A fundamentalista teológiai mozgalom egyik jellegzetessége a bibliai szövegek szó szerinti értelmezésére való törekvés. Igazságtalanok lennénk, ha a fundamentalizmust azzal vádolnánk, hogy teljesen érzéketlen a Szentírás költői részeinek megértésére, azonban valóban jellemzi a mozgalmat az az elköteleződés, hogy a szó szerinti értelmezést kell elsődlegesnek venni az átvitt értelmezésekkel szemben. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány az antiókhiai egyházatyák és a reformátorok értelmezési hagyományában gyökerezik (szemben mondjuk az alexandriai és késő középkori allegorikus értelmezési hagyományokkal), de nem egészen ez a helyzet. A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző. Hadd világítsam meg a problémát közelebbről.
Ahogy Peter Leithart helyesen rámutatott, a szó szerintiség túlhangsúlyozása mögött egy félreértés áll: a jelölés és a jelölt közti kapcsolatban az utalás sikerének és módjának összekeverése. A fundamentalista megközelítésben a szó szerintiség a sikeres utalás. Ha szó szerint értjük, ami le van írva, akkor az valóságos, ha nem szó szerint értjük, akkor az nem (annyira) valóságos. Ha például az Édenben a kígyót egy tényleges kígyónak értjük, akkor a kígyó valódi, ha képiesen értjük (mondjuk a Sátánra való szimbolikus utalásként), akkor kevésbé valódi. Az első esetben a leírás „igaz”, a másik esetben nem, vagy nem egészen igaz. Az utalás tehát kevésbé sikeres, ha a jelölésben átvitt értelmet feltételezünk, mint akkor, ha azt szó szerint értjük. Mivel a fundamentalista törekvés a Szentírás igazságának védelme, az utalás sikerének és módjának összetévesztése logikusan vezet a szó szerinti értelmezésre való törekvéshez. (A szöveg igaz, tehát szó szerint kell érteni.)
Miért félreértés ez? Azért, mert a szó szerinti vagy átvitt értelmű jelentésnek nincs köze az utalás sikerének a kérdéséhez. Ha azt mondom: „XY nagy disznóságot csinált”, senki nem arra gondol, hogy XY hurkát és kolbászt készített, hacsak nem autista ember az értelmező, aki nehezen érti az elvont fogalmakat és metaforikus utalásokat. Amikor azt mondom, hogy „XY nagy disznóságot csinált”, az élet más területéről hozok be egy képet, és azzal nevezem meg azt, amire utalok. A „disznóság” valami tisztátalan, mocskos dolog képét idézi fel az emberekben, ezt a képet hozom be a morális cselekvés területére. XY valami olyat tett, amit az emberek visszataszítónak, tisztátalannak, morálisan elítélendőnek tartanak. Az utalásom nem kevésbé sikeres, mint ha azt mondanám, hogy „XY sikkasztott a munkahelyén”, csak hosszabb nyelvi utat jár be, míg elérkezik a kommunikáció másik oldalára. Az utalás módja különbözik a konkrétabb fogalmazástól, nem a sikere.
De miért akarunk hosszabb nyelvi utat bejárni, ha megtehetjük a távolságot rövidebb ösvényeken is? Miért mondom azt, hogy „XY disznóságot csinált”, ha mondhatnám egyszerűbben azt is, hogy „XY sikkasztott a munkahelyén”? Miért kockáztatom a félreértés lehetőségét a metaforikus nyelvezettel, ha célratörőbben, félreérthetetlenebbül is fogalmazhatnék? Pontosan ebben áll a nyelv kreatív csodája. A nyelv – mint az emberi gondolkodás és kommunikáció – nem mindig arra törekszik, hogy az utalás mint egy fénysugár pillanatok alatt eljusson A pontból B pontba. A nyelv szereti bejárni a valóság tágasabb vidékeit is, ahol mint egy virágport gyűjtő méhecske (ez is most metaforikus kerülőút) összeszedhet a jelentést gazdagító érzeteket. A kommunikációban a nyelvet nem mindig a precizitás és egyértelműség elve mozgatja, hanem ugyanennyire a képzelet is. A képzelet összekapcsol valóságterületeket, hogy egyikből a másikba szállítson érzékeléseket, amelyek így egymást kölcsönösen megtermékenyítve új területeken is hasznosulhatnak. Ez a metafora (meta-fora = át-vitel) jelentősége.
Az átvitt értelmű nyelvhasználatban a konkrétság lecsupaszító, egyértelműsítő hasznát feláldozzuk az érzékelések gazdagabb hasznosulása érdekében. Ettől nem sikertelenebb lesz az utalás, hanem másfajta. Az értelmezőnek hosszabb úton szállítja az információt, mint a konkrétságra törekvő nyelvhasználat, mert a valóság más területeit is be akarja vonni a jelentésbe. A konkrétságra törekvő nyelvhasználat az ismerős utat járja be. Ez az út egyértelmű, célratörő, könnyen belátható. Az átvitt értelmű, képies nyelvhasználat új ösvényeket keres, időnként ismeretlen, messzi tájakra is elmerészkedik és kacskaringós utakat bejárva végzi el az utalást, hogy friss érzékeléssel, a valóság máshonnan ismerős képeivel tegye felismerhetővé a jelölt valóságdarab lényegét. Az átvitt értelmű utalás kitágítja a szemantikai teret, hogy a mi érzékelésünk is kitáguljon, amikor a megnevezett valóságdarabra figyelünk.
