A valódi Robinson Crusoe

2018 jan. 10. | Divinity, Művészet | 2 hozzászólás

A „szoci” Robinson Crusoe-t a valódi Robinson Crusoe-tól az különbözteti meg, ami a valódi Hamletet egy olyan Hamlettől, amelyből hiányzik a kezdeti konfliktus (az apa meggyilkolásáról szerzett tudás), vagy a valódi Hamupipőkét egy olyan változattól, amelyben soha nem derül ki, hogy a megvetett lány valójában az egyetlen gyermek a családban, aki tényleg otthon van. A megvágott Robinson Crusoe a szigettel való konfliktusában nyer értelmet, vagy inkább marad értelmezhetetlen. A valódi Robinson Crusoe igazi konfliktusa nem a természettel vívott harc, hanem ami az egész nyomorúsága mögött húzódik: az apjával és Istennel való küzdelme. Fontos, hogy Robinson nem csak apjával, hanem Istennel is harcban állt, hiszen a megbékélés csak az utóbbival való kapcsolatában volt lehetséges – és történt meg Defoe regényében. A történetnek olyannyira ez az értelmező kerete, hogy egy alkalommal Robinson össze is hasonlítja ezt a belső konfliktust a szigettel vívott harcával és megállapítja, hogy ha az első rendeződik, a másodiknak szinte nem is kell megoldódnia.

Részletek következnek a regényből (Lengyel Tamás fordításában), amelyekből megismerkedhetünk az igazi Robinson Crusoe-val. Kezdjük az elején, ahol rögtön belecsöppenünk a történetet meghatározó alapkonfliktusba.

1632-ben, Anglia York nevű városában születtem, jó családban. Apám, aki az idegen Kreutznaer névre hallgatott, Brémából került Hullba. Kereskedőként tisztes vagyonra tett szert és végül, szakmáját odahagyva, Yorkban telepedett le. Ekkor vette feleségül édesanyámat, aki az ország egy igen jó hírű családjából, a Robinsonoktól származott. Őutánuk örököltem a Robinson Kreutznaer nevet, de a szokásos angol szófacsarásnak köszönhetően ma már Crusoe-nak írjuk és nevezzük magunkat. Engem is így hívtak az útitársaim.

Két testvérbátyám volt. Az egyik Flandriában egy angol gyalogezrednél mint alezredes szolgált, s Dunkirknél, a spanyolok ellen vívott csatában elesett. Mi lett a másik bátyámból, arról sohasem tudtam meg többet, mint amennyit az én szüleim tudtak meg arról, hogy belőlem mi lett.

A család harmadik fiaként, akinek semmilyen szakmát nem tanítottak, elmémben már nagyon korán kalandos gondolatok fogantak. Idős apám tisztességgel oktatott otthon a háznál, majd kisvárosi iskolába küldött. Jogászt akart belőlem nevelni. Engem azonban nem érdekelt más, csak a tengerészélet. E makacs hajlamomtól hajtva, ellene szegültem apám intelmeinek, sőt parancsainak éppúgy, mint anyám és barátaim tanácsainak és győzködésének. Szerintük volt valami végzetes ebben a természet iránti vonzalomban. Valóban el is vezetett keserű sorsom beteljesüléséhez.

Komoly és bölcs apám, hajlamom ellenében, értékes tanácsokkal látott el. Egy reggel a szobájába hívatott, melyhez a köszvény bilincselte őt, és szívélyesen faggatott szándékaim felől. Megkérdezte, hogy a puszta kóbor szándékon kívül mi késztet elhagynom a házát, a szülőföldemet, ahol kellő hivatásra lelhetnék és szorgalom útján vagyont szerezve kellemes életet élnék. Csak az elkeseredett szegények, mondta, vagy a dúsgazdag nagyravágyók indulnak kalandozni a nagyvilágba, hogy merész, rendkívüli vállalkozások által gazdagságra és dicsőségre tegyenek szert. Ám e lehetőségek mindegyike túl távol állt tőlem. Én a középsorsúakhoz tartozom, és amint ezt ő alaposan megtapasztalta, ez a legjobb állapot a világon, az emberi boldogság legbiztosabb forrása. Az ide tartozó sem a kemény munkának és a kézműves osztály szenvedéseinek, sem a nagyok büszkeségének, nagyravágyásának és irigységének nincs kitéve. Abból tudom, folytatta, hogy boldog sors a középosztályé, mert a többi ember mind ezt irigyli. A fejedelmek panaszkodnak magasabb rendű hivatásuk árnyoldalai miatt, és azt kívánják, bárcsak ne bíborban születtek volna. A bölcs arra kéri az Istent, hogy se szegénységet ne mérjen rá, se túlságos gazdagságot ne adjon neki. [Az utolsó mondat hiányzik a cenzúrázott változatokból.]

