Most egy kis kitérő következik: John Wesley (1703-1791). A Szentírásról mint Isten igéjéről szóló egyháztörténeti szemelvények sorát a 17. századi Westminsteri Hitvallással kezdtem, onnan haladtam visszafelé időben, egészen Heinrich Bullingerig. Eddig akár azt is lehetett gondolni, hogy a Szentírás és Isten igéje azonosítása pusztán a református ortodoxia része, de mostantól látni fogjuk, hogy éppen a református meggyőződés része az egyház szélesebb hagyományának, mely hagyomány magában a Szentírásban gyökerezik. A sort nemsokára Lutherrel fogom folytatni, de előtte tegyünk egy ugrást vissza a 18. századba. Aki azt gondolja, hogy a Szentírás Isten Igéjével való azonosítása kálvinista sajátosság, annak azt tanácsolom, olvasson Wesley-prédikációkat! A kálvinizmussal egész életében zsörtölődő metodista vezető ugyanis egy dologban feltétlenül egyetértett a kálvinistákkal: a Bibliát ő is Isten igéjének tartotta.
A kegyelmi eszközökről szóló prédikációjában (John Wesley: Prédikációk I. /ford.: Bedőné Kriszt Éva/. Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2001) Wesley következetesen Isten Igéjének nevezi a Szentírást. Amikor például arról beszél, hogy a kereszténység fundamentumát honnan ismerhetjük meg (szerinte ez a fundamentum az a jó hír, hogy „kegyelemből van üdvösségetek”), a Bibliához fordul. „Aligha gondolhatjuk, hogy Isten Igéje ne mutatna utat ilyen fontos dologban, vagy hogy Isten Fia, aki értünk, emberekért és üdvösségünkért alászállt a mennyből, bizonytalanságban hagyott volna bennünket eme szorosan érintő kérdésben. Valójában egyáltalán nem hagyott bennünket bizonytalanságban; az utat, amelyen járnunk kell, megmutatta. Csupán Isten Igéjéhez kell fordulnunk; azt kell tudakolnunk, mi van ott megírva. Ha pedig a Szentírás ítéletét egyszerűen megtartjuk, nem maradhat bennünk semmi kétely.” (206)
A Szentírás és Isten Igéje Wesley számára szinonimák. Isten Igéjének hallgatása és olvasása bűnbánathoz vezethet (215). „Ha olyan prédikátort talál, aki a szívhez szól, meghökken, és elkezdi kutatni a Szentírást, hogy így vannak-e ezek a dolgok. Minél többet hall és olvas, annál inkább bűnbánatra ébred, és annál többet gondolkodik az Igéről éjjel és nappal. Esetleg talál más könyvet is, amely elmagyarázza és megerősíti a Szentírás ama dolgait, amelyekről hallott és olvasott. Mindezen eszközök révén a bűnbánat nyilai egyre mélyebbre hatolnak a lelkébe.” (214)
„[A]kik Isten kegyelmét óhajtják, azoknak a Szentírást kutatva kell várniuk.
Ez eszköz használatára nézve is egyszerű és világos utat mutatott a mi Urunk: ’Kutassátok az Írásokat’ – mondja a hitetlen zsidóknak –, ’mert azok rólam tesznek bizonyságot’. És éppen azért utasította őket a Szentírás kutatására, hogy higgyenek benne.
Az a kifogás, hogy az nem parancs, hanem állítás, hogy tudniillik ezek a zsidók ’kutatják az Írásokat’, szégyentelenül hamis. Kérem, akik ezt hajtogatják, ugyan mondanák el, mi módon lehet parancsot ennél világosabban kifejezni: ἐραυνᾶτε τὰς γραφάς. Ennél nyomatékosabban parancsot adni nem lehet ennyi szóval.
