Önmagamat időnként kálvinistaként szoktam definiálni, jelezve, hogy egy bizonyos konfesszió mentén értelmezem a keresztény hitemet. Nagyjából úgy gondolkodom a Biblia tanításáról, ahogy azt a kálvinista hitvallások (II. Helvét hitvallás, Heidelbergi káté, Westminsteri hitvallás, Belga hitvallás, La Rochelle-i hitvallás, Skót hitvallás, Ír hitvallás, Londoni Baptista hitvallás, Dordrechti kánonok stb.) összefoglalják. Nem mindegyikkel értek egyet minden kérdésben, hiszen ezek a hitvallások maguk is különböznek megfogalmazásaikban, arányaikban, és egy-egy konkrét kérdés értelmezésében, lényegét tekintve mégis úgy gondolom, hogy ezek a hitvallások olyan összefüggésekben mutatják meg a keresztény hitet, mely összefüggéseket én is a magaménak vallok.

Hitvallások általában akkor születtek, amikor a keresztények úgy érezték, szükséges világossá tenniük, amit hisznek, kimondaniuk, amit nem hisznek, és kiállniuk azok mellett a meggyőződéseik mellett, melyeket éppen támadás ért. A Niceai hitvallás az ariánus tanítással szemben tisztázta a Krisztus isteni természetéről szóló apostoli tanítást. A Kalcedoni hitvallás Krisztus isteni és emberi természetének kapcsolatát definiálta úgy, hogy az kizárjon téves értelmezéseket. A II. Helvét hitvallás a reformáció hitét foglalta össze svájci kontextusban. A Westminsteri hitvallás a katolikus restauráció elmúltával az angol puritánok hitét rendszerezte az episzkopális államegyházi berendezkedés alternatívájaként. Vannak olyan konfessziók is, melyek nem a hit egészét igyekeznek megőrizni, hanem csak annak egy-egy részletét. Ilyen a Biblia tévedhetetlensége mellett kiálló Chicagói Nyilatkozat, vagy a biblikus férfi és női szerepek mellett lándzsát törő Danvers-i Nyilatkozat. Hasonló állásfoglalások születtek a homoszexualitás, a muszlimok evangélizálása vagy az evangéliumi-katolikus párbeszéd kérdésében.

Konfessziókra és nyilatkozatokra szükség van. Keresztények bölcsen járnak el, ha egy adott történelmi kontextusban világossá teszik, mit gondolnak a Szentírás egyes kérdéseiről, különösen azokról, melyek viták kereszttüzébe kerültek. Van azonban veszélye is ennek. Abban a pillanatban, hogy egy felekezet egy konfesszió alatt egyesül, a konfesszió önálló életre kelhet. A hitvallás, mely szolgának született, készülni kezd az uralkodásra. Amikor a II. Helvét hitvallást megalkották, a szerzők az előszóban kinyilatkoztatták: „ha valaki Isten igéjéből jobbra tanítana, annak szíves örömest engedelmeskedünk az Úrban, akinek legyen dicséret és dicsőség.” Ezt azonban könnyebb mondani, mint megvalósítani. A hitvallások inkább konzervatív természetűek. Ha valaki hozzájuk nyúl – mint mikor a nyugati egyház betoldotta a filioque szót a Niceai-Konstantinápolyi hitvallás szövegébe – nagy esély van egyházszakadásra. Ez nem szükségszerű, de ott van minden hitvallásban a hajlam, hogy megkövüljön és hajlíthatatlanná váljon.

Számos példa van persze a hitvallások iránti közömbösségre és hanyagságra is. Sok protestáns egyház problémája nem a konfesszionalizmus, hanem éppen az, hogy az egyház vezetői és teológusai már régen nem a hitvallások szellemében gondolkodnak. A reakció ilyenkor nem szokott elmaradni, és a konfesszió iránti buzgalom a hitvédő hevületben általában túl is lendül az egészséges egyensúlyon. Amikor a hitvallások egészséges használatából szigorú konfesszionalizmus lesz, a tekintély kérdése megfordul. A Biblia tanításához való hűséget kifejező hitvallásból egyszerre a Biblia őre, majd kizárólagos értelmezője lesz. A konfesszionalizmus szigorú formája a hitvallást a Biblia igaz értelmezésének tekinti, ezért az attól való elhajlást a Biblia tanításától való elhajlásként értelmezi. Úgy válik a protestáns értelmezés védelmezőjévé, hogy a valós tekintélyt a Bibliáról a konfesszióra ruházza át.

