Szomorú aktualitást kölcsönöz Søren Kierkegaard esztétikájának a szólás- és viccelődési szabadság körül kialakult heves vita, ami két hete gyakorlatilag a csapból is folyik. A vitához kapcsolódva az irónia és a humor közötti különbségen keresztül egy nehezen megfogható, de annál inkább átélt hibára szeretnék rámutatni. Természetesen keresztény szemszögből. Ahogy erről máskor is írtam, az irónia és a humor Kierkegaard filozófiájában két egymástól megkülönböztetendő határjelenség. Az irónia a végességgel, a humor a vétkességgel kapcsolatos. Nagyon fontos, hogy mikor melyiket alkalmazzuk, hiszen az egyik az esztétikai és az etikai, a másik az etikai és a vallási stádium határán működik. Ha ezt eltévesztjük, akaratlanul is jókora szelet vethetünk.

Teljesen eltérő ugyanis az irónia és a humor (Kierkegaard által leírt) működési mechanizmusa. Az irónia rámutat az érdekesség és a vágyak által uralt esztétikai létmód belső ellentmondásaira, és ezáltal felszabadít a bálványok alól (amire bizonyos helyzetekben szükségünk van), ugyanakkor végtelen térre állítva meg is semmisíti létünk alapjait. A humor rámutat a helyes és a helytelen kettőssége által uralt etikai létmód okozta belső ellentmondásokra, és ezáltal megszabadít a vétektől (amire bizonyos helyzetekben még nagyobb szükségünk van), és együttérző fordulattal felmentést ad nekünk. Mindkettő paradox jelenség, de mind céljukban, mind természetükben lényegileg különböznek egymástól. Az irónia is és a humor is észreveszik az életünkben lévő egzisztenciális ellentmondásokat, és megnyitják a lehetőséget egy újfajta életszemlélet előtt, de máshova vezetnek bennünket. Az irónia csak elítélni képes, megoldást mutatni nem. A humor magasabb nézőpontból operál, ezért a kiutat is nyújtja számunkra.

Kierkegaard példákkal is szemlélteti a különbséget, az egyik a következő. Tegyük fel, hogy egy papi személy a pulpituson összekeveri a német Fleisch (hús) és a dán Flæsk (disznóhús) szavakat, és ebben a boldog tudatlanságban hirdeti a János evangélista által leírt magasztos igazságot: „Az Ige disznóhússá lett.” Az ilyen helyzetek az irónia és a humor számára egyaránt lehetőséget jelentenek a megnyilvánulásra. (Hasonló ehhez annak a magyarul jól beszélő külföldi lelkésznek a példája, aki egy órán keresztül Jónás elszáradt tökéről prédikált.) Az irónia úgy forgatja meg a dolgot, hogy kirángatja abszolút jelentőségéből, megmutatja ürességét, és végül elítélve magára hagyja azt, aki a hibát elkövette. Az irónia ezt általában kulturáltan és intelligensen teszi, hogy ereje a burkolt tettetésben legyen, hiszen valóban éppen ez teszi őt erőssé (és időnként hasznossá). A humor ezzel szemben mindvégig azon munkálkodik, hogy hogyan mentse ki a hibát elkövetőt abból a helyzetből, melybe került, és hogyan tegye ezt a lehető legfájdalommentesebben.

Az irónia Kierkegaard szerint „végtelen abszolút negativitás”. (Van relatív irónia is, amikor például az egyik csoport tagja a másik csoport tagját nézi le saját felsőbbrendűségének jegyében, és nem látja álláspontjának viszonylagosságát, de ez az iróniának alacsonyabb rendű formája.) Az irónia mesterének iróniája akkor zseniális, amikor fölé tud emelkedni mindennek, ami kötöttséget jelent, belülről, tettetéssel tudja felfejteni mindannak ürességét, ami körülveszi, saját magáét is, és ennek tudatában is van, uralja saját iróniáját. Az irónia mestere a végtelenség szabadságába emelkedve pukkasztja ki a valóságot eltakaró buborékokat, tudva persze, hogy ezzel (kis képzavarral) saját maga alatt is vágja a fát. Az irónia mestere tisztában van azzal, hogy útmutatása a régi rend megsemmisítésében áll, a továbblépés viszont már nem tőle függ, mert ő sem tudja az utat, és tudja, hogy nem tudja. Ezért zseniális.

A humor más. A humor Kierkegaard szerint nem negativitás, hanem pozitivitás. „A humor sokkal mélyebb szkepszist tartalmaz, mint az irónia; hiszen itt nem a végesség, hanem a vétkesség körül forog minden; a humor szkepszise úgy viszonyul az iróniához, mint a tudatlanság ehhez a régi kijelentéshez: credo, quia absurdum; de a humor egy sokkal mélyebb pozitivitást is tartalmaz; mert nem humánus, hanem isten-emberi (theantropikus) meghatározásokban mozog, nem abban leli nyugalmát, hogy az embert emberré, hanem abban, hogy isten-emberré teszi.” A humor ott mutat utat, ahol az irónia nem tud irányt szabni, ott épít, ahol az irónia mindent lerombolt, ott nyitja meg az eget, ahol az irónia végtelen szabadsága mindent bedeszkázott. A humorban is van paradoxon, hiszen az is az ellentmondást használja pozitív célja eléréséhez, de van pozitív célja, ez pedig túlmutat a végtelen szabadság negativitásán a végtelen vágyakozás beteljesedése felé. (Ezért tartotta Kierkegaard a kereszténységet a leghumorosabb életfelfogásnak.)

Miért hozom most ide Kierkegaard-t, és miért mondom mindezt? Mert amikor valaki a humort ironikusan használja (kierkegaard-i értelemben), a vétkességet úgy tárja fel, hogy a végtelen szabadság ürességét kínálja, tehát nem megoldást ad, hanem csak rombol. Ráadásul a szellem felébredt vágyakozását éppen akkor oltja ki, amikor annak a humor természete miatt célhoz kellene érnie, az okozott csalódás így kettős. A szellem nem csak a végtelen ürességgel találkozik, hanem a vétkességgel is, melyre nincs számára feloldás. Aki a humort ironikusan használja, az vicces akar lenni, és az ellentmondás miatt lehet, hogy az is (hiszen a vicc ereje az ellentmondás), de nem humoros, inkább csak gunyoros, mert a humor – a gúnnyal ellentétben – telítettségből építkezik, nem ürességből, és paradox módon végül felemel, nem megsemmisít. Az irónia önmagában érthető, kezelhető lenne, a viccnek álcázott irónia viszont zavart reakciókat eredményez, mert maga is zavart. És ha az így viccelődő nem érti, hogy miért okoz dupla csalódást, akkor egyáltalán nem zseni, hanem olyan szellem, mely „önhatalmúan akar vihart kelteni”.

Ez a jelenség akkor is ártalmas, ha elnevezzük szatírának és helyet adunk neki a művészi kifejeződés legitim formái közt. Megbotránkozni vagy megsértődni felesleges, de aki elköveti azt a hibát, hogy a csúfolódók székébe ül, azt végül így is, úgy is elfújja a szél (vö. Zsolt 1,4).