Az amerikai és az európai gondolkodás közötti legnagyobb különbség szerintem a valósághoz való viszony. A valóság az európai ember számára elsősorban adottság, melynek mély gyökerei vannak a múltban. A valóság az amerikai számára elsősorban lehetőség, megvalósítandó feladat a jelen és a jövő számára. Az európai – különösen a kelet- és közép-európai – ember falként ütközik a valóságba, és vagy szitkozódva meghúzódik az árnyékában, vagy házat épít a fal mellé. Az amerikai se nem szitkozódik, se nem alkalmazkodik, hanem lebontja a falat és újat épít helyette. (Európának időnként persze vannak olyan zugai is, ahol Valóság nagybátyánk elutazik tőlünk, és csak levélben jelentkezik. Olyankor természetesen adódhatnak bajok… De most nem erről akarok beszélni.)

Van St. Louisban egy park, ahol sokat sétáltam. A park tökéletes. A tervezői felmérték a szükségeket és kívánságokat, majd olyan közösségi területet alakítottak ki a helyiek számára, mely minden igényt kielégít. A parkot körülölelő ösvény pontosan egy mérföld hosszú. Kiválóan alkalmas futóknak is, hiszen könnyű lemérni a teljesítményt, ráadásul van benne emelkedő is és sík rész is. A vízelvezetés hibátlanul lett megoldva, eső után sem marad pocsolya a járdákon, úgy megy el a víz, hogy az áramlás megtörik az erre kialakított széles, köves árokban. A park közepén mesterséges tó, mellette egymástól ideális távolságra elhelyezett padok, mindegyik a tóra néz. A tó partján kanadai vadludak vernek tanyát. A park egy részén magasabb az egyébként standard méretűre vágott fű, hogy nyulak és énekes madarak rejtőzhessenek el benne. Külön területet kerítettek el kutyák számára, egyik részt kiskutyáknak, másik részt nagyobb ebek számára. A parkban van vécé, játszótér és két csap, amiből hűtött ivóvíz folyik.

Szerettem itt sétálni, ha tehettem, naponta többször is végigmentem az ösvényen, közben gondolkodtam, elmélkedtem, imádkoztam. A séta mindig feltöltött, mégis valami különös, szinte groteszk hiányérzet kopogott a lelkemben. Volt ennek a parknak egy majdhogynem abszurd fogyatkozása. A hiányérzetem kifejezetten a park kialakításához kapcsolódott, és furcsa mód éppen a park tökéletességéhez. A park mindenestül emberi volt. Nem volt sem nagyobb, sem kisebb, mint amekkora egy ember. Hibátlan emberi alkotás volt. Nem frusztrálódtam tőle, de hódolatot sem ébresztett bennem. Egy az egyben konstruált valóság volt. A tervezői azt a bizonyos „falat”, amibe beleütközünk, elbontották és új, hibátlan „falat” építettek a helyére. Ez volt a park. Senki nem bosszankodhatott immár a „fal” miatt, senki nem húzhatott fel házat a fal tövében, mert a valóságot elbontották és olyat építettek helyette, melybe senki sem ütközik bele. Az új „fal” megfelel az emberi szükségeknek és elvárásoknak, ezért észre sem lehet venni. Fal helyett ösvény lett, melyen járhatunk. De ezzel valami el is veszett. Elveszett a valóság megmásíthatatlanságának érzete. A valóság olyan picire töpörödött, amilyenek mi vagyunk.

Nos, szerintem ez a kardinális különbség az európai és az amerikai gondolkodás között. Van más is, de ez egészen zsigeri és szinte mindent átjár. A funkciótlan, életidegen és bizony sokszor élettelen hagyományokban fuldokló európaiak számára egészen felszabadító tud lenni, amikor egy amerikai kételkedés nélkül újat épít a régi helyére. Az amerikai számára viszont a megváltás lehetőségét hozhatja el a pillanat, amikor végre beleütközik egy falba, amit semmilyen módon nem bonthat el.