„A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog” – írta József Attila, és ezzel saját lelkiállapota mellett akaratlanul is megfestette korunk individuumát, az autentikus egyént, aki levetett magáról minden külső meghatározást és csakis belső érzései szerint él. Az egyént, akinek önmagát kell kitalálnia, ezért bár szabad, kozmikus magányban ül a semmi csupasz ágán és hangtalan vacog. De nem gyűlnek már köré a csillagok, hogy nézzék, nézzék, mert univerzumában ő az egyetlen csillag, a többi jelentőségét vesztve mind lehullt az égről. Csak az egyén van, saját visszhangkamrájába zárva, és nem tudja többé, ki is ő. A semmi kongó ürességében keresi önmagát, és ezerszer is elátkozott, mert tudnia kellene, sőt, egyedül neki kellene tudnia, hogy ki is ő, de mint egy elveszett gyermek az elvarázsolt kastélyban, a lehetőségek végtelen útvesztőjében bolyong.
Ez utóbbi kép (amit John Barth posztmodernista írótól kölcsönöztem) azért is találó itt, mert az elveszett gyermek nem tud mit kezdeni az ölébe hullott szabadsággal. Az elvarázsolt kastély labirintusa ijesztően naggyá nőtt számára, most már haza szeretne inkább menni. Ilyen az autentikus egyén is, csak a helyzete e tekintetben rosszabb, mint a régieké, mert nincs hova hazamennie, hiszen nem csak elhagyta, de fel is számolta otthonát. Kierkegaard mondta: „Az antikvitásban az individuum szabadon mozgott, de mindig sorsban, családban, nemzetben, államban nyugodott meg.”* Az ókorban az egyénnek volt mozgástere: lehetett gyáva vagy hős, hűséges vagy áruló, erényes vagy megbízhatatlan. Szerethetett vagy gyűlölhetett, dolgozhatott keményen, hogy elnyerje munkaadói megbecsülését, de viselkedhetett ellenkezőképpen is. Azonban ha esetleg rosszul is döntött, mindig volt honnan felemelkednie és tudta, hova ereszkedhet vissza.
Az antikvitásban az számított igazi tragédiának, ha az egyén valamiért kint ragadt a tér egy távoli pontján és nem tudott többé onnan visszatérni. Mint Odüsszeusz, akit a trójai háború befejeztével az istenek szigetről szigetre kergettek és nem hagytak hazatérni. Az óangol költészet legtragikusabb versei is a száműzetésről szóltak. A régi angolszászoknak a „vándor” (wanderer) alakja testesítette meg az egyén bolyongását, a honvágy fájdalma ezekben a versekben szinte határtalan. A száműzött szíve a semmi ágán ül és hangtalan vacog. Keresi az ismerős pontokat, az otthon felszabadult örömét, de az nincs többé. „Hova lettek a lovak és hol vannak a lovasok? Hol, ki arannyal fizet, és hol az ünnepi székek? Hol a csarnok öröme?” A száműzött vándor ezeket mind elveszítette.
De az antikvitásban ő a kivétel, mert a szabadon mozgó lélek sorsban, családban, nemzetben, államban nyugodott meg. Az egyén nem vált végletesen bolyongóvá, a megtett út végén mindig le tudott szállni arra a helyre, ahol ideiglenes megnyugvást találhatott. Az egyén tudta, hogy van sorsa. Ragaszkodott családjához, népéhez, nemzetéhez. Elfogadta, hogy vannak törvények, amelyek őt is kötik. Ha időnként lázadt is ezek ellen, nem a semmiben kapálózott. A mai ember szomorú tragédiája az, hogy nincs nyugvópontja. Olyan, mint a szerencsétlenül járt albatrosz, amelyik nem talál az óceánon se egy szigetet, se egy hajóárbocot, de még egy sodródó fadarabot sem, hogy azon megpihenhessen. Az egyén a belső óceán felé fordult, ahol a végtelen hullámzás és süket csend honol, és ahol nincsenek az égen a tájékozódást segítő csillagok. Nincsenek égtájak sem. Ez a semmi gyökerek és levelek nélküli ága, amelyről Nietzsche prófétált: „Van-e még fent, és van-e lent? Nem bolyongunk-e, mint egy végtelen semmin át? Nem lehel-e ránk az üres tér? Nem lett-e hűvösebb? Nem jön-e ránk folyton éjszaka s egyre több éjszaka?”