Ha az értelmező az átvitt értelmű jelöléskor a szó szerinti értelmezésre törekszik, pontosan ezt a mozzanatot hagyja figyelmen kívül. Hogy a kezdeti példámra visszatérjek: amennyiben a Genezis szerzője a Sátánt egy ősi kígyó képével kívánta jelölni, vagyis metaforikus nyelvhasználatról van szó, a modern olvasó azonban arra törekszik, hogy a szöveget szó szerint értelmezze, a nyelvi utalás útját nem rekonstruálja, hanem lerövidíti és éppen ezáltal ő maga téríti el. Az utalás sikerét ebben az esetben nem a metaforikus nyelvhasználat kockáztatja, hanem annak figyelmen kívül hagyása. Amikor az autista kisgyereknek azt mondják, hogy a könyvben „ugorja át” a következő oldalakat, lehet, hogy feláll, hogy valósággal átugorjon a könyv felett, mert nem érti a nyelvi utat, amit a hozzá beszélő megtesz a nyelvi jelölés során. A fundamentalista hasonlóan viselkedik, ha ott is szó szerinti értelmezésre törekszik, ahol a szerző képiesen használja a nyelvet.
Akkor járunk el helyesen, ha mindig szem előtt tartjuk az utalás módját, mielőtt értelmezőként elindulunk, hogy visszafelé megjárjuk a jelölés folyamatát. Különben C. S. Lewisnak lesz igaza, aki a mennyre utaló szentírási képek kapcsán figyelmeztet: „akik a jelképeket szó szerint értik, azok akár azt is gondolhatják, hogy amikor Krisztus azt mondta, legyünk olyanok, mint a galambok, akkor ezen azt értette, hogy tojásokat kellene tojnunk”.
„…….. A nyelv szereti bejárni a valóság tágasabb vidékeit is, ahol mint egy virágport gyűjtő méhecske ……. összeszedhet a jelentést gazdagító érzeteket.”
Gyönyörű!
Szia Ádám!
Azért én erős különbséget érzek az édenbeli kígyó és Jézus galambos képe között.
Az utóbbit szerintem soha senki nem értette szó szerint.
Gondolom itt árnyalni kellene a képet, mert a fundamentalisták kvázi autistaként, nem mindenütt rövidítik le a szerző jelentést gazdagító mezei útját… és hát a valóságos kígyó jár hason.
Értem a posztot és egyet is értek vele.
A fundamentalizmus válasza a liberalizmusra a gyerek kiöntése a fürdővízzel együtt, de tartok tőle a határ ahol már jó a válasz, elég homályos…
Ha túl sokat engedek a költői képek javára, valóságos szellemi ígéretekkel nem számolok, míg a szószerintiség elvisz az irracionalitásba…
A hívő életének boldogsága Istennel való közösség megéléséből fakad, nem pedig a fentiek dekázgatásából, de szerintem ezek tisztázása egyben annak tisztázása is, hogy vajon azt hiszem el amit neveltetésem, nevelődésem alapján értelmesnek, elfogadhatónak tartok, vagy hagyom, hogy a hitemet az Ige helyesbítse, tisztogassa…
Azt hiszem ez az út a megszentelődés útja.
Szerintem a fundamentalisták nem viselkednek autistaként abszurd módon – tipikusan értelmes emberek lévén pontosan felismerik a metaforákat. Viszont a keresztény írásmagyarázásban az allegorizmus hagyományosan annyira teret nyert, hogy igenis indokolt volt erre reagálni és az ellenkező irányba mozdítani a bibliaértelmezést. Emellett az is tény, hogy a Biblia – konkrétan az újszövetség – maga is néha abszurdnak tűnő módon szószerint értelmez bizonyos olyan profetikus ószövetségi passzusokat, amelyeket az ember alapesetben metafórának vagy költői képnek venne (persze ezeket az abszurd értelmezéseket lehet máshogy is magyarázni, de mégis…). A szigorúan szó szerinti, betű szerinti értelmezés ezenkívül nem csak a fundamentalista kereszténység sajátja, hanem a zsidó írásmagyarázatban is ősidők óta megjelenik, amelyet a korai kereszténység az erőltetett dejudaizálás miatt dobott le magáról.
