hogy Lewis értette-e Krisztus megváltó kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségét. Szerintem értette. Esszéi is erről tanúskodnak. De visszatérve Bunyanhoz: az egyetlen mondat, amit a könyvben Lewis aláhúzott ugyanaz a mondat, amit annakidején én is a memoár szívének tartottam (igehirdetésekben sokszor idéztem is). Valahol a könyv közepén Bunyan érzékeny lelkiismerete váratlanul biztos sziklát érzékel, melyen meg tudja vetni a lábát. Lewis ezt a sziklát jelölte meg a ceruzájával.

Bunyan leírja, hogy hosszas önmarcangolás és reménytelen vergődés közepette egyszercsak felismerte: az igazsága a mennyben van, ezért az igazsága, mely alapján Isten elfogadja őt, nem lehet sem jobb, sem rosszabb, sem kevesebb, sem több, hiszen ez az igazság Jézus Krisztus igazsága, aki a mennyben van. Ez csodálatos, felszabadító felismerés Bunyan számára. És Lewis – aki szerette Bunyant – pont ezt a mondatot húzta alá. Ezt az egyet. Mintha jelezni akarta volna: ez a lényeg. Nincs más igazságunk, csak Krisztus igazsága. Az igaz Aslan meghalt az áruló Edmundért, hogy Edmund igaz lehessen. Aslan kezeskedik Edmundért, Aslan Edmund egyetlen és tökéletes igazsága. A Wade Centerben tett felfedezésem abba az irányba mutat, hogy Lewis értette a hit általi megigazulás tanát. Én legalábbis ezt találtam a különös Ruhásszekrény mögött.