Az antik ember abban hitt, hogy a szabadon mozgó lélek elfáradva leszállhat az élet biztos kapcsolataira. Az útját kereső én meg tudott pihenni azokban a nagyobb meghatározottságokban, amelyek a törekvéseit keretezték: a családban, a nemzetben, a sorsban, az államban. Persze az ókori ember is alapvetően reménytelen volt, hiszen a sors, a család, a nemzet vagy az állam nem adtak számára teljes megnyugvást. Egyfajta otthonérzet azonban kapcsolódott hozzájuk, amitől nem érezte magát kilökve a határtalan mindenségbe. A szabadon mozgó lélek meg tudott kapaszkodni, és mindig vágyott vissza ebbe a viszonylagos nyugalomba. Az óangolok vándora, a görögök Odüsszeusza és a legendás bolygó zsidó (vagy későbbi változata, a szélcsendben veszteglő hollandi) egyaránt tudták, hol az otthonuk. Az ókori ember mindig az ismert kikötőbe tartott.
A családból, nemzetből kiszakított autentikus egyén azonban olyan területeken is egyedül mozog, ahol egyébként egy időre megvethetné a lábát. Az eloldódott individuumra a szabadság bilincsként csapódik és kérlelhetetlenül vonszolja őt maga után. Aki feladja a külső meghatározottságait, feladja a sorsot, a családot, a nemzetet, hogy teljesen önmaga lehessen, az nem tud megpihenni, szüntelen bolyong, nincs számára többé kikötő. Nem tud lehorgonyozni sem. Egy hajót a horgony attól teszi szabaddá, hogy a hullámok feltartóztathatatlanul röpítsék a szelek irányában. A horgony a viharokkal szembeni ellenállás eszköze. A család, a nemzet, a sors, az állam azt teszik lehetővé, hogy belső viharainktól élvezzünk viszonylagos szabadságot. Kierkegaard szerint a szorongás a választás szabadságából következik, és amikor a választás lehetősége a végtelenbe tágul, az egyén szorongása is oly mértékűre fokozódik, amely lényegét tekintve megkülönböztethetetlen a bénultságtól. Az ember, aki elvágja a horgonyt, a szeleknek szolgáltatja ki magát. Aki megsértődik a gravitációt feltartóztató erőre és a mélybe veti magát, a gravitáció groteszk foglyává válik.
A család, a nemzet, a sors vagy az állam ma is fontosak az önazonosságunk megértéséhez. A kereszténység ugyanakkor valami újat hozott az antikvitás gondolkodásába. Azt hirdette, hogy ezek nem képesek a léleknek tartós békességet adni, hiszen a lélek az örökkévalóságra vágyik, és ennél kevesebbel nem érheti be. A modern emberhez hasonlóan a kereszténység is látható kérdőjelet tett a család és a nemzet fogalma mellé, de az egyént nem a családtól és a nemzettől akarta megszabadítani, hanem annak abszolutizálásától. A kereszténység a család és a nemzet viszonylagosságát hirdette, mint „e világ ábrázatának” múló vonásait. Levette a családról és a nemzetről a nyomasztó terhet, hogy végső kikötőkként szolgálják az egyént. A kereszténység szerint a népek családjai Ábrahám magjában – a Messiás Jézusban – nyernek áldást. A családhoz és nemzethez tartozó egyén Krisztusban találhat olyan kikötőt, amely a halált is túléli.