Apám pedig arra kért, mindig tartsam szem előtt: a balsors az emberek legfelsőbb s legalsóbb osztályait sújtja leginkább. A középrendűek még a csapásoknak és a gyarlóságoknak is sokkal kevésbé vannak kitéve. Nincs részük annyi testi és lelki betegségben és gyötrődésben, mint azoknak, akik fényűzően és kicsapongva élnek, vagy szegényen, nehéz munka mellett éheznek és szükséget szenvednek. Utóbbiakra természetes módon hoz gyötrelmet ez az életvitel. A középszintű élet azonban mindennemű erény és élvezet számára nyitott. Az áldott középszer kezesei a béke és a bőség. A mértékletesség, a kiegyensúlyozottság, a nyugalom, az egészség, a társasági élet, az elfogadható időtöltések, a kívánt élvezetek mind a középszintű életet magasztaló kiváltságok. Ezen az úton haladva az emberek csendben és könnyedén vonultak át az életen és kényelemben hagyták el azt. Nem kellett már kezüket vagy fejüket munkára fogni, nem kellett rabszolgaként élniük a napi betevőért, nem háborították zavaros körülmények, meglopva a lélek békéjét, a test nyugalmát. Nem tombol bennük az irigység szenvedélye, az eltitkolt óhajok vagy a nagyravágyás. Könnyedségtől áthatva gyengéden siklanak át a világon, és a keserűeket mellőzve, jó érzékkel kóstolnak bele az élet édes ízeibe. Boldogságot éreznek, és a hétköznapok tapasztalataiból megtanulják mindezt még érzékenyebben befogadni. Ezek után magához ölelt és a legnagyobb szeretettel kért, ne cselekedjek könnyelmű ifjú módjára, s ne rohanjak olyan ínségbe, melytől a természet, születésem és eddigi sorsom által őrzött. Hiszen nem szorulok rá, hogy kenyérkeresésre adjam a fejem. Ő, miként gondos apához illik, bevezet tanácsaival és tetteivel abba az életbe, melynek szépségeit elém rajzolta. Ha pedig könnyű siker és boldogság nem kísérne ezen élet során, annak oka a sorsom lesz vagy a hibáim, melyek akadályoznak. Most, hogy megismertetett mindannak veszélyeivel, amire törekednék, lemond minden felelősségről, ha továbbra is makacsul ragaszkodom terveimhez. Ha csendes, szorgalmas élet mellett döntök, saját hazámban, kérése szerint, többet tesz majd értem, mint amennyit remélhetnék. Balszerencsémben viszont annyi részt sem vállal, hogy távozásra bátorítson. Végezetül apám arra kért, jusson eszembe bátyám, akit ugyanilyen őszinte beszéddel igyekezett távol tartani attól, hogy idegen háborúkba menjen. Ő sem hallgatott rá, ifjonti vére a hadseregbe űzte, ahol szomorú véget ért. Mindig imádkozni fog értem, de előre figyelmeztet, hogy áldatlan lesz az utam, ha ezt az esztelen lépést megteszem, és eljön majd az idő, amikor keservesen megbánom, hogy nem követtem öreg apám jó szándékú tanácsát, de senki nem lesz, aki segíthetne rajtam. [A teljes bekezdés hiányzik a „szoci” Robinson Crusoe-ból.]

