Ferdinand Baur annak idején teológiai ellentétet feltételezett Péter és Pál között, amely az antiókhiai incidensben érte el tetőpontját. Szerinte a korai egyház – Lukácstól Római Kelemenig – ezt a feszültséget igyekezett valahogyan elsimítani.[1] A szintén a tübingeni iskolához tartozó Martin Hengel nem Péter és Pál, inkább Pál és Jakab között érzékelt teológiai konfliktust, az antiókhiai eset kapcsán is a Jakabtól érkezettekre irányítja a figyelmet.[2] A Jakab és Pál közötti teológiai ellentét hipotézisét teológusok nemzedékei látták igazolva, mert a két apostol a leveleikben[3] látszólag teljesen ellentétes állításokat fogalmaznak meg Ábrahám megigazulásáról. Pál ezt írja a Római levélben:

„Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi ősatyánk a saját erejéből? Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult volna meg, akkor volna mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. De mit mond az Írás? »Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.« Aki fáradozik, annak a bért nem jutalomként számítják, hanem azért, mert tartoznak azzal. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak Isten a hitét számítja igazságul.” (Róm 4,1-5)

Jakab viszont ezt írja:

„Akarod-e hát tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő? Ábrahám, a mi atyánk nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron? Látod tehát, hogy hite együttműködött cselekedeteivel, és cselekedeteiből lett teljessé a hite. Így teljesedett be az Írás, amely azt mondja: »Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul«, és »Isten barátjának neveztetett«. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által.” (Jak 2,20-24)[4]

Ha a két szövegrészletet így egymás mellé helyezzük, az ellentét szembeötlő: Pál szerint Ábrahám csak hitből igazult meg, cselekedetek nélkül, Jakab szerint nemcsak hitből, hanem cselekedetekből is. A hegeli dialektikára építő tübingeni teológusok[5] azt feltételezték, hogy az ősegyház szintézise tézisek és antitézisek feszültségéből született, és itt éppen egy ilyen tézis és antitézis egymásnak feszülését érjük tetten. Nehéz elkerülni a következtetést, hogy Pál és Jakab leveleiben valóban eltérő teológiai konstrukciókról van szó,[6] a kérdés inkább az, hogy ezek a konstrukciók kioltják vagy kiegészítik-e egymást. Elsősorban két tény együttes jelenléte mutat abba az irányba, hogy Pál és Jakab konstrukciói nem konfliktusos, hanem komplementer viszonyban vannak egymással.

Az egyik tény az, hogy míg Pál a hit általi megigazulást evangéliuma középpontjává tette (Gal 1,8-9), Jakab szerint a cselekedetek annyira fontosak, hogy azok hiánya a hit valódiságát kérdőjelezi meg (Jak 2,24), vagyis mindkettőjük számára elsődleges fontosságú kérdésről van szó.[7] Ebből még következhetne a konfliktusos értelmezés, a másik tény azonban az, hogy a Galata levélben Pál arról ír, hogy jeruzsálemi útja alkalmával Péter, Jakab és János elé tárta evangéliumát (Gal 2,2), akik kezet nyújtottak neki (Gal 2,5): nem kellett az evangéliumából engednie (Gal 2,9).[8] Eszerint bár mind Jakab, mind Pál számára központi kérdésekről volt szó, nem láttak egymás üzenetében végső ellentmondást. Lukács ugyanezt az együttműködést hangsúlyozza Pál és Jakab között (vö. ApCsel 21).[9]

A tübingeni teológusok radikális előfeltevéseit követve elkönyvelhetnénk, hogy csupán Lukács és az ősegyház igyekezett összebékíteni kettejük teológiai ellentétét, de ezt a Galata levél vonatkozó része cáfolni látszik,[10] és a kutatás számára egyébként is vélhetően termékenyebb talaj, ha kevésbé gyanakvó hermeneutikával kérdezünk rá az eltérő szövegek teológiai jelentőségére.[11] A Gal 2,1-10 fényében a harmonizációs törekvés nem kevésbé indokolt, mint a dialektikus megközelítés, sőt, ebben az esetben az előbbi tűnik a helyesebb útnak.[12] Pál nyilvánvalóan nem gondolta, hogy Jakab és közte éles ellentét feszülne az evangélium kapcsán, holott ugyanabban a levélben egyenesen anathémát mond azokra, akik a megigazuláshoz szükségesnek tartják a törvény megtartását (vö. Gal 1,8-9).[13] A következőkben két szempontot javaslok a páli és jakabi szöveg közötti látszólagos ellentmondás feloldására: az egyik tematikus, a másik kronológiai.