Mi ezzel a probléma? Csupán az, hogy a protestantizmus éppen ezzel a megközelítéssel szakított, amikor annakidején a Bibliát a Magisztérium fölé emelte. Luther „forradalma” arról szólt, hogy Isten igéje felülbírálhatja az Egyház Tanítóhivatalát. „Lelkiismeretem Isten igéjének a foglya” – mondta Luther a wormsi birodalmi gyűlésen. A pápák tévednek, a zsinatok tévednek, Isten igéje azonban megbízható. Ha a három tekintély ellentmond egymásnak, Isten igéje a döntőbíró. Amikor a konfesszionalizmus a hitvallásokat a Biblia egyedül igaz értelmezéseként megkérdőjelezhetetlenné teszi (elvben vagy gyakorlatban), elindul visszafelé a katolicizmus irányába. A szigorú konfesszionalizmusban a konfessziók papír-Magisztériumként viselkednek az adott felekezet számára. A helyzet iróniája pedig az, hogy miközben a konfesszionalizmus a szigor növelésével a protestáns identitás erősítését kívánja szolgálni, a tekintélycsere és a módszertani hasonlóság miatt valójában utat nyit Róma felé. Aki „magisztériumot” szeretne a Biblia helyes értelmezéséhez, előbb-utóbb észreveszi, hogy ezen a pályán Róma verhetetlen.

Ez nem csak elméleti veszély. Amerikában az elmúlt években tucatnyi kálvinista lelkész – a legszigorúbb konfesszionalista fajtából – kelt át a Tiberiszen. Külön honlapjuk is van. Egyik volt barátom és szolgatársam a legutóbbi átkelő. Eredetileg golgotás (Calvary Chapel) tanító volt, azután presbiteriánus (PCA) lelkész lett belőle. Kálvinistább lett a kálvinistáknál. Néhány éve a Westminsteri hitvallástól való elhajlás miatt pert vezetett egyik kollégája ellen. A pert elvesztette, pedig szigorú konfesszionalista szemszögből nézve igaza volt. A perben számára nem a bibliai exegézis, hanem a hitvalláshoz való hűség számított. Szigorú konfesszionalizmusa ellenére a területi presbitérium végül nem neki adott igazat. Nyáron váratlanul bejelentette, hogy katolizál. A döntése meglepő, de talán mégsem annyira meghökkentő, mint amilyennek látszik. Szigorú konfesszionalizmusa nem tudott megnyugodni a katolikus Magisztérium árnyékában. Saját hitvallását erőtlennek és kicsinek érezte. Ha protestánsként az értelmező tekintélyről katolikus módon gondolkodunk, ne csodálkozzunk, ha előbb-utóbb az Örök Város kapuinál toporgunk, bebocsátásra várva.

A katolikus felfogás valódi alternatívája nem a szigorú konfesszionalizmus, hanem az evangéliumi biblicizmus. Az evangéliumi felfogás nem engedi, hogy bármi a Biblia elé kerüljön. A hitvallásokra is ügyel, nehogy szolgákból urakká váljanak. Az evangéliumi felfogás az evangélium középpontjához igazodik, és hisz a Szentlélek megvilágosító erejében. Elfogadja a hitvallások szolgálatát, de nem hisz a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikában. Az evangéliumi felfogás a hitvallások terén is vallja a semper reformanda elvét. Ha valaki jobbra tanít, hálásak vagyunk neki, és engedelmeskedünk. Az evangéliumi felfogás nem kívánja magát hitvallások sáncai mögé zárni, mert Isten igéjét erősebbnek tartja önmagánál és a hit történeti kontextustól befolyásolt összefoglalásainál. Az evangéliumi felfogás felhasználja a hitvallásokat, de mindig a Bibliához tér vissza. Önkritikus, változásra kész, elismeri önmaga végességét. Igyekszik egyre közelebb kerülni a középponthoz, de nem állítja, hogy ő maga lenne a középpont. Az igazság mindig rajta kívül álló lesz, mert nem igazolni akarja magát általa, hanem igazodni próbál hozzá.

Legyünk tehát hitvalló keresztények, de bánjunk óvatosan a hitvallásainkkal, és soha ne emeljük saját értelmezésünket az apostoli hagyomány fölé. Legyen Jézus Krisztus a hitünk középpontjában, úgy, ahogy őt az apostolok hirdették nekünk, és ahogy az atyák a bizonyságtételüket megőrizték. Ragaszkodjunk a hithez, mely egyszer s mindenkorra nekünk adatott. Ennek a hitnek végső soron a Biblia a foglalata, nem a konfesszióink.