Csabeczhez csatlakozva, a kígyós kérdést én is másnak látom, mint azt, amikor pl. arról elmélkednek egyes mókás hangulatú fundamentalista keresztények, hogy vajon hogyan fog beteljesedni az a furcsa áldás, hogy az igaz emberek „kövérek és zöldellők” lesznek… 🙂 A kígyó szó egyrészt önmagában is többes áthallással rendelkező, teológiai értelemben is erősen túlterhelt szó (a נחש – nakhas – a kígyó mellett a varázslásra és mágiára, bronzra, bronzkígyóra – נחש נחשת -, a bronz csillogására/fényére, a sárkányra is utal), ami miatt adja magát, hogy ezt átvitt értelemben is kell érteni – ezt senki nem vitatja el. Másérszt viszont ha a kígyó szótól elvitatjuk a konkrét jelentését, akkor óhatatlanul elkezdjük felfejteni az édenkert történetét – ha a kígyó csak egy metafóra, akkor a jó és rossz tudásának fája is csak egy metafóra? Ha az csak egy metafóra, akkor az élet fája is csak egy metafóra? Ha ezek metafórák, akkor a kert is csak egy metafóra? Ha a kert csak egy metafóra, akkor netán a történeti Ádám és Éva is csak egy metafóra? De ha mindez metafóra, akkor nyilvánvaló feszültség jön létre azzal, hogy Ádám és Éva valós történelmi személyként van ábrázolva a Bibliában, akik számos genealógia kiindulópontjai, valamint az édenkertről ill. az ott zajlott eseményekről szóló narratíva pedig egy tágabb narratíva része, amely mintha történelmi hitelességre tartana igényt, és olyan érdekes részletek tarkítják, mint az édenkert pontos földrajzi meghatározására utaló folyók által kijelölt határai, stb.
Amikor a fundamentalista keresztény a kígyót inkább valóságos kígyónak veszi (felfogva és értelmezve természetesen az áthallásokat is), mint hogy végül inkább arra a következtetésre jusson, hogy a fél Genezist mitikus értelemben vett „igazságként” kellene kezelnie, szerintem ezt jogos módon teszi – lehet vele nem egyetérteni, de elvitatni a jogát ehhez nem szabad!
@Ádám: lesz még folytatás? Az alábbi mondat kapcsán szívesen olvasnék tőled bővebben: „A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző.”
Amúgy a fundamentalizmus szerény véleményem szerint talán nem elsősorban a liberális teológiára, hamem talán a korábbi katolikus, sokszor már érthetetlenül misztikus allegorizmusra adott válasz — onnantól kezdve, hogy hogy is értjük, hogy az eukarisztia/úrvacsora Krisztus teste és vére –, ami kapóra jön a liberális teológiára adható válaszként is.
Csabacz és Steve,
az édeni kígyó csak példa volt, és én is feltételesen fogalmaztam: amennyiben a Genezis szerzője a Sátánt egy ősi kígyó képével kívánta jelölni, vagyis metaforikus nyelvhasználatról van szó, a modern olvasó azonban arra törekszik, hogy a szöveget szó szerint értelmezze… Ha a kígyó metafora (ha az), akkor a szöveget valóban óvatosabban kell értelmeznünk, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen felfejthetnénk a történetiségét. A Jelenések könyve vagy Dániel könyve a példa arra, hogy történeti eseményekről lehet képekkel is beszámolni. De ott van Ézsaiás vagy Ezékiel könyve, vagy tucatnyi más prófétai könyv is erre.
Steve,
rokonszenvezek a fundamentalistákkal abban a törekvésükben, hogy a Szentírás igazságát védjék a hitetlenséggel szemben. Azonban nekem nem csak tapasztalatom, hogy a mozgalmat jellemzi a szó szerinti értelmezés melletti (sokszor idétlen értelmezésekhez vezető) elköteleződés, de ezt leírva is láttam több népszerű könyvben mint fontos hermeneutikai elvet. Ezzel nem az allegorikus értelmezést állítom szembe, hanem az irodalmi értelmezést, amely tiszteli a műfaji sajátosságokat és nyelvi árnyalatokat. Persze az is lehet, hogy más-mást értünk fundamentalizmus alatt.
dzsaszper,
a fundamentalizmus a liberalizmussal szemben jött létre, nem a középkori allegorikus irásmagyarázattal szemben, a szó szerinti értelmezés túlhangsúlyozása a verbális inspiráció és a cikkben fent ismertetett jelentésfelfogás ötvözésének az eredménye. Én legalábbis így látom.
Szia Ádám,
nem akarok ellenkezni Veled (és egyébként az a helyzet, hogy nem is nagyon merek, mert eddig mindig a rövidebbet húztam, amikor megpróbáltam – bár ezekből sokat tanulok :)) + sok tekintetben egyet is értünk. Mégis, én mindenképpen hiánynak érezném, ha a „szószerintiség” hermeneutikai elvének képviselői nem formálhatnának jogot arra magának, hogy olyan részekre is ráhúzódjanak, amelyeknél ez a fajta értelmezés időnként akár abszurdnak is tűnhet, mert ebből is van, hogy kijönnek érdekes dolog – ami pedig tényleg abszurd, az kiszelektálódik a mainstreamból a védhetetlensége miatt. De ha ez nem lenne, akkor pl. az eszkatológia egy sokkal unalmasabb ága lenne a teológiának, most pedig az egyik legizgalmasabb. 🙂 Még ha egyébként sokan sokkot kapnak, amikor a jelenések könyvének képes beszédeit szó szerint értelmező fundamentalista keresztények osztják a tanácsokat a világ legnagyobb katonai hatalma első számú vezetőjének (más kérdés, hogy minden bizonnyal ez a hatás is bele van kalkulálva Isten eszkatológiai tervébe, amely így mint akár egy öngerjesztő jóslat is serkenti saját maga beteljesülését, némileg paradox módon).