1) Pál a megigazulás jogalapját, Jakab a hit természetét magyarázza

Érdemes először is megfigyelni, hogy bár Jakab és Pál egyaránt a megigazulásról (δικαιοσύνη) beszélnek, a két szövegnek nem ugyanaz áll a fókuszában. Pál a fenti szövegrészletben arra irányítja a figyelmet, hogy hogyan igazult meg Ábrahám, „a mi ősatyánk”, és azt hangsúlyozza, hogy Ábrahám megigazulásában nem volt része a fáradozásnak, mert a fáradozás a megigazulás jogalapjaként szemben áll a hittel.[14] A szembenállás oka az, hogy a megigazulást vagy bérként (κατὰ ὀφείλημα) adják, vagy ajándékként (κατὰ χάριν), de egyszerre nem lehet mindkettő (vö. Róm 10,3). Pál gondolatmenetében a kettő kizárja egymást: a valódi megigazulás az, amikor az istentelennek (ἀσεβής) számíttatik be (λογίζεται) igazság (δικαιοσύνη), cselekedetek nélkül (χωρὶς ἔργων),[15] hiszen a megigazuláshoz nem cselekedetekre, hanem engesztelő áldozatra volt szükség (vö. Róm 3,24-26). Pál elengedhetetlennek tartja a választást a magunk igazsága és teljesítménye, valamint Krisztus nekünk tulajdonított igazsága között, amely egyedül hit által lehet a miénk (vö. Róm 3,28; 10,3).[16] A megigazulás hit által van, ahogy Ábrahám példája is illusztrálja: „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be (ἐλογίσθη = beszámíttatott) neki igazságul.”[17]

Jakab azt állítja, hogy Ábrahám nemcsak hitből, hanem hitből és cselekedetekből igazult meg (Jak 2,21 és 2,24), de egészen máshol van a gondolatmenete fókusza, mint Pálé,[18] és ezt már a levele bevezetőjében is jelzi (Jak 1,3).[19] Jakab a megigazító hit természetéről beszél, az érdekli, hogy milyen az a hit, amely az utolsó ítéletkor megment, vagyis ebben az értelemben „hasznos” (ὄφελος).[20] „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt az ilyen hit?” (Jak 2,14) Majd egy példával illusztrálja, hogy milyen az a hit, amelynek nincsenek cselekedetei: ha egy embernek üres szavakkal segítünk, nem pedig tényleges, gyakorlati módon, az nem használ neki. „Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek (ἐὰν μὴ ἔχῃ ἔργα), halott önmagában.” (Jak 2,17) Tehát a hiten van a hangsúly: a hitnek vannak (vagy nincsenek) cselekedetei, és ettől függően vagy élő vagy „halott” (νεκρός), ami azonos azzal, hogy „meddő, terméketlen” (ἀργός).[21] A hit valódisága ugyanis a cselekedetek által mutatkozik meg: „Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet.” (Jak 2,18b)

Míg tehát Pál azt hangsúlyozza, hogy a megigazulás kizárólag kegyelem, mert hit által van, nem pedig cselekedetekből, emberi fáradozás által, addig Jakabnál a hit van a középpontban, és azt emeli ki, hogy Ábrahám hite a cselekedetek által teljesedett be. „Ábrahám, a mi atyánk nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron? Látod tehát, hogy hite együttműködött cselekedeteivel, és cselekedeteiből lett teljessé (ἐτελειώθη) a hite.” (Jak 2,21-22) Tehát Jakab szerint Ábrahám megigazító hite a cselekedeteiben (a hit cselekedeteiben) vált teljessé. A τελειόω ige itt érettségre, tökéletességre jutást, teljessé válást jelent,[22] mint amikor egy magból fa lesz, vagy egy sejtből kifejlett élőlény. Ábrahám hite cselekedetekben bontakozott ki és vált teljessé; a cselekedetekben mutatkozott meg a hit valódisága. A hit, amelynek nincsenek cselekedetei, Jakab szerint halott. „Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,26) Moo szerint a 2,20 és 2,26 inclusio, mely Jakab fő gondolatát teszi hangsúlyossá: a cselekedetek nélküli hit haszontalan, halott.[23] A valódi hit jellemzője, hogy vannak (ἔχω) cselekedetei. Ezért mondhatja Jakab, hogy Ábrahám nem csupán hitből (vagy nem csupasz hitből),[24] hanem cselekvő hitből igazult meg. A hit, amely megigazította, cselekedetekben vált teljessé.

