Képzeljük magunkat az ószövetségi időkbe, amikor még állt a Szentsátor. Képzeljük el, ahogy haladunk befelé, kezdve az udvartól, a szentélyen át szép lassan egészen a szentek szentjéig. Ahogy képzeletben megyünk egyre beljebb, használjuk a Találkozás Sátrának képeit az imádság eszközeiként. De ne csupán úgy, mintha még a régi Sátor állna, hanem úgy is, mint akik mindent az új szövetség fényében látnak, tudva, hogy eljött a Krisztus, hitünk főpapja, akiben Isten dicsősége közöttünk sátorozott (Jn 1,14). Imádkozzunk az idők teljességének fényében (Gal 4,4), mint akikért Krisztus bevitte már a tulajdon vérét az oltárra engesztelésül (Zsid 9,23-26). Amikor ezt a képzeletbeli sétát megtettem, bennem ilyen imádságok születtek.
„…és e fölé is egy takarót borzbőrökből” (2Móz 26,14)
Uram, ahogy közeledek a szentélyedhez, egy állatbőrrel bevont egyszerű sátrat látok udvarral körülvéve. Ez isteni hajlékodként olyan meglepő látvány, amilyen a jászol volt Betlehemben. Ha közeledek hozzá, nem nyom agyon pompás látványával, mint egy Taj Mahal vagy egy Burj Khalifa. Ez a sátor olyan, amilyenek mi, emberek, vagyunk. A pusztában. Az udvarod kerítéseként szolgáló fehér lenvásznak sem olyanok, mint egy tekintélyt parancsoló kőfal, inkább olyanok, mint egy sérülékeny hártya, amely hajszálvékony határvonalat húz a tiszta és a tisztátalan közé. Csak a parancsod miatt nem hatolnak át rajta. A sátrat borító borzbőr (vagy delfiné? esetleg kosé?) a nomád életmódra emlékeztet. Te, Isten, velünk sátorozol, osztozva vándorló életünkben. A hajlékod vonzza a hajléktalant: emberi és megközelíthető. Jövevény lettél a földön, mint mi. Eljöttél hozzánk a pusztába. Kapcsolódtál hozzánk, hogy mi is kapcsolódhassunk hozzád. Uram, én akarom ezt a kapcsolatot. Jövök a szentélyedbe. Tégy alkalmassá a találkozásra! Ámen.
„Készíts oltárt akáciafából… és vond be az egészet rézzel!” (2Móz 26,14)
Uram, megérkeztem a találkozás helyére. Bűnös vagyok, sokféleképpen terhel és vádol a lelkiismeretem. Eléd jöttem, az Igaz jelenlétébe. Most kellene ítélned felettem. De nem az ítéleted, hanem a kegyelmed hívott. Azt ígérted, hogy találkozhatok veled úgy, hogy életben maradok. Ezért helyezted a szentély udvarába első állomásként ezt az áldozati oltárt. Ezen az oltáron csillapodik le jogos haragod. Itt kap elégtételt igazságod. Itt békélsz meg velem. Ez az oltár a helyettes áldozat helye, amely utat nyit a szentélyedbe. Itt ég el a bűnöm, itt történik meg az ítélet, itt maradok életben, itt zajlik le a nagy csere. Más kapja a nekem járó büntetést, hogy én élhessek és találkozhassak veled. Te rendelted úgy, hogy egyszerű akáciafából készüljön az oltár, és arra kerüljön a rézbevonat. Az egyik nyers és átlagos, a másik nemes és díszes. Vajon Fiadra utal ez, aki megalázta magát, emberré lett, de utána felmagasztaltatott? Vagy rám, akit bűnösként igazságba öltöztetsz? Csodálatos ez az oltár! Köszönöm, hogy szeretsz. Köszönöm, hogy elfogadsz az Áldozatért! Találkozni jöttem veled! Ámen.