Intelmének utolsó mondatai közben – melyek valóban jövőbelátók voltak, de azt hiszem, ezzel ő maga sem volt tisztában – észrevettem, hogy sűrű könnyek folynak végig az arcán, különösen akkor, amikor a halott bátyámról beszélt. Amikor pedig elhagyatottságom, gyámoltalanságom idejét s a késő megbánást emlegette, szava reszketett a megindultságtól, és azt mondta, szíve olyannyira megtelt keserűséggel, hogy képtelen tovább beszélni.

Mélyen meghatott ez a beszélgetés, – hogy is lehetett volna másképp? Úgy határoztam, nem is gondolok többet az utazásra, inkább itthon alapozom meg életemet, apám óhaja szerint. De, sajnos, néhány hét múlva minden jó szándék tovatűnt, és hogy megelőzzem apám részéről a további gyámolítást, úgy döntöttem, szökve távozom tőle. Mégsem annak megfelelően jártam el, amire első felindulásom ösztökélt. Kilestem a pillanatot, amikor édesanyám a szokottnál jobb hangulatban látszott lenni, és megvallottam neki, mennyire fűt a vágy, hogy világot lássak. Ha letelepednék sem lennék soha elég kitartó ahhoz, hogy így éljek, és apám méltatlanságot követ el rajtam, ha arra kényszerít, hogy beleegyezése nélkül távozzam. Kereskedőinasnak vagy írnoknak, ügyvéd mellé mégsem állhatok be, most, hogy tizennyolc éves lettem! Biztosan megszöknék onnan, még tanulóéveim kitelte előtt. Bárcsak rá tudná bírni édesapámat, mondtam, hogy egyetlen tengeri utazásra adjon engedélyt, ami után, ha a hajósélet nem tetszene meg, ígérem, fokozott erővel pótolnám az elvesztegetett időt.

Anyám erre nagyon haragos lett, úgy tervem, mint azon vakmerőségem miatt, hogy ily hangon merek beszélni, holott apám olyan jóakarattal intett, tudva, hogy vesztemre török. Nem is értette, hogyan gondolhattam, hogy az apámmal folytatott bensőséges beszélgetés után efféle önpusztító tetthez kérem a beleegyezését. Ami anyám illette, nos, ő sem kívánta, hogy az elvesztésemben apáménál nagyobb szerepe legyen.

Bár anyám megtagadta, hogy kérésemmel apám elé járuljon, mint később megtudtam, beszámolt neki a beszélgetésünkről. Apám pedig, mélyet sóhajtva, aggódó hangon mondta:

– Ha a fiú itthon marad, lehet még boldog, de ha idegenbe utazik, minden teremtett lélek közül neki lesz legszerencsétlenebb sorsa. Ehhez nem adom a beleegyezésemet.

Még egy évet töltöttem el az apai házban. Szüleim a legkülönbözőbb jóakaratú javaslatokat tették jövőmre nézve, de süket fülekre találtak. Én konokul ragaszkodtam tervemhez. Egy napon éppen Hullban jártam, amikor véletlenül egyik iskolatársammal találkoztam, aki atyjának a hajóján Londonba készült utazni. Felajánlotta, hogy utazzam vele. Az ingyen utazás lehetősége, ami a hajósnép számára olyan csábítónak hat, nálam sem tévesztett célt. Sem apámtól, sem anyámtól nem kértem többé tanácsot, sőt egyetlen szóval sem figyelmeztettem őket. Nem latolgattam a körülményeket és a következményeket, nem kértem Isten vagy apám áldását, és csak Isten tudja, mekkora hiba volt ez.” [Az Istenre való utalás természetesen itt is hiányzik a Kádár-korszak óta nyomtatott kiadásokból.]

A következő epizód egy tengeri vihar, amely okán Robinson közel jut valamiféle bűnbánathoz, de aztán a vágyai felerősödésével visszahull a lázadásába és elfojtja magában az Istenhez való közeledést. A „szoci” változatból semmit nem tudunk meg erről a belső folyamatról, úgyhogy bemásolok pár bekezdést:

Halálos szorongásomban számos fogadalmat tettem. Megígértem, hogy ha az Isten most az egyszer megszabadít és szárazföldre léphetek, azonnal hazasietek apámhoz, és nem szállok többé hajóra, amíg élek. Követem apám minden tanácsát, és sohasem teszem ki magam többé ilyen veszedelmeknek. Most értettem meg mindazt, mit a középrend dicséretére mondott. Irigyeltem annak békés, nyugalmas életmódját, és elhatároztam, hogy bűnbánó tékozló fiú módjára visszatérek családi hajlékomba.”