A Jelenések és Dániel képes beszéde más, ott egyértelműen egy speciális (és jól beazonosítható) zsánerről van szó. A prófétai írások és prófétai képek szintén. A Genezisben található kollektív őstörténet (Az Ábrahám elhívásáig tartó ív) viszont speciális ebből a szempontból, nem nagyon lehet mihez hasonlítani (szerintem), a hagyományos támpontok nem működnek. Ennek történetisége szintén egy örökké izgalmas téma (a Te blogodon is már sok érdekes vita volt erről). 🙂
Nekem az egyik kedvencem az Efézus 4:8-11 (Ezért mondja az Írás: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.” Az pedig, hogy „felment”, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre. Aki leszállt, az „fel is ment”, feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget. És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, …)
Itt Pál idézi a 68. Zsoltár 19. versét („Fölmentél a magas hegyre, foglyokat ejtettél, embereket kaptál ajándékul, mégpedig lázadókat.”).
Belekapaszkodik az „adott” szóba és levezeti belőle az újszövetségi gyülekezet tisztségviselőit. Ez milyen hermeneutika már?! (Még ki is emeli Pál, hogy „mi mást jelent”. Ha én csinálnék ilyet a gyülekezetben, azonnal kényszerzubbonyt húznának rám. 🙂
(Persze lehet, hogy csak meg kellene tanulnom héberül, meg görögül, és máris tisztulna a kép.)
Ádám,
Kicsit próbáltam utánanézni a weben, Ha jól értem, akkor a fundamentalizmus mint teológiai szakzsargon a XX. századi (esetleg csírájában XIX. század végétől kezdődő) mozgalmat jelöli, ami Amerikából indult útnak.
Valóban, ennél jóval tágabb köznapi értelemben használtam a szót.
Steve,
nyugodtan ellenkezz velem, engem is általában elgondolkoztat.:)
A szó szerintiség bizonyos szövegeknél jó hermeneutikai elv, én csak azt állítom a cikkben, hogy ez irodalmi zsáner-függő. A Genezis eleje szerintem sem azonos műfaj a prófétai vagy apokaliptikus könyvekkel.
jgabor,
igen, ahogy Pál az Ef 4-ben utal a Zsolt 68-ra, az jó példa arra, hogy az apostol nagyobb kontextuális egységekben kezelte a bibliai szövegeket, motívumokat figyelt, képekben gondolkozott. Ez nem azt jelenti, hogy a részletek nem számítottak neki, hanem azt, hogy a részletek számára a nagyobb gondolatmenetet rajzolták meg. A Zsolt 68-at Pál messiási zsoltárként használta, amelyben az uralomra jutott Krisztus lázadókat nyert meg az ügyének, hogy akik ellen voltak, azok ezután ajándékká váljanak. Pál ezt a motívumot alkalmazza az újszövetségi egyházra. Szerintem ez számunkra, 21. századi igehirdetők számára is bejárható hermeneutikai út.
Ádám!
Szerintem ez egy jo felütés és fontos témát feszeget.
Én ugyanolyan nagy ha nem nagyobb prblémának látom a szélsőséges allegorézist mint a jozan eszet félretevő szoszerintiséget.
Általában minden – később akár intésményesedő – ébredési mozgalom sajátja hogy a Bibliához vagy annak bizonyos részeihez az egyházakban tradicionálisnak tekinthető értelmezésekhez képest megújult modon közelitenek. Gyakran ujra felfedezve pont a szoszerinti értelmezés jelentőségét.
Szerintem is botorság lenne számos esetben a szoszerintiséget erőltetni, ugyanakkor komoly akár kardinális kérdések is mulhatnak rajta. Tény hogy a katolicizmus számos jelenleg is dogmatikus eretneksége megköveteli az abszolut allegorikus értelmezését sok Igének. Pl gyökeresen mas látása lesz az embernek Izrael jelenéről és jövőjéről ha az egyházba és a protestantizmusba is beszivárgott markionita módon szisztematikusan kizárolag allegorikusan értelmezi a zsido nemzet Jézus feltámadása utáni sorsára vonatkozó részeket illetve ha szoszerint veszi a választott népre vonatkozo proféciákat.
Én azt gondolom hogy az allegoriát illetve jelképeket nem lehet teljesen elválasztani egymástol. Mem hiszem hogy a Bibliában bármelyik rész pusztán allegorikus jelentéssel biro mese. Azt gondolom hogy egyszerre jelkép és valoság is, hogy egy valoságban is megjelent lezajlott esemény történés hordoz egy mélyebb és sok árnyalatot hozzáado allegoriát. Amikor emberek tanitanak akkor is a valo életből vett példák a legerőteljesebb leiro kifejező eszközök a mélyebb megértéshez.