„Elkészítette a rézmedencét… az asszonyoknak a fémtükreiből…” (2Móz 38,8)
Uram, itt állok a rézmedencénél, és látom magam a víz és az asszonyok tükrében. Különös, hogy ez a medence éppen azokból a réztükrökből készült, amelyekben a nők a saját ábrázatukat vizsgálták. Én is így állok előtted: vizsgálj meg engem, hogy jó úton járok-e! A rézoltárnál megszenteltél, de szükségem van arra, hogy le is mosd rólam a bűnt, amely idegen szentségedtől. Olyan fehér akarok lenni, amilyen a hajlékod kerítéséül szolgáló gyolcs. Az asszonyok önként ajánlották fel tükreiket, hogy ne az, hanem tiszta igéd ítélje meg őket. Én is általad akarok megítéltetni. Mosd le rólam a bűn megítélt szennyét, hogy tiszta lehessek! Moss meg Uram, hogy fehérebb legyek, mint a hó! Moss meg, hogy tisztán mehessek be a hajlékodba, a találkozás helyére! Tudom, hogy megbocsátottál, mert jártam már az oltárnál. De szeretnék hozzád méltó lenni az indítékaimban, beszédemben, cselekedeteimben is! Szeretnék olyan tiszta lenni, amilyen tiszta Te vagy. Moss meg igéd és Lelked által, moss meg, hogy ne maszatoljam be tisztátalan kézzel szentélyedet! Ámen.
„Készíts hozzá hét mécsest, és úgy rakd fel a mécseseket, hogy bevilágítsák az előttük levő teret.” (2Móz 25,37)
Uram, belépek a hajlékodba. Itt vagyok. Merre induljak? Balra, ahol a gyertyatartó áll? Vagy jobbra, a kenyerek asztala felé? Megyek balra, ahonnan a fény jön. Itt most nincs nap, csak a te fényed világít. Ez a sejtelmes fény olyan, mint amilyen a kijelentésed a világban. Mécses az ösvényen. Éppen arra elég, hogy ne legyen teljesen sötét. Ez a gyertyatartó míves munka eredménye. Az ágain mandulavirág alakú kelyhek nőnek, pont, ahogy Áron botja kivirágzott. Belőled élet árad. És fény. A hét mécses pont bevilágítja ezt a kis teret, ahogy életadó Lelked kezdetben a sötét vizek felett lebegett, majd mikor azt mondtad, „legyen világosság!”, lett világosság, és lett élet. A Szód pedig testté lett és közöttünk sátorozott. Benned élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Milyen szomorú, hogy bár a világosság a sötétségben fénylik, a sötétség nem fogadta be. De én most itt vagyok, mert Te befogadtál engem. Világosságom és segítségem vagy, kitől félnék? Életemnek ereje vagy, kitől rettegnék? Úgy vonz a világosságod, mint bogarat a lámpafény. Ahol Te vagy, ott nincs sötét. Ámen.
„Tégy elém az asztalra mindenkor szent kenyeret!” (2Móz 25,30)
Uram, ha jobbra nézek, a lámpásod megvilágítja az asztalt, rajta a kenyerekkel. A kenyér most is friss. Érzem az illatát. Bele akarok harapni, hogy a számban ízlelgessem. Le akarom nyelni, hogy eggyé váljak vele. Te vagy, Uram a táplálék. Tizenkét kenyér van az asztalon, mint Izráel tizenkét törzse. Hiszen te, Uram, Izráel lettél! Én meg azonosulok veled, ezért megeszem a kenyeret. Azt eszem, aki vagy, és azt, amit mondasz. A menóra fényében látom a kenyeret, mert világosságod által látok világosságot. Azt is, hogy az asztalnak aranyszegélye van, hogy a kenyér ne eshessen le róla. Az asztal aranybevonatú, de akáciafából készült, mint az égőáldozati oltár. Ez is egyszerű anyag, de megszentelt. Az élet Kenyerét hordozza. Szeretnék ilyen asztal lenni igéd számára én is! Asztal, amelyről nem hull le morzsa a földre! Ilyen asztal szeretnék lenni számodra, Krisztus! Krisztoforosz: krisztushordozó, aranyszegéllyel. Enni akarom a kenyeret, és felkínálni azt másoknak. Pap akarok lenni és asztal. Izráel, aki Krisztusban egyesül, és Krisztust kínálja a világnak. A te fényedben. Ámen.