Röviddel ezután tengerészek módjára jártunk el, vagyis berúgtunk. Mire végeztem a puncsivással, a puncs is végzett velem. Ebben az egyetlen italozásban elmerült minden eddigi tettemhez fűződő lelkiismeret-furdalásom és a jövőre vonatkozó jó szándékú elhatározásaim. Így aztán, mire a vihar elmúltával a tenger színe simává csendesült, úgy nyugodtak le kétségbeesett gondolataim, és feledtem azt a félelmemet, hogy elnyel a tenger. Új életre keltek bennem a korábbi vágyaim, és nyoma veszett az esküknek, ígéreteknek, melyeket a veszély idején tettem. Pillanatokra még visszaidéztem ezeket, és ilyenkor győztek ugyan a komoly és józan gondolatok, de csakhamar leráztam és elűztem őket, mint gyengeséget és új barátaim társaságában italozva úrrá lettem ezeken a „kísértéseken” – ahogy lelkiismeretem intéseit neveztem. Öt vagy hat nap alatt olyan győzelmet arattam a lelkiismeretemen, amilyet csak egy, az ilyen holmitól szabadulni vágyó, fiatal, bűnös lélek kívánhat. Ezért aztán ki kellett állnom egy újabb próbát. Az isteni gondviselés, mint ilyen esetekben általában szokása, úgy határozott, egyértelművé teszi álláspontját. Hiszen, ha az elsőt nem tekintettem intő jelnek, hát a következőnél olyan élményben volt részem, amelynek fenyegető és egyben kegyes voltát a leghitványabb emberi lény is belátta volna.”

Robinsont mint egy újkori Jónást kergeti Isten, ő azonban a fülét bedugva rohan előle.

A szél eközben borzasztó viharrá nőtt, s még a matrózok arcán is rettegés és döbbenet tükröződött. A kapitány nagy erőkkel fáradozott azon, hogy a hajót megmentse, de azért, mikor kabinjából ki- és bejárkálva, mellettem elment, hallottam, amint többször azt ismétli:

– Úr Isten, könyörülj rajtunk! Mindnyájan elvesztünk! Végünk van!

E zűrzavar közben egész kábult voltam, és csöndesen feküdtem szobámban. Érzelmeimet le sem tudnám írni. A megbánásnak nem akartam helyt adni, mert rég legyőzött gyengeségnek tartottam. Elhitettem magammal, hogy ezt a veszélyt, mint az elsőt, csak képzelem.”

A vihar aztán valódivá erősödött, és az elemekkel vívott harcot elvesztve a tengerészek hajótörést szenvedtek. Ekkor Robinson így gondolkodott:

Nem telt belé egy negyedóra, és elhagyott hajónkat süllyedni láttuk. Akkor fogtam fel, milyen az, amikor a tengeren elsüllyed egy hajó. Bevallom, alig mertem oda pillantani. A tengerészektől hallottam, hogy mi történik, mert attól a pillanattól fogva, hogy engem a csónakba hurcoltak, félholt voltam az ijedtségtől. Szívemet megbénította a gondolataim bűne miatti borzalom és a félelem attól, ami még előttem áll.

Robinsonék végül kijutottak a partra, de ezt írja a megmenekülése után benne lejátszódott folyamatról:

Ha ezúttal elég eszem lett volna visszatérnem Hullba és onnan az apai házhoz, minden bizonnyal sok szenvedéstől megkímélem magamat. Édesapám pedig, mint Megváltónk példázata mondja, hizlalt borjat vágatott volna le szerencsés visszatérésem örömére. De csak annyit tudott meg az egész dologból, hogy az a hajó, melyen én voltam, a yarmouthi révpartnál viharba került és elsüllyedt, és csak sokkal későbben értesült róla, hogy nem fúltam a tengerbe.