2) Pál és Jakab más eseményekre utalnak Ábrahám életében

Vegyük észre továbbá azt is, hogy a Tórára való hivatkozással mind Pál, mind Jakab megjelölnek egy-egy eseményt Ábrahám életében, azt az eseményt, amikor az általuk hangsúlyozott megigazulás megtörtént. Pál az 1Móz 15 epizódjára utal (szinte szó szerint idézi a LXX szövegét),[25] ahol ezt olvassuk: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul.” (1Móz 15,6) Pál kiemeli, hogy ez az eset még azelőtt történt, hogy Ábrahám (Abrám) körülmetélkedett volna (Róm 4,10-11), hiszen a körülmetélkedésre csak a 17. részben kerül sor. Ez Pál szerint azt támasztja alá, hogy Ábrahám a hitéért fogadtatott el igaznak, nem a cselekedeteiért („Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult volna meg, akkor volna mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. De mit mond az Írás? »Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.«”).[26] „Másszóval, az 1Móz 15 szövetsége az első pillanattól teljes mértékben kegyelem volt, ahogy a Róma 4,16-ban hangsúlyozza: »Azért hitből, hogy kegyelemből legyen«.”[27]

Jakab egy másik epizódra utal,[28] amely az 1Móz 22-ben van leírva: „Ábrahám, a mi atyánk nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron? Látod tehát, hogy hite együttműködött cselekedeteivel, és cselekedeteiből lett teljessé (ἐτελειώθη) a hite.” (Jak 2,21-22) Ez az epizód arról szól, amikor Isten azt kéri Ábrahámtól, hogy a Mórijjá hegyén áldozza fel a fiát, Izsákot, Ábrahám pedig engedelmeskedik neki. Ez az a pillanat, amikor Jakab szerint (Jak 2,18b) Ábrahám megigazító hite, amelyről az 1Móz 15-ben volt szó, cselekedetekben mutatkozik meg, és amikor kiderül, hogy Ábrahám hite nem halott (νεκρός) és nem is meddő (ἀργός). Isten próbára tette (‎נִסָּ֖ה) Ábrahám hitét (1Móz 22,1), és az valódinak találtatott.[29] A hit cselekedetekben vált teljessé. Ábrahám már a 15. részben igaznak nyilváníttatott (iustitia imputativa), de a hite, amely a megigazulás kizárólagos jogalapja („megigazítja az istentelent”), megpróbáltatott, hogy valódi-e. A Mórijjá hegyén Isten tesztelte Ábrahám hitét, hogy vajon nem meddő-e, képes-e cselekedetekben gyümölcsöt teremni. Amikor Ábrahám kész volt feláldozni Izsákot, a hite az engedelmesség lenyűgöző cselekedetében vált teljessé és bizonyult valódinak, élőnek.

Nem igényel további előfeltevéseket annak belátása, hogy a két esemény Ábrahám életében együtt illusztrálhatja mindkét teológiai hangsúlyt: azt is, amiről Pál ír, és azt is, amit Jakab tart fontosnak. A hit cselekedetek nélkül igazít meg (1Móz 15), de a cselekedetekben válik teljessé (1Móz 22). A megigazulás kizárólag hitből van, de a hitről a cselekedetek által derül ki, hogy élő vagy halott-e. Ábrahám élete egyszerre példázhatja, hogy Isten ingyen igazítja meg az istentelent, cselekedetek nélkül, de a valódi hit, amely miatt Isten igaznak nyilvánít, cselekedetekben bizonyul élőnek és termékenynek. Pál és Jakab üzenete között eszerint nincs lényegi ellentmondás. Egyedül hit által igazul meg az ember, cselekedetek nélkül, mondja Pál, de az a hit, amely megigazít, nincs cselekedetek nélkül, teszi hozzá Jakab. Pál és Jakab a megfelelő pontokon lépnek Ábrahám történetébe, hogy ezt a kettős igazságot az ősatya példáján keresztül demonstrálják. Ábrahám a hit atyja, aki kegyelemből, egyedül hit által fogadtatott el igaznak, és mikor a hite megpróbáltatott és az engedelmességben beteljesedve gyümölcsöt hozott, „Isten barátjának neveztetett” (Jak 2,23; vö. Ézs 41,8).[30]