Az pedig, hogy Istennek mily hatalmas áldása kíséri ennek az eszköznek a használatát, kitűnik a béreaiakkal kapcsolatos feljegyzésből: ők ugyanis, miután Pált meghallgatták, ’napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok. Sokan hittek tehát közülük’ – megtalálták Isten kegyelmét az általa rendelt módon.
Habár akik ’teljes készséggel fogadták az igét’, azok közt a ’hit’ alkalmasint, miként ugyanez az apostol mondja, ’hallásból’ volt, és a Szentírás olvasása csak megerősítette azt. Azt azonban már megállapítottuk, hogy ’a Szentírás kutatása’ általában magában foglalja a hallást, az olvasást és a gondolkodást.” (208)
„Azt, hogy emez eszköz által Isten nem csak adja, hanem megerősíti és növeli is az igaz bölcsességet, megtudhatjuk Szent Pálnak Timóteushoz intézett szavaiból: ’Gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.’ Ugyanezt az igazságot (vagyis hogy ezt a nagyszerű eszközt rendelte Isten arra, hogy általa közölje sokféle kegyelmét az emberrel), az elképzelhető legteljesebb módon tartalmazzák az idézett szakaszt követő igék: ’A teljes írás Istentől ihletett’, következésképpen a teljes írás tévedhetetlenül igaz, ’és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre’ avégett, ’hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített’.” (209)
„Figyeljük meg, hogy itt elsősorban és közvetlenül azokról az írásokról van szó, amelyeket Timóteus gyerekkora óta ismert, azaz csakis az Ószövetség írásairól, hiszen az Új akkor még nem volt megírva. Mily távol áll attól Szent Pál (noha ’semmivel sem volt alábbvaló a legfőbb apostoloknál’, azaz feltehetőleg a föld mai lakóinál sem), hogy könnyelműsködjék az Ószövetséggel! Lássátok ezt meg, nehogy egy napon ’elámuljatok és megsemmisüljetek’ ti, akik csekélységszámba veszitek Isten Igéjének egyik felét! Méghozzá azt a felét, amelyikről a Szentlélek kifejezetten hirdeti, hogy Istentől rendelt eszközként ’hasznos’, mégpedig: ’a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre’ avégett, ’hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített’.” (209)
Kedves Ádám,
Wesley Szentírásfelfogásáról ez a cikk elég „vékonka”. Wesley a teológiatörténet során használt kifejezések jelentését részben megtartotta, részben pedig továbbgondolta. A Szentírás, mint Isten Igéje sem csupán annyit jelentett írásaiban, mint 200 évvel korábban Kálvinnál. Ráadásul a XVIII. századi felvilágosodás és a Bibliakritika kezdetén nem is engedhette és engedte meg magának, hogy ne dinamikusan használja ezeket a teológiai fogalmakat. Cikked – biztos vagyok benne, hogy – nem Wesley Szentírásfelfogásának kifejtését célozta meg, ezért ebben a kontextusban csak ezt a két mondatodat tartom túlzott leegyszerűsítésnek és félreértelmezhetőnek:”Aki azt gondolja, hogy a Szentírás Isten Igéjével való azonosítása kálvinista sajátosság, annak azt tanácsolom, olvasson Wesley-prédikációkat! A kálvinizmussal egész életében zsörtölődő metodista vezető ugyanis egy dologban feltétlenül egyetértett a kálvinistákkal: a Bibliát ő is Isten igéjének tartotta.”
Zoltán
Kedves Zoltán!
Wesley-t olvasva soha nem érzékeltem, hogy más értelemben utalna a Szentírásra, mint kálvinista kortársai. De a tézisembe (hogy a Szentírás és Isten igéje azonosítása nem fundamentalista újdonság) még az is beleférne, ha Wesley nem egészen azt gondolta volna a Szentírás mint Isten igéje alatt, mint mondjuk Matthew Henry. Ezzel együtt érdekel, hogy mire gondolsz (ha lehet példákkal alátámasztva).
