Nyáron és kora ősszel sokat gondolkodtam a szent jelenségéről a vallásokban. Egymás után négy vallástudományi könyvet olvastam el, és az élmény kapcsán megfogalmazódott bennem, mitől lesz jó az egyik vallástudományi könyv, és mitől nem lesz jó (vagy igazán jó) a másik. A négy könyv a tematikai hasonlósága ellenére eltérő utakat vázol fel a vallások megismeréséhez, azonban nem mindegyik utat tartom ugyanolyan érvényesnek. Számos oka lehet annak, hogy egy vallástudományi könyv jó-e vagy rossz, de egy szempontot mindenképpen figyelembe kell vennünk, amelynek nincs feltétlenül köze ahhoz, hogy az adott könyv sikeres volt-e vagy sem, hatást gyakorolt-e a kortársakra vagy feledésbe merült-e, van-e gondolati mélysége vagy nincsen. Ez a szempont az, hogy a szerző képes-e különbséget tenni szent és szent között, amennyiben a különbség a vallások szerint is vélhetően létezik. E tekintetben a négy szerzőből kettő is elvérzett.
Az alábbi négy könyvről van szó. Az első Mircea Eliade A szent és a profán c. szikár kötete. Az Amerikába emigrált román vallástörténész neve jól ismert a vallásokkal foglalkozók előtt; ez a könyve a vallások vitathatatlanul egyik legfontosabb fogalmát, a szentet igyekszik megérteni, vagy legalább szemügyre venni és a kívülállók számára leírni. A másik Tim Crane ateista brit filozófus tollából való, aki szintén a szent fogalmát nevezi a vallások központi vonásának. A hit jelentése c. könyv azonban más irányból közelít a témához, mint Eliade, mert Crane a vallást nem a tapasztalás, hanem a valóságértelmezés mentén magyarázza. A harmadik olvasmányom Johan Herman Bavinck holland református tudós A vallásos tudat és a keresztyén hit c. könyve volt. Bavinck Eliade kortársaként írt a vallásról, de a hívő teológus sajátos nézőpontjából. Negyedikként pedig Rudolf Otto A szent c. könyvét olvastam, amelyre C. S. Lewis is hivatkozik, amikor a szenttel való találkozás leírásához átveszi a numinózus fogalmát.
Otto szellemi előfutára volt Eliadénak, a vallások feltárásakor lényegében ugyanazt az utat járják be. Mindketten a szentet nevezik a vallás központi motívumának, és mindketten a vallási tapasztalatból indulnak ki, amikor a vallások mibenlétét igyekeznek megérteni. Otto számára a szent hatása egyfajta irracionális megrendülés, amelynek elemei a mysterium tremendum, a majestas előtti rémület, a fascinans előtti tisztelet, illetve a bámulatos csodálata. Ezek mind az ember pszichéjében megjelenő reakciók a szent – értelemmel megmagyarázhatatlan – valóságára. Eliade Otto nyomán a térben és az időben keresi ennek a szentnek a manifesztációit. Otto és Eliade számára a szent univerzális tapasztalás, amelynek helyi és temporális megnyilvánulásai vannak, azok azonban közös emberi tapasztalatokra vezethetők vissza, amelyeknek a különböző kultúrák csak partikuláris megnyilvánulásai.
Crane teljesen más utat jár be. Az ateista filozófus nem előzetes kategóriákba gyömöszöli a különböző vallási tapasztalatokat, és nem is feltétlenül a tapasztalatokból akarja megérteni a vallást, inkább azt keresi, hogy maguk a vallások mit állítanak magukról, és hogyan nyilvánul meg jelenlétük az emberek közösségében. Crane is megfigyelte, hogy a vallásos késztetést és az azonosulást – amelyeket ő a vallás legfontosabb elemeinek tart – a szent fogalma köti egybe, azonban Otto és Eliade megközelítésével ellentétben a vallást egyáltalán nem irracionális tapasztalatokban ragadja meg (amilyen mondjuk egy szent oszlop által kihasított nyílás a profán térben, vagy egy szent nap megkülönböztetése, amely az időt hasítja ketté, illetve az ezekhez való szubjektív viszonyulás), hanem szerinte a vallás éppen a valóságra adott magyarázat és az azzal való azonosulás. Crane szerint a vallás értelmet akar adni annak a világnak, amely a vallás nélkül értelmetlen. (Crane nem a vallás oldalán áll, de tisztességesen vet számot a vallások világmagyarázó igényeivel.)