Összefoglalás

A Pál és Jakab teológiája között feltételezett ellentmondás tehát könnyen feloldható, ha egyrészt figyelembe vesszük, hogy Pál a megigazulás jogalapját, Jakab viszont a hit természetét magyarázza, másrészt figyelmet fordítunk arra is, hogy Pál és Jakab különböző eseményekre utalnak Ábrahám életében. Pál szerint a megigazulás egyedül hit által van, Jakab szerint a megigazító hit nincs egyedül. Az ősatya életének kronológiája lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük egymástól az igazság tulajdonításának (iustitia imputativa) pillanatát, amely kizárólag hit által történik és megelőzi a cselekedeteket, a hit validálásának pillanatától, amelyben a hit viszont éppen a cselekedetek által mutatkozik élőnek és hasznosnak. Pál az előbbit hangsúlyozza, Jakab az utóbbit, mégpedig olyan sorrendben, ahogy az a Tóra szerint Ábrahám életében bekövetkezett. Az ősatyát Isten igaznak fogadta el a hitéért (1Móz 15), a hitét pedig igaznak fogadta el a cselekedetéért (1Móz 22).

Egyetérthetünk Kálvinnal: „Ahogy tehát Pál azt állítja, hogy a cselekedetek segítsége nélkül van a megigazulás, úgy Jakab nem tekinti igazaknak azokat, akik híján vannak a jó cselekedeteknek.”[31] Ábrahám hit által igazult meg, cselekedetek nélkül, Ábrahám hit által igazult meg, cselekedetekkel. Mind Pál, mind Jakab Ábrahám történetét olvasták és értelmezték: a retorikai feszültség ellenére a két teológiai konstrukció nem kioltja, hanem kiegészíti egymást.

(A tanulmány eredetileg a Theologiai Szemle 2023/03. lapszámában jelent meg.)

---

[1] Ferdinand C. BAUR programadó cikke: „Die Christuspartei in der korinthischen Gemeinde, der Gegensatz des petrinischen und paulinischen Christenthums in der alten Kirche, der Apostel Petrus in Rom”, in Klaus SCHOLDER (ed.): Ausgewählte Werke in Einzelausgaben, 5 vols. (Stuttgart-Bad Cannstatt, F. Frommann, 1963-1975), 1., 1–146.

[2] Pl. Martin HENGEL: Paulus und Jacobus, in Kleine Schriften III, WUNT 141 (Tübingen, 2002). Hengel szerint Péter közvetítő szerepet játszott Pál és Jakab teológiai álláspontja között (Martin HENGEL: St. Peter: The Underestimated Apostle. Grand Rapids, MI: Eerdmans, 2006, 42).

[3] Bár a Jakab-levél szerzősége vita tárgyát képezi, LADD szerint konzervatív kutatók erős érveket sorakoztattak fel amellett, hogy a Jakab-levél szerzője Jakab, Jézus testvére, a jeruzsálemi gyülekezet vezetője (George Eldon LADD: A Theology of the New Testament, Cambridge, UK: Lutterworth Press, 1974). DAVIDS szerint a külső és belső bizonyítékok egyaránt a korai datálást és a jakabi szerzőséget valószínűsítik, ha nem is bizonyítják azt minden kétséget kizáróan (Peter H. DAVIDS: The Epistle of James, NIGTC, Grand Rapids, MI: Eerdmans, 1982, 16). Lásd még: BALLA Péter: Az újszövetségi iratok története (Bevezetéstani alternatívák) (Budapest, Károli Egyetemi Kiadó, 2008), 261-263.

[4] A bibliai idézetek a Revideált új fordításból (RÚF 2014) vannak (Budapest: A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014).

[5] William BAIRD: History of New Testament Research, Volume One: From Deism to Tübingen, Minneapolis, MN: Fortress, 1992, 258–294. A hegeli dialektika és a tübingeni iskola teológiai tendenciái közötti kapcsolatról lásd még: BALLA Péter Az újszövetségi teológiát ért kihívások: kísérlet a tudományág igazolására (Budapest: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, 2008), 31.

[6] LADD, 592. „Sokan elégedetten jelentik ki, hogy az Újszövetségben található meghatározó sokszínűség egy példája ez, mivel szerintük Pál és Jakab különböző és egymásnak ellentmondó dolgot állít az ember és Isten előtti megigazulásról.” (D. A. CARSON és D. J. MOO: Bevezetés az Újszövetségbe, Budapest Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, 2007, 621)

[7] LADD rámutat, hogy míg Jakab a halott ortodoxiát bírálja és hangsúlyai teljesen gyakorlatiak, Pál célkeresztjében a zsidó kegyesség önigazsága áll (LADD, 588-593).