Nekem ugy tűnik hogy Isten különösen nagy hangsúlyt tesz arra hogy fontos pillanatokban gondoskodjon az események helyszinek nevek stb. olyan találkozási pontjárol ami később metaforává szmbolummá is válik. Pl annyira „zokon vette” Mozes hitetlenségét hogy emiatt nem mehetett be az igéret földjére. Miért is? Mert 2szer sujtott a Messiást jelképező sziklára, igy erontva a történeti eseménnyel annak a Krisztussal beteljesedett szimbolikus elore jelzését. Isten kényesen ügyel szavainak mind a szimbolikus költészeti irodalmi és valoságos tényleges teljesülésére egyszerre.
Dávid,
egyetértek veled abban, hogy a Szentírás allegorikus értelmezése szintén félrevezető lehet. Nem is az allegorikus értelmezés mellett érvelek, hanem amellett, hogy a szó szerinti értelmezés nem a nyelvi utalás sikerével, hanem annak módjával áll kapcsolatban, vagyis ha egy szöveg szerzője hosszabb és kacskaringósabb szemantikai utat járt be a szóválasztáskor, akkor az értelmezés sem lehet rövidebb út, különben eltéríti a jelentést.
Szabados Dávid : akkor légyszíves mutasd be, az ókori egyháztörténet melyik szakasza volt, ahol az „Izraelre vonatkozó igéket ” szó szerint vették volna. Jut eszembe: melyik igéket is?k
Amúgy a diszpenzacionalizmus annyira ősi tan, hogy egészen a XIX századra visszanyúl…
Amúgy a Róma 10 -et szó szerint vették. Az érett középkorban Aquinói is ezért vélte úgy, az Antikrisztus eljövendő uralma élén népként csak a zsidók lázadnak majd föl. ( Zakariás 12-13).
Amúgy annyira szó szerinti protestáns fundamentalista még nem nagyon volt, aki az ” én testem, én vérem ” mondatot szó szerint vette volna. Tudtommal ezt pont a protestánsok értelmezik spirituális ( Kálvin) vagy szimbolikus módon ( Zwingli. ) az persze nem bűnös allegória…
Mielőtt bősz katolikusozás törne ki: az összes nem – protestáns, ókori eredetű felekezet viszont szó szerint veszi.
Szóval ez egy híres példa, amikor a protestánsok irodalomkodnak.
” ellen… lázadnak föl ” akart volna lenni.
Cypriánus,
köszönöm az „én testem, én vérem” példát, jól illusztrálja a cikkem mondanivalóját. Amikor Jézus a metaforát használja, ott ül a tanítványokkal teljes testi valójában, számomra nyilvánvaló, hogy nem szó szerint értette a mondatot, hanem átvitt értelemben.
A diszpenzacionalizmussal kapcsolatban osztom az álláspontodat.
Ádám, ezek szerint tulajdonképpen bármelyik zsoltár bármelyik versét (szavát) tekinthetjük messianisztikusnak (ha éppen úgy hozza az élet), mondván: abból baj úgysem lehet. 🙂
Miért is?
„A Zsolt 68-at Pál messiási zsoltárként használta…”
A 68. zsoltár messiási zsoltár vagy Pál használta annak?
Annak látta (teljes joggal, különösen Jézus eljövetele fényében), és ekként használta az érveléséhez.
Értem. De nyilván, amit szabadott Pálnak, azt nem szabad nekem.
(Hallottam már olyan igehirdetést nagy gyülekezet lelkipásztorától, mikor a Jelenések könyvében olvasható drágakövekről beszélt, hogy: „Milyen színe is van a smaragdnak? Zöld. Hát Pált is kékre-zöldre verték, testvérek.
Én fordítva látom. Szerintem azt kell megértenünk, hogy Pál pontosan mit csinált az ószövetségi szövegek értelmezésekor, és óvatosan követni a példáját.
Értem, amit mondasz, de egyelőre még emésztenem kell kicsit. Tettem most egy próbát, és fölcsaptam a bibliámat. A 28. zsoltárnál nyílt ki. Rávetettem a szememet a 2. versre, ahol ezt olvasom: „Küldi már az Úr az erőset, a hatalmasat. Olyan, mint a jégverés, a tomboló orkán, mint a roppant, elsöprő vizek áradata: hatalma földre terít. (…) Ő lesz az igazság lelke azokban, akik igazságot szolgáltatnak(…)
Ezek első olvasásra színtiszta messianisztikus sorok is lehetnek. Sokkal inkább, mint a 68. zsoltár, ahol a „foglyokat ejtettél, embereket kaptál ajándékul, mégpedig lázadókat.” mondatból kikerekednek az újszövetségi gyülekezet tisztségviselői. (De nem akarok tovább értetlenkedni.)