Paradox módon éppen ez teremti meg ugyanakkor az egyén számára a lehetőséget, hogy ne a családon és a nemzeten kívül keresse a mozgási szabadságot, mint az autenticitásra törekvő egyén, hanem szabadon mozoghasson ezeken a kereteken belül is. A keresztény hit pont azáltal erősíti meg a családot, a nemzetet és az államot, hogy viszonylagossá teszi azokat. Itt van a fő különbség a romantika és a kereszténység között is. A romantika a korlátokat ledöntve röpül a végtelen felé, a keresztény a korlátait magához ölelve éli át a végtelent. Krisztusban a nyugtalan léleknek nem kell elhagynia kiszabott lakhelyét (vö. Júd 6), hogy szabad legyen, mert a nyugalmát nem a földi viszonyokban leli meg, hanem a mennyeiekben. Jézus olyan békességet ígért, amilyent a világ nem adhat, hogy e békesség által az egyén többé ne a saját sorsán kívül bolyongjon, ne is csupán a sorsában nyugodjon meg, hanem a Feltámadásban, aki hálássá teszi őt a sorsáért is. A vándor a szó legteljesebb értelmében hazaérhet.
*Az idézetért köszönet Ruff Tibornak.
Az autentikus önmeghatározás lehetetlensége mostanában engem is foglalkoztatott, ha esetleg érdekel, ez épp ehhez kapcsolódik:
https://refkap.hu/elmelyulo/a-vihar-szeme/
És egy másik agymenés, ez angol, ha van hozzá türelmed:
I cannot really imagine ultimate freedom aside from faith. If I’m not defined by something infinite and unending, if everything is temporal, then ultimately, all our struggles for self-definition are just that: struggles that are never finished until they, at some point, come to an end. To some, that might sound fine, or even soothing. It sounds counterintuitive to say ultimate freedom is found when I let myself be defined by some kind of hypothetical creator, or when I just let myself become whoever I’m supposed to be without consciously determining, by my own, sovereign choice, who I want to be. Here’s the thing though. We can do better, or we can do worse if we try to define ourselves as independent from anything and everything around us, but from the beginning of our lives until the very end, we can’t readily choose who we want to be. Our family, our friends, our social circle, maybe sickness, or looks, or genes, or talent, or legacy, these things try to define us from the get-go. Even if we rise up in protest, we’ll still be defined by them, as the characteristics of our self-definition will just tilt from accepting our lot to fighting it. Be that as loyalists or rebels, we are submitting to, or revolting against outside or inside realities that try to define us, and by choosing sides, they actually do (Jesus talks about this in the parable of the prodigal son). We can also give our lives to something that’s beyond us, probably led by our personal stories, like the prosperity of future generations, or family, or equality and social justice, but then, we’re already being defined by values that we might, or might not be aware of. Values, that existed long before we did — we didn’t create these, rather, allegiance to these values is what is creating us. This is what Viktor Frankl calls self-transcendence, and he counts it as one of the main sources of meaning. Most of our heroic epics revolve around such higher values and the sacrifices of those who live and die for them.
Thus, to live in the world, at least to some degree, is to be defined by something or someone else, as non-definition is simply nothingness, and the ultimate lack of freedom — in it, not even self-definition remains. Not being defined by anything at all — for us, human beings, at the very least — is death. With every choice we make or don’t make, we try to define ourselves, but as we live in interaction with the world, the results and consequences of these choices, in turn, will define us and influence our next move — and as mentioned before, this series of choices just doesn’t start with us, we cannot help but be reactive to the definition of others and our circumstances. Without others, without a world here to receive, and by default, shape our existence, we simply wouldn’t be. We are meant to be who we are, by our parents, or by society, or by our instincts, by laws or DNA or personal stories, but mostly by all of this intricately interwoven, beautiful, chaotic storm of influence and power we call life. We’re trying to hold on as best we can, but the eye of the storm, where freedom and peace can be found, does not exist without the cyclone itself. No, it’s not easy to break through the eyewall, where the conditions are the harshest, and where you’re actually more affected by outside forces than anywhere else, but it’s worth it. Funnily enough, there might be some parallels to this in Jesus’ reply to Nicodemus, when he asks about what it means to be born again: “The wind blows wherever it pleases. You hear its sound, but you cannot tell where it comes from or where it is going. So it is with everyone born of the Spirit.”. However, if we can’t truly define ourselves, rather, we discover who we are, and whether we know it or not, in one way or another we’re actually fighting for values that do define us, it’s not a stretch to want to be defined by someone who’s created all of life, who is truly independent, yet chooses to love us and delight in us and who, by the way, is the source of all the values that are worth fighting for. Obviously, whether the God of Christianity is that being, is something one has to find out on their own. That’s where faith comes in. There might be some imprecise premises, or difficult to prove assumptions, or logical leaps that are hard to follow or sound outright ridiculous when it comes to faith. One of my all time favorite Christian singers, Rich Mullins, put it approximately this way: if you’re looking for a religion that makes sense, Christianity might not be the safest bet. If you’re looking for a religion that gives life though, I think this is it.