Gonosz végzetem feltartóztathatatlanul üldözött tovább. A józan ész és megfontoltság pillanataiban határozott késztetést éreztem, hogy hazatérjek, mégsem volt erőm így cselekedni. Nem tudom, mi volt ennek az oka. Nem állítom, hogy titokzatos, megfellebbezhetetlen döntés, mely arra késztet, hogy önpusztításunk eszközévé váljunk, bár előrelátjuk a jövőt és tudatosan rohanunk végzetünkbe. De alighanem egy ilyen nyomorúságot hozó, leküzdhetetlen hatalom hiúsította meg szabadulási szándékomat és ösztökélt tovább józan elmélkedéseim és legbensőbb meggyőződésem ellenére, nem szólva arról a két határozott útmutatásról, amelyben első próbálkozásom idején volt részem.”

Maga Robinson használja a Jónás-metaforát a menekülésére. Úgy látta magát, mint egy Isten elől menekülő Jónás prófétát, akit Isten gondviselése egyszerre üldöz és egyben kegyelemben is részesít. Második, végzetes hajótörésekor is azonnal Istenre gondol, amikor újból – de ezúttal egyedüliként – szerencsésen partot ér:

Biztonságban partot értem tehát. Az égre emeltem szemeimet, és hálát adtam a teremtőnek csodálatos megmenekülésemért [ez a részlet is természetesen hiányzik a kommunista változatból], hiszen percekkel korábban még esélyem is alig volt rá. Leírhatatlan hála és öröm érzete fogott el, mert mondhatni, a biztos halálból szabadultam meg. Ezután már el tudtam képzelni, mit érezhet az a halálraítélt, aki a bitófa alatt állva, kötéllel a nyakában kapja kegyelmének hírét.

Járkálni kezdtem a parton, karjaimat az ég felé tárva egész lényemmel megszabadulásom csodálatos természetén álmélkodtam, számos szokatlan mozdulattal és arckifejezéssel kísérve gondolataimat. Minden útitársam vízbe fulladt, csak én éltem túl a pusztítást, belőlük nem láttam többé mást, csak néhány kalapot, sapkát és két felemás lábbelit. Szememmel a zátonyra futott hajót kerestem a hullámtörésen át, a tajtékok között, és amikor megpillantottam, a messzeségben, azt gondoltam: Istenem, hogyan jutottam el egyáltalán ide.”

Nem értjük a regényt, ha ezt az alapkonfliktust nem ismerjük, márpedig a Kádár-kori kiadások (és az azokból azóta újranyomott példányok) éppen ettől zárnak el bennünket. Különösen nyilvánvalóvá válik az alapkonfliktus ismeretének hiánya, ha elérkezünk a Robinson Crusoe megtéréséről szóló részekhez, amelyek a regényben – egyfajta fordított hübrisz-nemezis motívumként – központi szerepet játszanak. (Persze mivel a cenzúrázott változatban Robinson megtéréséről nem is értesülünk, nem zavar ez össze bennünket, viszont marad számunkra egy mélyebb érzések és gondolatok nélküli, tökéletesen lapos karakter, aki ügyes jómunkásemberként legyőzte a természetet.)

(Folyt. köv.)

2 hozzászólás

  1. Gergely Erzsébet

    „„Biztonságban partot értem ……………… egész lényemmel megszabadulásom
    csodálatos természetén álmélkodtam, ……………………………………
    ……………… azt gondoltam: Istenem, hogyan jutottam el egyáltalán ide.”

    Robinson története úgy gondolom sokunkat átgondolásra késztet. Bár különböző
    utakon haladva álmélkodva csodálkoztunk, mikor életünk biztonságos révbe ért.
    Én is közéjük tartozom. Visszatekintve megdöbbenek, vakmerő természetem hány –
    szor sodort életveszélyes helyzetekbe. Szívemben öröm, hála és köszönet van
    2018 januárjában is Istennek azért, hogy kegyelméből idáig eljutottam és élek.

  2. Albu Levente

    Ez volt az első regény, amit olvastam nyolc éves koromban. Persze a csonkított változatot. Örülök, hogy tisztáztad ezeket a dolgokat. Tervezem újraolvasni az eredeti változatot.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK