Kálvin az Institutió első és második könyvében is kitér Ádám bukásának problematikájára. Amikor egyetemista koromban tudományos diákköri dolgozatban foglalkoztam Luther és Kálvin bűnértelmezésével, megfogott az a kimértség és bölcs visszafogottság, ami Kálvint jellemezte, amikor hozzányúlt ehhez a hihetetlenül bonyolult és nehéz kérdéshez. Kálvin újból és újból azt a kettős igazságot veszi védelmébe, hogy egyrészt Isten az embert jónak teremtette, a bűn tehát mintegy idegen dologként tapadt Ádámhoz, másrészt mégis az ember felelős érte, hiszen bukása saját döntésének köszönhető. Kálvin Ádámmal kapcsolatban a választás lehetőségét is hangsúlyozza: Isten Ádámot olyan akarattal ruházta fel, hogy lehetősége volt arra is, hogy engedelmeskedjen, és arra is, hogy fellázadjon Teremtője ellen.
Szeretnék itt most szó szerint idézni Kálvintól néhány fontos mondatot, amit Ádám választási lehetőségével kapcsolatban fogalmaz meg: „Ha valaki azt az ellenvetést teszi, hogy az ember mintegy sikamlós helyre volt állítva, mivel tehetsége igen gyenge volt, – erre azt feleljük, hogy az ember eredeti tökéletessége elégséges volt arra, hogy minden mentegetődzést haszontalanná tegyen. Mert nem volna helyes Istent azzal a törvénnyel kötelezni, hogy csak oly embert alkothat, ki nem tud, vagy egyáltalán nem akar vétkezni. Lehet, hogy az ily természet kiválóbb lett volna, de egyenesen perbe szállani Istennel, mintha neki az emberre ezt, vagy azt kellett volna ruháznia, több volna, mint méltatlanság. Hiszen bármicskét akart is adni, jótetszése szerint tehette. Hogy pedig miért nem tartotta őt fenn az állhatatosság erejével, az az ő mennyei tanácsában vagyon elrejtve.” (I.15.8)
Ezt a mértéktartást szeretem Kálvinban. Elmegy egészen addig, ameddig a Szentírás vezeti, de a határon megáll, és onnan már nem megy tovább. A kijelentett dolgokhoz ragaszkodik, a titkokat viszont meghagyja Isten kezében. Ez nem azt jelenti, hogy Kálvinnak mindig igaza is van, de ebben a mértéktartásban szerintem feltétlenül példa a számunkra.
Ezt az ádámi sorozatot kiemelten értékes bejegyzésekként olvastam, kivéve a fenti utolsó bekezdést. „Ezt a mértéktartást szeretem Kálvinban. Elmegy egészen addig, ameddig a Szentírás vezeti, de a határon megáll, és onnan már nem megy tovább.”
Ezt inkább úgy fogalmaznám: Elmegy addig, ameddig őt (Kálvint) a Szentírás vezeti, és onnan nem megy tovább. Egyébként teljesen biblikus.
„Hogy pedig miért nem tartotta őt (Ádámot) fenn az állhatatosság erejével, az az ő mennyei tanácsában vagyon elrejtve.” Ez is igaz, de ez is csak Kálvin szemével nézve igaz.
A szeretet döntési lehetőséget is biztosít, különben megszűnne szeretet lenni. Ami/aki pedig nem szent, az nem is tud szentül dönteni. Az ember pedig nem volt szent (Isten számára elkülönített), így viszont azzá válhat. Ezért lett eleve elrendelve a kegyelem is. (Ebben már talán nem egészen értenénk egyet Kálvinnal.)