[8] A Péter és Pál közötti kézfogásról és annak jelentőségéről lásd SZABADOS Ádám: Az apostolok hagyománya, II. javított kiadás (Budapest: KRE_L’Harmattan, 2021), 235-237.

[9] DAVIDS szerint nem írhatta a Jak 2,14-26-ot erős „Pál-ellenes” polémiaként az, aki megegyezett Pállal (DAVIDS, 20).

[10] SZABADOS, 236-240.

[11] Ezzel kapcsolatban lásd BALLA Péter tézisét (Az újszövetségi teológiát ért kihívások: kísérlet a tudományág igazolására), valamint D. A. CARSON Collected Writings of Scripture (Wheaton, IL: Crossway, 2010) első (Approaching the Bible) és harmadik (Unity and Diversity in the New Testament: The Possibility of Systematic Theology) fejezetét.

[12] BALLA kiemeli a kézfogásra való utalás retorikai jelentőségét: „a jeruzsálemi gyülekezet vezetői a magukéval egyenrangúnak fogadták el Pál pogánymisszióját, azaz azt is mondhatjuk: mindenben egyetértettek” (BALLA Péter: Pál apostol levele a Galáciabeliekhez: Kommentár bevezetéssel és exkurzusokkal, Budapest, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, 2009, 103-104).

[13] Uo., 103.

[14] Thomas R. SCHREINER: Romans (ECNT, Grand Rapids, MI: Baker Academic, 1998), 216.

[15] Tisztában vagyok azzal, hogy az ún. „Új Perspektíva” teológiai irodalma a „cselekedeteket” (ἔργα) az elkülönülést szolgáló zsidó szokásokra (körülmetélés, szombat, étkezési törvények) szűkíti, de az érveim szempontjából ennek a vitának most nincs jelentősége.

[16] John PIPER Counted Righteous in Christ: Should We Abandon the Imputation of Christ’s Righteousness (Wheaton, IL: Crossway, 2002) című tanulmányában erős érveket sorakoztat fel amellett, hogy Pál a levélben Krisztus engedelmességének igazságát állítja szembe a mi igazságunkkal.

[17] A Róm 4,4-ben szereplő λογίζομαι igével kapcsolatban VARGA Zsigmond megjegyzi, hogy a felszámít, beszámít, tulajdonít jelentés itt iustitia imputativa-ként értendő (VARGA Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár (Budapest: A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 1996), 584.

[18] LADD, 589.

[19] Hálás vagyok Prof. Dr. Balla Péternek, volt doktori témavezetőmnek, aki felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy Jakab levele már az elején világossá teszi, hogy nem a hitre jutásról fog szólni, hanem a hit valódiságáról, a próbát is kiálló hitről.

[20] DAVIDS, 120. MOO szintén a megmentésre vonatkoztatja a hasznosságot (Douglas J. MOO: James, TNTC, Grand Rapids, MI: Eerdmans, Leicester, UK: IVP, 1985, 1988, 100).

[21] DAVIDS, 122.

[22] VARGA, 927.

[23] Douglas J. MOO: The Letter of James (PNTC, Grand Rapids, MI: Eerdmans, Leicester, UK: Apollos, 2000), 119.

[24] A μόνον itt határozóként azt jelenti: egyedül, csupán, csak (VARGA, 639).

[25] SCHREINER, 214.

[26] Mark A. SEIFRID: „Romans” in G. K. BEALE & D. A. CARSON: Commentary on the New Testament Use of the Old Testament (Grand Rapids, MI: Baker Academic, Leicester, UK: Apollos, 2007), 624. SEIFRID fontosnak tartja, hogy Pál szerint ezzel Abrám a körülmetéletlenek számára is a hit példája lehetett.

[27] N. T. WRIGHT: Justification: God’s Plan & Paul’s Vision (Downers Grove, IL: IVP, 2009), 220.

[28] DAVIDS, 127.

[29] Bruce K. WALTKE: Genesis: A Commentary (Grand Rapids, MI: Zondervan, 2001), 310.

[30] Ézsaiásnál: אֹהֲבִֽי (LXX: ὃν ἠγάπησα).

[31] KÁLVIN János: Institutio – A keresztyén vallás rendszere I. (ford. Buzogány Dezső) (Budapest: A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2016), 619.