Jézus pontosan tudta, mi a különbség a szükség szorítása és az isteni elhívás között. Reggeli csendességeimben Lukács evangéliumát olvasom, és már másodszor döbbenek meg azon, hogy az Úr mennyire világosan látta a szolgálata prioritásait. Lenyűgöz, ahogy az emberek szükségei és az Atya vezetése között világos különbséget tesz, és nem engedi, hogy a szükség követelőzése eltérítse feladatától. Pedig számos alkalommal megmutatta, hogy van hatalma betölteni ezeket a szükségeket: betegségeket gyógyítani, démonokat kiűzni, halottakat feltámasztani. Lukács egymás után két fejezetben is utal arra, hogy az Úr kitért a szükségek elől, ha azok akadályaivá váltak annak, hogy az Atya akaratát tegye.
Az első eset akkor történt, amikor Jézus kezdett népszerűvé válni a galileaiak körében, és mindenki hozzá vitte a különféle bajokban szenvedő betegeit. Jézus „mindegyikükre rátette a kezét, és meggyógyította őket” (4,40). Mikor azonban az ördögök, melyeket kiűzött a megszállottakból, kiáltozni kezdtek, hogy ő az Isten Fia, Jézus elhallgattatta őket, mert nem akarta, hogy még jobban elterjedjen a hír, hogy ő a Krisztus, aki betegeket gyógyít. Világosan látta, hogy a népszerűség eltérítheti őt feladatától. Reggel tehát „elindult, és kiment egy lakatlan helyre” (4,42). Az evangéliumokból kiderül, hogy Jézus rendszeresen félrevonult, hogy Atyjával legyen, most is ezt tette.
A tömeg azonban „megkereste őt, odamentek hozzá, és tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük” (4,42). Jézus ezt a pillanatot használta fel arra, hogy világossá tegye az emberek előtt a prioritásait: „A többi városban is hirdetnem kell az Isten országának evangéliumát, mert ezért küldettem.” (4,43) Jézus nem osztotta Assisi Szent Ferenc meggyőződését, hogy az evangéliumot hirdetni kell, és ha kell szavakkal is. Jézus elsősorban szavakkal hirdette az evangéliumot, és ha kellett, jelek által is. De nem a jelek, hanem a szavak voltak a prioritása. Ő maga mondja, hogy azért küldetett, hogy az igét hirdesse, és ebben a feladatában a szükség szorítása sem akadályozhatja. Lukács szerint Jézus ezután Júdeába ment, hogy az ottani zsinagógákban hirdesse az igét.
A másik eset akkor történt, amikor Jézus az egyik városban meggyógyított egy leprást. A leprás odament hozzá, és kérte őt, hogy tisztítsa meg betegségétől, mely a társadalomtól elkülönítette és nyomorúságos sorsra kárhoztatta. Jézus ekkor megérintette a leprást és meggyógyította a betegségéből. Ezután azonban megparancsolta az embernek, hogy senkinek ne mondja el, mi történt, mert attól tartott, a hozzá csődülő sokaság eltéríti elsődleges feladatától, hogy hirdesse az Isten országa örömhírét. A leprás gyógyulásának híre azonban futótűzként terjedt el, és „nagy sokaság gyűlt össze, hogy hallgassák, és meggyógyítsa őket betegségeikből” (5,15). Óriási lelki nyomás nehezedett Jézusra. A szükség nagy úr, tartja a közmondás, és Jézus ekkor biztosan érezte ennek az úrnak a parancsoló hatalmát. Mégsem engedelmeskedett neki, ehelyett Lukács szerint „visszavonult a pusztába, és imádkozott” (5,16).
Jézus ezúttal is az Atya akaratát kereste, és ellenállt a szükség szorításának. Azt akarta betölteni, amiért eljött, és nem engedte, hogy más – számára szintén megoldható, de nem az Atya által elétolt – feladatok eltérítsék ettől. Lenyűgöz engem ez a belső szabadság. Ha Jézus nem így járt volna el, valószínűleg ma már senki nem emlékezne rá, nem lett volna megváltás, nem lettek volna felkészített apostolok, nem írták volna meg az evangéliumokat, nem születtek volna apostoli gyülekezetek. Jézus egy csodálatos, de múló epizód lett volna a világ egyik kevéssé ismert zúgában.
Jézus azonban ügyelt Istentől kapott elhívására, és ha kellett, nemet mondott a megoldásra váró feladatokra, még azon az áron is, hogy rajta kívül azokat senki nem tudta megoldani. Nagyon hálás vagyok Jézusnak, hogy nem hagyta eltéríteni magát a küldetésétől.
Jó ez a bejegyzés, mert bátorságra buzdít, hogy ott legyünk, ahol az Úr látni akar bennünket. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy szinte minden gyülekezetben jelen van az a probléma, hogy az emberek nincsenek a helyükön, csak „szükségeket töltenek be”. Persze a szükségek felismeréséből valódi szolgálatok alakulhatnak. A kérdés, hogy az adott személy megtalálja-e azt a feladatot, amit akkor épp Isten neki szán, vagy a szükségek betöltése, illetve a betöltetlen szükségektől való félélem fogja motiválni a szolgálatai megválasztásában, esetleg az, hogy ha ő nem áll a repedésekre, akkor leáll a valódi munka.
Nagyon fontosnak tartom az időzítést, mert lehet olyan, hogy Isten másra hív és bátorságot vár a váltásban, de ennek az idejét nagyon jól kell érezni, hogy a váltás ne járjon sebekkel. Vajon kikerülhető-e ez?
Ezek után mit mondjak azoknak, akik fanatikusnak mondják Jézust?