„Állandó illatáldozat legyen ez az ÚR színe előtt nemzedékről nemzedékre!” (2Móz 30,8)
Uram, odamegyek most az illatáldozati oltárhoz, amely a függöny előtt áll. Ezen az oltáron papjaid reggel és este illatáldozatot mutatnak be. Nem égőáldozatot, nem étel- és italáldozatot, hanem hozzád felfelé szálló jóillatú áldozatot. Ezt az oltárt is évente egyszer megkenik az engesztelő áldozat vérével, mert mindent vér tisztít meg, de itt az illat dominál. Az oltár tiszta, hogy a rá kerülő illatáldozat is tisztán szállhasson fölfelé. Szeretném, ha az én imáim is jóillatú áldozatként szállnának hozzád reggel és este. Minden áldott nap. Tudod, hogy az imádságaim időnként zavarosak, máskor hidegek, és gyakran tisztátalan indulatok keverednek hozzájuk. De ha felteszem őket az oltárra, ott átlényegülhetnek illóolajod fölfelé szálló füstjében. Így bátran léphetek a kegyelem trónusához, dicsőséged véres fedeléhez. Ez az oltár már a szentek szentjéhez tartozik, noha a függöny előtt van. Szenesserpenyőjével innen viszi be a főpap a parazsat, hogy a legszentebb helyet illatos füstfelhő takarja be. Amikor eléd járulok, a Főpap felhője takar be, mint jóillatú áldozat. Ez is kegyelem. Ámen.
„…a kárpit válassza el a szentélyt a szentek szentjétől!” (2Móz 26,33)
Uram, ha most egyszerű pap lennék a régi szövetség idején, meg kellene állnom a függönynél. A függöny mögé, ahol a bizonyság ládája van, csak a főpap mehetne be. Ez a kárpitfüggöny jelzi, hogy te szent vagy. Mérhetetlenül szent. Nem joga az embernek, hogy eléd járuljon, és az a veszély fenyegeti, hogy szent jelenlétedben meghal, mint Nádáb és Abihú. A függöny közbeiktatás: a szentet védi az illetéktelentől, és az illetéktelent védi a szenttől. Ha a régi szövetség lenne érvényben, legfeljebb a füstölőoltár jelezné számomra, hogy az imám a főpap által eljut a trónterembe. De már új szövetség van! A főpap – a szentély igazi, nagy főpapja – bement a szentek szentjébe a saját vérével, és amikor bement, a kárpitfüggöny fölülről lefelé kettéhasadt! Megnyílt az út számomra, hogy általa bemenjek a legszentebb helyre, oda, ahol a bizonyság ládája és a kegyelem fedele van. A kettéhasadt kárpitfüggöny mutatja, hogy nagy volt az elválasztás, a kettéhasadása jelzi, hogy megnyílt az út. Jézus Krisztus által belépek a trónterembe. Légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! Ámen.
„Ott jelenek meg neked…” (2Móz 25,22)
Uram, ez a szentek szentje, a legeslegszentebb hely. A rézoltár áldozatának vérével, a mosdómedencében megmosva, a kenyérrel táplálva, fényeddel megvilágosítva, az illatáldozat füstjébe burkolva, a megnyílt kárpiton keresztül jövök. Krisztus által. Itt van e helyen a szövetség ládája, benne a manna, a kőtáblák és Áron vesszeje. Annak jelei, hogy a szövetséget Te kezdeményezted. Ott van a láda fölött a két kerúb, amelyek elzárták az élet fájához vezető utat, és most is őrzik szentséged helyét. De ott van a kegyelem fedele is, amelyre az engesztelő vér hull. Ezen a fedélen nyugszik a szemem, ott van a békességem. Semmi nem nyugtatja meg vádló lelkiismeretemet, csak a tudat, hogy a vér ott van a fedélen. Csak a kiáltás, hogy elvégeztetett! Elvégeztetett, ezért megbékéltetett! Itt, ezen a helyen a békesség. Te vagy a békesség. Ő a békesség. Ha Isten vele, ki lehet ellenem? Ha Krisztus velem, ki lehet ellenem? Te biztosan nem. És a Sátán sem. Ez a hely az Éden, és a visszanyert Paradicsom. A Te jelenléted. Egy vagyok veled. Ámen.
0 hozzászólás