Pál igeértelmezésére jellemző, hogy ott van a fejében az egész háttérszöveg, és motívumokat emel ki, használ fel egy másik (újszövetségi) motívum alátámasztására. Itt például azt látja, hogy amikor az ÚR győztesen eljön és felemelkedik, lázadók válnak ajándékká. Pál ezt a motívumot látja beteljesedni az egyházban. A felemelkedő Messiás (Krisztus) ajándékokat ad a volt lázadókból (l. Ef 2), mint amilyenek az apostolok, evangélisták, pásztorok és tanítók. Fontos, hogy értsük a hermeneutikájának a logikáját: nem önkényes!
„Pál igeértelmezésére jellemző, hogy ott van a fejében az egész háttérszöveg…”
Na, ezen nekem még dolgoznom kell egy kicsit!
Ádám, ha jól emlékszem, Ágoston is azt mondta: az Utolsó Vacsorán saját testét és vérét tartotta a kezében „.
Szóval nem metaforikus volt az óegyházi hagyományban. Természetesen nagyon is jól értették, hogy Jézus testi valójában ott ült, ahogy a mennyben is van.
Metaforikus értelemben Ágostonnak természetesen igaza van.
Pál apostol értette és nem értelmezte az igét, neki bölcsessége volt.
Ez egy picit kezd offtopic lenni, de tudtommal Luther is szó szerint vette, hogy a kenyér Jézus teste, és a bor Jézus vére, tehát az ő álláspontja inkább a katolikus állásponthoz állt közelebb. De lehet, hogy rosszul emlékszem. A katolikus tanítás megértésem szerint árnyalt, nem azt tanítja, hogy a kenyér egy húscafattá válik, a bor pedig hemoglobintól, antitestektől és hormonoktól hemzsegő vérré. A tanítás kettéválasztja egy dolog lényegét és nem lényegi tulajdonságait. A kenyér és vér lényege (substantia) változik Jézus testévé és vérévé, miközben a tulajdonságai megmaradnak az ostya és a bor tulajdonságainak (ezzel magyarázható az is, hogy Jézus véges méretű teste és vére „nem fogy el” a sok fogyasztás hatására). Ez nem egy teljesen új innováció az úrvacsora tekintetében az egyháztörténelemben, hiszen ezek az elképzelések (mármint a dolgok subsztanciája, hypostasisa-a körüli vita) a korai háromság és krisztológiai viták során merültek fel, amikor többek között Isten emberi és isteni természetét próbálták valahogy megmagyarázni. A reformáció előtti kereszténység szinte minden ága így gondolkodik erről, még az 5. században levált keleti kereszténység is.
De ez persze mind vitatható, ahogy vitatjuk is. Különösen, hogy ehhez az elképzeléshez szorosan hozzákapcsolódik az áldozati jelleg hangsúlyozása, valamint az ehhez tartozó szimbolikus ritualizmus (az eukarisztia „áldozás”, amit a „pap” hajt végre, van „oltár”, satöbbi, valahogy a lévitai rendszer mintájára), ami protestáns szemmel eléggé botrányosnak tűnik. Megjegyzendő az is, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy „ez az én testem” és hogy, akkor ezt úgy mondta, hogy maga is ott volt testben. A tanítványok nem úgy voltak a dologgal, hogy ha a kenyér is Jézus teste, és Jézus is ott áll, akkor a kettő ugyanaz, tehát ha Jézus azt mondja, hogy „vegyétek és egyétek”, akkor mindegy, hogy a kettő közül melyiket választják – majd János és Péter Jézus fülét kezdte le boldogan majszolgatni, miközben Tamás a kenyeret, aztán cseréltek… Mégis, én személy szerint egyetértek azzal, hogy hiba az úrvacsora gyakorlatát csak valamiféle megemlékezéssé tenni, az minimum egy szimbolikus cselekedet, aminek valóságos spirituális ereje/hatása van (a bemerítkezésnek hasonlóképpen), de ezt a szimbolizmust nem szabad „túltolni” (lásd az áldozás és az akörüli szimbolizmus), sem pedig ritualizálni, hanem a korai keresztény mintát helyes követni (úgy tűnik, az úrvacsora a szeretetvendégség részeként volt megtartva, és semmiféle ritualizmus nem járta azt át). De ez csak az én megértésem a témában, lehet, hogy rosszul látom.