Mit mondjak azoknak, akik makacsul ragaszkodnak „A Helyükhöz” akkor is, ha nyilvánvalóan más velük Isten akarata?
Nincsenek jó válaszaim, ezért kérdezem.
Kengurú, köszi, egyetértek.
SzaLaci, az elhívásnak mindig két oldala van: saját belső meggyőződésünk és a kívülállók megerősítése. Szerintem nem lehet valódi elhívásról beszélni, ha nincs jelen mindkettő. Aki az egyértelmű külső visszajelzések ellenére ragaszkodik a „helyéhez”, az valószínűleg nincs a helyén.
Na igen. Jézus bámulatos módon tudott dönteni, mikor és hogyan foglalkozzon az Atya dolgaival, ill. mikor az emberek különböző szükségleteivel. Az Ő követése tőlünk is ezt követelné meg, de csak siralmasan kullogunk mögötte. Sajnálatos módon az egyház azért oszlik két részre(ebben a dologban)mert nem találja meg az egyensúlyt. Egyik csoport az eszmei, gondolatbeli,logikai oldalát emeli ki Jézusnak és tanításainak, míg a másik olyan érzelgős Urat mutat meg ami megintcsak nem a kiegyensúlyozott kereszténységet segíti élő.Ez a „kötéltánc” borzasztóan nehéz de hála Istennek nem vagyunk magunkra hagyva.
Tehát legyen mindenki hatalmas és dicsőséges prédikátor? Aki meg nem, az érezze azt hogy valószínűleg a pokolba jut? Vagy miről szól ez az írás?
Keves endi, próbáld jóhiszeműen újraolvasni a bejegyzést. Elsőre nem sikerült.
hadd tegyem fel endi kérdését finomabban: Ádám, szerinted akkor minden hívő alapfeladata az, hogy szavakkal és nemcsak tettekkel, életvitellel hirdesse az evangéliumot? (tudom, hogy az írásodnak nem ez a fő mondanivalója, de a 3. bekezdés középső része mintha ezt sugallná.)
Én az alábbi módon látom, de lehet, hogy tévedek: az egyetemes papság nem azt jelenti, hogy mindenki szóbeli evangéliumhirdető. A 2Tim 4,2 (hirdesd, állj elő vele…) szó szerint csak annak szól, akinek ez elhivatása. Lásd 1Kor 12,29. Ami viszont mindenkire vonatkozik, hogy a hívőknek imádkozniuk kell mindenkiért, az ellenségeikért is, a hitetlenek megtéréséért, és muszáj is, hogy aki hisz, az a kapott ajándékot tovább akarja adni. Az 1Pét3,1-4 kifejezetten hansúlyozza a szavak nélküli evangélizálás lehetőségét, ami mellett persze ott van az 1Pét 3,15, miszerint készeknek kell lennünk a válaszoló bizonyságtételre. Ez utóbbi természetesen nem azt jelenti, hogy csak akkor beszélek Krisztusról, ha hitetlen kollégám azt mondja: na gyere, tegyél már bizonyságot, hanem készséget arra, hogy ha úgy alakul egy beszélgetés, merjünk a hitünkről beszélni, és mindenekelőtt az alapállásunkat az határozza meg, hogy ne szégyelljük Krisztust az emberek előtt.
Tapasztalataim szerint előbb-utóbb talán minden hívőnek megadatik, hogy valóban, szavakkal is bizonyságot tegyen Megváltójáról, szóval nem kizárt, hogy mégiscsak valamilyen szinten minden gyermekét „evangelizátorrá” teszi az Úr, de ezt mégis el lehet különíteni az erre való kifejezett elhivatástól. És ez utóbbinak az általánosítása az, amit endi kifiguráz, és a magam részéről csak bátorítani tudom arra, hogy felejtse el végre ezt a nemlétező elvárást.
Bocs, ha én is félreértettem a bejegyzést. (Amúgy nagyon tetszett, és nagyon fontos témát érint, sokan kerülünk bele újra meg újra a világi elvárások és Isten elhívása közti összefüggés problémájába.)
Számomra az egyik, ha nem a legmegdöbbentőbb kijelentés az Úr Jézusról, az alábbi jól ismert Zsidó 5:8 verse:
„Habár Fiú volt, mégis megtanult engedelmeskedni azon dolgok által, amit elszenvedett.”
„Though he were a Son, yet learned he obedience by the things which he suffered;”
Mikor az Ige tanácsát követve (Kolossé 3:1-3), az odafenn való dolgokra összpontosítok, legtöbbször a Krisztus és Egyház titka (Efézus 5:32) mellett , a Krisztus szenvedés által megtanult engedelmességének folyamatáról gondolkodom.
E rövid bevezető után, a fenti posztot olvasva, megosztok néhány tapasztalatom, amiről kommentjeimben írtam már. Mégpedig, hogy döntéseimben első számú szempont, hogy Isten igéjén alapuljon, a körülmények figyelembe vétele, visszaigazolása mellett. Ennek ellenére volt, hogy kudarcok értek, mert utóbb kiderült, saját motivációimra kerestem igei „alátámasztást”.
De kegyelem, hogy ennek felismerése is a tanulási folyamat része, továbbá, hogy mennyei Atyám a szív adott időben való állapotát, szándékát vizsgálja. Idő kell ahhoz, míg a belső hallás érzékeny lesz Isten Szellemének vezetésére ( Róma 8:14). Mivel az Ő gondolatai, útjai örökkévaló célhoz vezetnek (Ézsaiás 55:8-9), ezért teljesen mások az enyémtől. Ezek „átformálása”, engedelmessé tétele bizony szenvedéssel jár. Ám a kijelentett és felismert cél miatt, az Úr Jézust követve, vállalom ezt a szenvedést.