Hát ez valami gyönyörű írás/esszé.
Egy kis adalék hozzá egy tanmese formájában egy dán elbeszélőtől. A főszereplő itt sem vált véglegesen bolyongóvá, hanem az út végén le tudott szállni. A probléma csak az volt a fönti mondanivalóhoz képest, hogy rossz helyre pozicionálta a biztonságot sugárzó „otthont.”
Elvégre, keresztényként is az ember kijön valahonnan, ami korábban az otthont/nemzetet/hagyományt jelentette (mint annak idején Ábrahám vagy Ruth). Mer-e továbbmenni vagy visszahúzza a szíve, az emlékek? Sokakat igen.
Szóval itt egy intés. Mottó: amikor vándorolni kell akkor ne fordulj vissza mert vesztesz.
Henrik Pontoppidan: Sas-út
A Nyugatnak
Ez a fiatal sas története. Néhány gyermek bukkant rá a sárgacsőrű fiókára s bevitte a rozzant paplakba; az irgalmas emberek annyira megszerették, hogy később már el se válhattak tőle. Akár a mese «rút kiskacsája», hápogó rucák, káráló tyúkok és bégő juhok közt nőtt föl s úgy beleszokott e környezetbe, hogy – a pap szerint – «valósággal megpotrohosodott».
Legtöbbször fönt ült a disznóólhoz toldott ócska palánkon; onnan lesett a hulladékokra. Mihelyt észrevette a nagy Dorthét, az éter királyfiainak burleszk billegésével futott a telt zsétárhoz.
Néha-néha, főkép szeles vagy záporos időben, afféle ködös honvágy tépázta a fogoly égi sarjat. Ilyenkor naphosszat étlen és mozdulatlan dugta fejét piszkos tollai közé. S hirtelen széttárta szárnyait, mintha menten fölröppenne a levegőbe… de nyesett csonkjai nem birták el; egy pillanatnyi ügyefogyott vergődés után lezuhant a földre, ahol kótyagosságában először jobbra-balra fordult, majd nyújtott nyakkal s szinte szégyenkezve szaladt egy sarokba.
Így élt két évig, amikor az öreg pap megbetegedett és meghalt; a gyászos zavarban elfeledkeztek a királyi madárról – vagy polgári nevén «Klavs»-ról. Szelíden és félősen ténfergett az aprójószág közt, mivel a paplányok mindig rákoppintottak csőrére, valahányszor ösztönei fölbuzogtak a kis szárnyasok ellen. Ugyanekkor langyos tavaszi szél szállt el az országon s a fogoly madár ziláltan repült föl a csűr párkányára.
S egyszer a szabadság láza ismét szétnyomta szárnyait; de most nem terült el a kövezeten. Úgy tört föl, hogy maga is megrettent lendületén.
Kábultan állt meg a tetőn. Ily magasságba sose jutott még. Meg-megforgatta fejét, míg – az égtől és felhőktől elkapottan – megint bele nem csapott a levegőbe… eleinte óvatos mérséklettel, aztán bátrabban és biztosabban… s végül vad vijjogással ívelt a Nap felé. Hirtelen megérezte, hogy sas lakik benne.
