David Hume óta sokan beszélnek az „is-ought” dilemmáról, vagyis arról a bölcseleti problémáról, hogy a puszta létezésből nem lehet etikai parancsot levezetni. Ha a természet önmagában van, akkor az önmagában jó, de legalábbis nem tudhatjuk, hogy jó-e vagy rossz. A tiltott fa olyan világot nyit meg, amelyben nem létezik ez a dilemma.
A bibliai teremtéstörténetben Isten eltiltotta az embert a jó és rossz tudásának fájától. Akár szimbolikus, akár konkrét ez a fa, az egyszerű mozzanat, hogy a természetben megjelenik a tiltás, új dimenzióba helyezi magát a természetet. A tiltás a természetfeletti etikai dimenzióját testesíti meg a természetben.
Ha csupán a természetből akarjuk felépíteni az etikánkat, vagyis azt tartjuk jónak, ami természetes, hiszen nem feltételezünk mást azon kívül, akkor a kert minden fája szükségszerűen jó, és ezt a feltételezésünket csak megerősíti, ha egyben kívánatosnak is látjuk a gyümölcsüket.
De ha van tiltás, akkor van természet felett álló akarat is, és ez az akarat az etika alapja. Ha az etikánkat a természet felett álló Teremtő akaratából vezetjük le, akkor a kertben mindig lehet olyan fa, amitől el vagyunk tiltva, sőt, erre számíthatunk is. És akkor az a fa számunkra olyankor is rossz lesz, ha egyébként kívánatos.
Tehát maga a tiltás jelképezi a természet és a Teremtő közötti különbséget, és az utóbbi elsőbbségét az előbbivel szemben. A tiltás jelzi, hogy nem a természet szülte Istent, hanem Isten teremtette a világot, ezért a Teremtő mondja meg, hogy mi a természetben számunkra a jó és mi a rossz.
A Teremtő akaratából és a természet jóságából levezetett etikák tehát épp akkor ágaznak ketté, amikor megjelenik egy természetes nézőpontból értelmetlennek tűnő tiltás. Ilyenkor a döntés arról szól, hogy a Teremtőben bízunk-e vagy a szívünk kívánságában. Ez a döntés két világot választ el egymástól.
Hasonlóképpen Urunk keresztfája is két világot választ el egymástól. Két latort.