—
Pál igeértelmezése tekintetében Ádámmal egyetértek (ráadásul Pál leveleit Isten igéjének, Szellem által inspirált igazságnak tartom, már csak ezért sem vitatkoznék velük), bár az is tény, hogy Pál megértése és gondolkodása egy mai átlagkereszténynek (pl. nekem :)) nem mindig követhető egykönnyen. Ugyanakkor olvasgatva az egyházatyákat, Pál értelmezései mindenképpen két lábon állnak ahhoz képest, ahogy már a következő évszázadban elkezdték az igét értelmezni – néha egészen extrém, szinte szórakoztató módon belelátni mindenbe valamiféle újszövetségi tanítást. Barnabás levelében (persze a szerző minden bizonnyal nem az apostol Barnabás volt) már ilyen színvonalú magyarázatokat olvasunk:
„Értsétek hát gyermekei a szeretetnek, mindenben bőségesen, hogy aki először körülmetélkedett, Ábrahám, azért tette, mert a Lélekben előretekintett Jézusra, miután megkapta a három betű tanítását! Ezt mondja ugyanis az Írás: „És Ábrahám házából háromszáztizennyolc férfit metélt körül”. Mi volt tehát a tudás, melyet kapott? Tudjátok meg, hogy először tizennyolcról van szó, azután a háromszázról. Két betű jelöli a tizennyolcat, az „ióta” (I = 10), és az „éta” (H = 8), így Iészuszt kapod. Mivel azonban a „tau”-ban a kereszt a kegyelmet jelképezi, háromszázat is (T = 300) mond. A két betűvel Jézust teszi nyilvánvalóvá, az egy betűben a keresztet. Tudta ezt az, aki tanításának ajándékát belénk öntötte és belénk ültette. Valódibb tanítást tőlem senki más nem kapott, de tudom, ti méltók vagytok rá.”
A korai egyházban pedig (lásd pl. Eusebius), az ilyen magyarázatokat is tartalmazó írásokról érdemi viták folytak, hogy a kánonhoz tartoznak-e, vagy sem…
Semmiképpen nem szándékoztam vitatkozni Pállal (meg Ádámmal), csak azt látom, hogy az ő igeértelmezésében (ami természetesen a Lélektől ihletett és inspirált) sokkal több minden szól Krisztusról, mint az átlagember számára is könnyen beazonosítható messianisztikus zsoltárokban, próféciákban.
Eszembe jutott még az etióp kincstárnok megtérésének a története, ott hangzott el ez a mondat: „Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.
Végül is számomra ez a lényeg, hogy a biblia akármelyik részéről indulok el, valamilyen minden Krisztusra kell, hogy mutasson.
Természetesen nem megerőszakolva az eredeti szöveget, mert akkor a Steve által idézett mulatságos eredményre juthatunk. (Én ilyesmiket Origenész Énekek énekéről szóló homiletikájában olvastam.)
Cypriánus,
Amennyire értelek, a metaforikus számodra a valóságos (szubsztanciális?) ellentéte. A református álláaspontban a kenyér és bor metaforilus értelme nem megy szembe Krisztus valóságos jelentésével.
„Teljes joggal neveztetik hát a kenyér testnek, mivel nem csupán jelképezi, hanem egyúttal nyújtja is azt. […] De hasonlólag hozzá tesszük, hogy az Úr sákramentumait nem szabad és nem lehet elválasztani valóságuktól és állaguktól. Különbséget tenni köztük a célból, hogy valaki össze ne zavarja őket, nemcsak jó és okos dolog, hanem minden tekintetben szükséges is; de szétválasztani őket azért, hogy egyiket a másik nélkül rendeljük, képtelenség.” (Kálvin János: Rövid értekezés az Úrvacsoráról, 14. pont, 1541, fordította Czeglédi Sándor)
Steve, nem akartam volna off toic lenni, csak arra utaltam, a teológiai előfeltevések eléggé hatnak arra, mit fogunk allegorikusan vagy metaforikusan értelmezni, és mi az amit szó szerint veszünk.
( amúgy az általad felvetettekre: Didakhé, Antióchiai Szent Ignác levele a Szmürnaiakhoz)
Szia Cypriánus,
Ignác leveleit pont nemrég olvastam (igaz, csak a rövidebb változatokat, mivel azokat tartják inkább autentikusnak). Mire gondolsz? 🙂
Ignatius elég érdekes fickó. Egyrészt a leveleinek olvasása közben éreztem a hatalmas szakadékot a mai modern nyugati, prosperitásra és kényelemre vágyó, szenvedésre alig-alig képes keresztény embertípus és a korai egyházatyák szenvedést kiváltságnak tartó, a vértanúhalált örömmel felvállaló hozzáállása között. Mégis, miközben bizonyos értelemben felemelő volt az olvasmány, egy picit morbidnak éreztem az egészet (a morbid szót mások is használják Ignácra), és némileg idegennek mindezt a Biblia szellemiségének egészétől – nekem eddig az volt a felfogásom, hogy a mártírhalált büszkén vállalni kell, ha az igazságban való járás nem tesz lehetővé más utat, és ez valóban nagy dicsőség – azonban tudatosan erre törekedni, szinte „kieszközölni” azt, illetve szándékosan elutasítani a menekülési lehetőséget a dicső halál érdekében – amely minél horrorisztikusabb, annál jobb? Ezt nehezen tudom lenyelni.
Érdekes volt továbbá, hogy mekkora hangsúlyt helyezett szinte minden levelében arra, hogy a gyülekezetek élén egy püspök álljon, és neki szinte feltétlen engedelmességgel tartoznak a presbiterek és a hívek (gyakorlatilag a püspök áll Isten helyén, a presbiterek pedig az apostolok helyén az ő felfogása szerint). Azt hiszem, ha ma valaki ilyen tanítással állna elő protestáns körökben (még akkor is, ha az adott közösségben egyébként konkrétan püspöki jellegű vezetés van is), azt azonnal lediktátoroznák.