Falvak, erdők és tavak suhantak el alatta. Már-már elérte a tiszta menny tetejét, a széles horizont legyőzésétől részegen.
De ekkor megtorpant. A hatalmas, üres tér rémítőn ásított rá. Jaj, hol pihenhet meg?
A folyam völgye fölött szerencsésen elért egy kiugró sziklát. De amikor – még kissé szédülten – visszabámult a paplakra meg a csűrre, új izgalom fogta el. Teljesen idegen tájra tévedt. Sehol egy ismert folt, egy ismert zug.
Fejénél égfúró hegyek emelkedtek – csupasz, meredek, korlátnélküli sziklafalak. S a Nap nyugaton vérvörös felhők közt áldozott le, sűrű viharok és komor éjszakák jeléül.
A magányosság érzése markolta át az ifjú királyi sarj szívét, amikor az est sárga köde elúszott a völgyön. Gyáván pislogott egy darucsapat után, amely krugatva húzott haza tanyai fészkeire. Lecsuklottan gubbadt a kopár, néma bércen.
Egyszerre megsuhog a levegő. Egy fehérmellű nősténysas kóvályog fönt a lángoló esti ég alatt.
A hím egy percig kinyulva figyeli az idegent. Aztán szilajul fölszökken. Szétcsapja szárnyait s a másik mellett terem.
S most az ormok fölött vad hajsza kezdődik… A nőstény egyre előbb és magasabb rétegekben, Klavs mögötte, elnehezülten és zihálón.
Túllendülnek a hegyóriásokon. A Nap még rátűz a legnagyobb csúcsokra, míg jómaguk tovatünnek az alkonyat homályába merült hegygerincek fölött.
Klavs fölhallja az erdők zúgását és a vízesések dörgését.
«Hol pihenünk meg?» – riad föl e szörnyű robajra. Lihegve verdes tovább.
A nőstény egyre följebb, egyre messzebb csalja a piros hegyvonalak fölött.
S kitárul alattuk a végtelen kősivatag. Roppant sziklatömbök hevernek egymáson, egy összeomlott bábeli torony maradékaiként. S a szemhatár egyszerre kitárul előttük. A gomolygó felhőkön túl fölbukkan az örök jégcsúcsok világa, a sas és a csend birodalma. Az utolsó fénycsík fönt szunnyad el a fehér havon. Hátrább a sötétkék ég csillagzik ki.
Klavs dermedten ereszkedik le egy sziklatömbre. A fagy és rémület vacogásával mered e fehér haláltájra és a sötétségből macskaszemekként hunyorgó csillagokra.
S gondolatai ismét fájón fordulnak az elhagyott otthon felé. Eszébe jut a meleg ketrec, ahol most kis barátai összebujva, édesen alszanak. Visszaréved a kövér malackákra, amelyek csemcsegőn álmodnak anyjuk hasán. S fölidézi a vastag Dorthét, aki már a hajnali harangszókor belekezd az etetésbe.
A fagyos-tiszta levegőből folyton búg a nőstény hivása. De Klavs szétnyitja szárnyait s nekisurran az előbbi útnak… először tétován… szikláról sziklára csapkodva… majd mind gyorsabban, türelmetlenebbül, a félelem, a nyugtalanság és a béke rabjaként – haza – haza – haza!
Csak másnap reggel került vissza hebehurgya útjáról. Néhány pillanatig fönt lebegett kedves otthona fölött, szinte a régi rend kiélvezése végett.
Aztán lassan leszállt.
De a balsors résen állt. Az öregbéres, aki nem hallott a sas eltünéséről, beugrott egy puskáért s az egyik fa mögül megcélozta a tyúkrablónak vélt madarat.
A lövés talált.
Pár toll szétröppent a levegőben – s a halott Klavs kődarabként vágódott a trágyalébe.
Mert hasztalan kelünk ki sastojásból, ha ketrecben serdülünk föl.