A harmadik út Bavinck útja, aki bár Crane-hez hasonló becsületességgel írja le a különböző vallások igényét a valóság értelmének megragadásában és az ahhoz való alkalmazkodásban, részletesen megmutatva, hogyan jelenik meg a vallásokban a totalitásélmény, a normatudat, a Magasabb Hatalommal való kapcsolat, a megváltás szükségének érzete, vagy éppen az életirányítás, mégis éles különbséget tesz az emberi vallások és az isteni kinyilatkoztatás között. Bavinck – komolyan véve a kereszténység önálló igényét a valóság értelmezésére – az álom és a valóság közötti eltéréshez hasonlítja a vallások és az evangélium közötti szakadékot. Álmainkban az objektív valóság elemei is szerepet játszanak, de ezek az elemek arányukat vesztik, átmennek egyik valóságdarabból a másikba, szétesnek, összefolynak, és a felismerhetetlenségig torzulnak. Az ébresztőóra egyhangú ketyegéséből masírozó katonák lesznek, az ereszcsatorna csöpögése őserdei vízeséssé válik, az autólámpa felvillanásából hatalmas villámlást készít az álombeli képzelet. Bavinck szerint a vallások is így torzítják el az Istennel kapcsolatos valóságot. Ezért ez a következtetése: „A keresztyén hit és a vallásos tudat egy házban laknak, de egymás esküdt ellenségei, legalábbis azoknak kellene lenniük.” (Bavinck, 163)
A négy könyv mindegyike lenyűgözött a gondolati mélységével, de a fentiek alapján igazán érvényesnek csak Crane és Bavinck megközelítését tartom. Otto és Eliade olyan szentről beszélnek, amely egyfajta általános emberi tapasztalat, olyan teremtett vagy evolválódott spiritualitás, amelyből feltűnően hiányzik a bibliai szentség valódi, megkülönböztetett természete, mégpedig az, hogy a szentség JHVH-hoz tartozik. A bibliai szentség fogalmában soha nem keveredik össze az isteni és a démoni előtti rémület, ahogy Otto vagy Eliade írásaiban. Crane elkerüli ezt a csapdát, amikor az egyes vallások magyarázó igényét helyezi a középpontba, de keresztény nézőpontból egyedül Bavinck mutatja meg a helyes utat. Mind a négy könyv bizonyítja, hogy a vallásos tudat erőteljes és fontos emberi jelenség, amelyhez kapcsolódik a szentnek valamiféle érzékelése. A bibliai szentség sajátos fogalmával azonban négyük közül csak Bavinck vet számot.
„Nyáron és kora ősszel sokat gondolkodtam a szent jelenségéről a vallásokban. ………….. A négy könyv mindegyike lenyűgözött a gondolati mélységével, ………….”
Habár a posztban említett könyvek egyikét sem olvastam, én is időről időre gondolkodom a szent jelenlétén főképp saját életemben. Lenyűgöz, hogy az Ige kijelentése alapján ezen gondolkodhatom:
„És felelt az angyal, mondta neki (Máriának): A Szent Szellem száll tereád, és a Magasságosnak ereje beárnyékol téged; azért a mi születik is szentnek hívatik, Isten Fiának.” (Lukács 1:35)
Kegyelem, hogy szintén az Ige kijelentése alapján befogadhattam Őt, aki a valóságos „Szent”, vagyis az Isten Fiát:
„Valakik pedig befogadják Őt (Isten Fiát), hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek;” (János 1:12)
Az pedig koronája az előbbieknek, hogy személyiségemben élhetem át annak valóságát, amiről bemerítő János az alábbi szerint tett bizonyságot:
„Neki (a Szentnek) növekednie kell, nekem viszont alább szállnom (csökkennem).” (János 3:30)
Óriási bizalomnak gondolom Isten részéről, hogy alanya lehetek ezen valóságok átélésének.