Az a különös jelenség, hogy a világ sok országában a transzneműség a társadalmi norma és a jogrend részévé vált, megbontva a nemek szilárd kettősségét, a romantika paradox és – a szó drámai értelmében vett – tragikus célba érése. Semmiképpen ne menjünk el a jelenség mellett, mert mindennél erőteljesebben mutatja, milyen mélyen átformálta a nyugati embert az a romantikus hiedelem, hogy amit belül érzünk, az az igaz.

Tévedés ne essék, a romantika mint mozgalom maga is céltévesztett. Amikor Saint-Exupéry megfogalmazta, hogy „jól csak a szívével lát az ember”, nem úgy értette, hogy a szív érzései figyelmen kívül hagyhatnák a külső valóságot. Exupéry hitt a kötelességben („Felelős vagy a rózsádért!”), egyszerűen csak a nyilvánvaló tényt mondta ki, hogy az ész és a megfigyelés kevés az észleléshez, a legbelső intuícióink nélkül vakok vagyunk a valóság lényegére. A romantika viszont ennél jóval messzebb ment, mert a szív vágyait olyan belső iránytűvé tette, amelyhez nincs hozzárendelve, hogy merre van a poláris észak.

A romantikus lázadás mindig esztelen volt, de ez az esztelenség összességében megmaradt a vágyak szintjén. A romantika volt az a Sziget, ahova a képzelet vakációra mehetett, miközben a Sziget természetesen megmaradt szigetnek, a Kontinens pedig kontinensnek. A lázadók megelégedtek az underground lét mámorával, a regények és az ópium megigéző, rövid tripjeivel, de nem gondolták, hogy az egész világot a saját érzéseikhez igazíthatnák, egyszerűen csak kimenekültek a társadalomból a szív belső világába. A romantika olyan, mint a házasságtörés: addig érdekes, amíg nem lesz belőle új frigy. A „hallgass a szívedre” a lázadók jelszava; amint a hatalom szava lesz, a romantikus eszeveszetten keresni kezdi az észszerűséget.

A transzneműség társadalmi elfogadottságával a romantika azonban váratlanul célba ért, és ezt a pillanatot érdemes megörökíteni, mert ritkán történik meg, hogy a végtelenbe törő vágyak ilyen nagy közönség előtt, ennyire bárgyú nyüszítéssel csapódjanak a földbe. A transznemű a romantika hardcore híve: a szívére hallgat, és kész az egész életét egyfajta pszichedelikus tripként megélni, amelyben a lélek a test korlátai közül kilépve végérvényesen a belsőt teszi külsővé. Nem gúnyként mondom ezt, hanem arra alapozva, hogy a transznemű a neme meghatározásakor kizárólag a szívével akar látni. Ebben ő nem különbözik más korok romantikusaitól, viszont ha egy társadalom ezt normalizálja, olyan közösségi utazás veszi kezdetét, amelyre eddig még nem volt példa.

Csakhogy pont ebben áll a jelenség paradox tragikuma. Ha a transzneműség elfogadottá válik, a romantikus lázadás célba ér, a Sziget lesz a kontinens, az underground a mainstream, a házasságtörés a házasság – Rómeó és Júlia megöregednek és kiábrándulnak egymásból, a bolygó hollandi kiköt a rotterdami kikötőben és fanfárokkal ünneplik. Ez a romantika valódi, szinte komikus tragédiája. Ha eltöröljük a határokat, nem lehetséges többé a határátlépés sem, a belső kifordul, egyfajta határok nélküli végtelen prérivé válik, amelynek nincs horizontja. Mircea Eliade szerint „a szent nyilvánítja ki az abszolút valóságot, és ezáltal tájékozódást tesz lehetővé, amennyiben határokat szab” (A szent és a profán, 24). Ahol nincsenek a szent által kijelölt határok, ott nem lehet kozmoszról beszélni, csak káoszról. A romantika azonban feltételezi a kozmoszt, hiszen nem a káoszt kedveli, hanem a kozmoszból a káoszba való vágyódást. Ha a szent által kijelölt határok eltűnnek, a romantika is erejét veszti, mint a kötél, amelynek elengedték a másik végét, ezért nincs mire kifeszüljön.

Ennek a lehetősége soha nem volt olyan közel, mint ma, amikor a haladó világban a fennálló hatalmak sorra rögzítik jogrendjükben a nemek kettősségének eltörlését, és ünneppé teszik ezt a lázadó aktust. Sok oldalról kifogásolhatjuk ezt, szükséges is, hogy kifogásoljuk, de most azt fontoljuk meg – ha már a szívről beszélünk –, hogy a romantika számára egyszerre kínos és gyászos az olyan győzelem, amely a határok elmosását teszi normává. Ha a romantika győz, nem csak a rend vész el, de maga a romantika is felszámolja önmagát. Hogy ettől jobb vagy rosszabb lesz-e a világ, az attól függ, mit gondolunk az örök rendről. De hogy sivárabb lesz, az vitathatatlan.