Igen. Tudományosan és csupán a szavak területén még egyet is értünk Szentírás = Isten Igéje (kálvinista és wesleyánus hasonlóság) tézisén. Azonban ha mindezt a mindennapok valóságába helyezzük, akkor inkább azt tapasztalom, hogy mondjuk a kálvinista irányzat egyes ágazataiban (pl. Bibliaszövetség) a fundamentalizmus felé hat, míg a Wesley-féle hagyomány szerint ez sokkal dinamikusabb. Miközben Wesley „homo unius libri”, azaz egy könyv emberének nevezte magát, a prédikációiban nemcsak ihletett írókat idéz (Virgilius, Horatius, Platón vagy kortársként: Milton) pozitív példaként (persze egyes esetekben negatívként is). Mindezek mellett ragaszkodik a Biblia ihletettségéhez és tévedhetetlenségéhez, de már más érvrendszer mentén is, mint reformátor elődei. Hermeneutikájába beépíti az emberi tapasztalatot és az ész/értelem elemét is. Ez pedig számomra egy egyértelmű bizonyítéka annak hogyan lehet az új kérdésfelvetésekre nyitottan, akár a hagyományai beépítésével vagy szétfeszítésével gondolkodni. A mai magyar „homines unius libri” általában így vagy úgy, de fundamentalisták, mégpedig elég szűken vett értelemben.
Nos, talán már kezded érteni, hogy nem csupán a teológia szintjén, hanem a mai tapasztalatok szintjén is közelítettem a kérdéshez. Persze lehetett volna ezzel is kezdenem. Egy szó, mint száz: Wesley nem Kálvin, de nemcsak a predestináció tanában. Wesley az Ószövetség kommentárja bevezetőjében említi az általad is említett Matthew Henry-t a 3-4. pontjában is. http://wesley.nnu.edu/john-wesley/john-wesleys-notes-on-the-bible/preface-to-the-old-testament-notes/
nyitottan a további észrevételeidre: Zoltán
Három megjegyzésem lenne.
1. A cikksorozatban nem azt akarom megmutatni, hogy az egyház a története során mindig úgy értelmezte a Szentírást, mint mondjuk a Biblia Szövetség vagy egyes fundamentalista csoportok a 20-21. században. (Bár szerintem sokszor ezekre a csoportokra is igaztalanul húznak rá sztereotípiákat, melyekkel tagjaik közül is csak kevesen azonosulnak.) A cikkekkel azt szeretném demonstrálni, hogy az egyház a Bibliát mindig Isten igéjének (szavának) tartotta, Semler szétválasztása az újdonság.
2. Isten igéje és a Szentírás fogalmának kettéválasztása ugyanúgy végbement a kálvini (és lutheri) hagyományban, mint a metodista hagyományban. Ebben nincs lényegi különbség a metodizmus és a többi protestáns hagyomány alakulása között. Wesley felfogása viszont szerintem megelőzi ezt a semleri szétválasztást.
3. Wesley „homo unis libris” önvallomása (majdnem belevettem ezt is a cikkbe) szerintem igen-igen radikális ahhoz képest, amennyire sokoldalúak voltak például a reformátorok. Luther, Kálvin vagy a puritán John Owen és Thomas Watson (hogy más reformátorokról és evangéliumi protestánsokról ne is beszéljünk) ugyanúgy idéznek keresztény és világi szerzőket, ahogy Wesley (aki valóban nem azt értette a „homo unis libris” alatt, amit későbbi fundamentalisták közül némelyek), és ugyanúgy használják az észt (l. protestáns ortodoxia), mint bárki más. Amikor Princeton liberális tendenciáira reagálva Gresham Machen létrehozta az OPC-t és a Westminster Seminary-t, egyértelmű különbséget tett a fundamentalizmus és a kálvinista ortodoxia között (az utóbbi számára ugyanis mindig fontos volt az ész és a tudomány). Azt se felejtsük el, hogy a Princetont, a Yale-t és Harvardot puritánok alapították!