Szia Steve!
(Kezdünk erősen off topic lenni itt. Javasolj egy ide inkább illő témát, és ott folytathatjuk. Túl nagy választ sajnos ne várj, ugyan valamivel több időm van, mint néhány hónapja, de nem sokkal.
( amúgy az eukarisztia témája a levélben, amire céloztam, mit ért rajta, és pl. lehet érvényes meg nem. Didakhé XIV.részre akartam kilyukadni. ))
Kedves Ádám,
Az írásodon gondolkozva nekem olyan igék jutottak eszembe,
mint a Gen.2:24 (a férfi és felesége egy testté lesznek),
vagy az Ézs.52:10 (Isten feltűri a karját).
Ha ezeket szó szerint (p’sát értelemben) vennénk, akkor igen képtelen, vagy akár vicces következtetésre jutnánk, mintha Istenen lenne ing, amit feltűr a karján, vagy mintha Ádám és Éva (és azóta minden házastárs) sziámi ikrekké válnának a házasságban.
Brumi, hadd akadékoskodjak. 🙂
Gen 2:24 – az אחד (ekhad) szó nem feltétlenül oszthatatlan egységet jelez, ahogy a Bibliában máshol is előfordul. Tehát pl. a fáraó két álma József szerint „egy” volt, holott nyilván két álomról van szó. Isten „egy” (ekhad), azonban tudjuk, hogy három személyről van szó, stb. Tehát ezt szó szerint lehet érteni, de nem kell félreérteni – pont az, hogy itt nyilván nem arról van szó, hogy Ádám és Éva összenőttek volna fizikailag igazolja, hogy a „Halld Izrael…” imát sem kell úgy érteni, hogy az tagadja a szentháromságot – tehát az ekhad szó ilyetén értelmezésének keresztény apologetikai jelentősége is van. 🙂
Ézs 52:10 – ez szerintem egy csodálatos messiási prófécia, és nyugodtan lehet szó szerint érteni. Jahve (itt nem az „isten” szó szerepel, hanem a YHVH szerepel, amit az LXX tradiciója lapaján inkább Úrnak szoktak fordítani – a Károli is így fordítja) valóban feltűrte (héb.: lemeztelenítette) a karját, tekintettel arra, hogy Jézus ácslegény volt, valamint a kereszten is meztelenül függött. Az egész szövegkörnyezet a megváltásról szól. Azért nem „belemagyarázás” ezt a szakaszt nyugodtan Jézusra vonatkoztatni, mert az Újszövetség görög Ószövetség fordítások (LXX) tradicióját követve (amely a YHVH-t Küriosz, azaz „Úr” szóval adja vissza) Jézusról állítja azt, hogy ő a Küriosz. És ennek megfelelően az Újszövetség számos (a héber írásokban) YHVH-ra vonatkozó igét a Fiúra vonatkoztat. * Egyébként ilyen szemmel olvasva a bibliát, és különösen a prófétákat tényleg lépten-nyomon olyan igékbe ütközünk, amelyek Messiásra utalhatnak – tehát nem túlzó Jézus azon állítása, hogy az írások róla tesznek bizonyságot, csak mindez utólag, Krisztus ismeretében válik nyilvánvalóvá.
😛
* csak hogy érthetőbb legyen: az ÚSZ terminológiája szerint – néhány kivételtől eltekintve – az „Isten” (Theosz) szót tipikusan az Atyára, az Úr (Küriosz) szót pedig a Fiúra használják – így fejezik ki a szerzők azt, hogy két különöbző, de egyaránt isteni személyről van szó, mivel Izrael istenére az LXX mindkét szót használja (a Theosz a héber Elohim szóval, a Küriosz pedig a héber YHVH névvel áll párban). Ez a szóhasználat egy érdekes megnyilvánulása annak, ahogy az újszövetségi szerzők próbálták megküzdeni azzal a nehéz helyzettel, hogy a rendelkezésükre álló nyelvi eszközökkel egyszerre világossá akarták tenni Jézus Istenségét, miközben próbálták azt is világossá tenni, hogy ő és az Atya Isten mégis különböző személyek (persze néhol felbomlik a rend, mert van egy-két olyan igehely, ahol maga Jézus is Theosz-nak van nevezve).
Steve,
Köszönöm az akadékoskodást! 🙂
Az echad-ról már hallottam olyasmit, hogy ha egy-ség -ként fordítjuk, az pontosabb jelentésárnyalatot tükröz.
(Az „egy testté váláshoz” elrugaszkodott dolog felidézni Ádám egy korábbi írását arról, hogy miként kerül férfi DNS a nőkbe?)
Mostmár kezdem azt gondolni, tényleg lehet valami igazság abban a rabbinikus hermeneutikai elvben, miszerint az Írás hosasem veszíti el a p’sát értelmét.
„Ádám egy korábbi írását arról, hogy miként kerül férfi DNS a nőkbe?” -> melyik bejegyzés lehet ez? Keresővel nem találtam meg…