A tiszta gondolatok védelmet nyújtanak a szellemi homálytól. Az esztétika és a keresztény etika bonyolult kapcsolatáról T. S. Eliot mondta az egyik legtisztább gondolatot, amivel valaha találkoztam: „Nekünk, az irodalom olvasóinak a feladatunk, hogy tudjuk, mit szeretünk. Nekünk, keresztényeknek az is a feladatunk, hogy tudjuk, mit kellene szeretnünk. Nekünk, becsületes embereknek pedig az a feladatunk, hogy ne gondoljuk, hogy amit szeretünk, azt is kellene szeretnünk.” (“Religion and Literature”) Ha megértjük és alkalmazzuk az Eliot által megfogalmazott különbségeket, az önbecsapás sokféle formájától menekülhetünk meg.
Először is szükséges megértenünk annak fontosságát, hogy ismerjük saját ízlésünket. Az önmagunkkal való harmonikus viszony egyik feltétele, hogy ne csapjuk be magunkat. Aki nincs tisztában saját ízlésével, nem tud tudatos olvasóvá sem válni. Márpedig az olvasónak elsődleges feladata az, hogy tudja, mit szeret. Eliot elutasította azt a romantikus nézetet, mely a tudatosságot az élvezet akadályának látja. Eliot ezt az érzékelések szétesésének – káros folyamatnak – tekintette. Az igazi olvasói élvezet tudatos élvezet.
Másodszor, keresztény olvasókként különbséget kell tennünk ízlésünk indicativusa és Isten akaratának erkölcsi imperativusa között. „Ami szép az egyben jó” – mondja az ismert dal, de Eliot szerint ez koránt sincs így. Tudnunk kell, mit kellene szeretnünk. Az ízlés, amely a rosszat szereti, vagy amely nem szereti a jót, ugyanúgy gonosz szívet tükröz, mint a pusztító gondolat, a közöny és a szeretet hiánya. Nekünk, keresztényeknek, van esztétikától független etikai támpontunk, mely az esztétikát is befolyásolni kívánja.
És harmadszor, sokféle önbecsapástól menekülhetünk meg, ha nem keverjük össze saját ízlésünket az etikai mércével. Ami szép, az nem mindig jó. Az, hogy szeretünk valamit, nem teszi a szeretetünket jóvá, hiszen a vágy egészen torz módon is kötődhet tárgyakhoz. A becsületes olvasó önkritikus: esztétikai ízlését adott esetben bűnbánattal szemléli és kész a megtérésre. Becsületessége éppen abban mutatkozik meg, hogy a szívében fortyogó érzéseket nem használja igazolásként azok kifejezésére.
Nem hiszem, hogy különösebben ecsetelnem kell, mennyire távol állnak Eliot gondolatai a mai kor romantikus krédójától.
Hú, nem kétséges milyen kritikát kapna, ha elolvasták volna a tolerancia intoleráns fanatikusai.
Amúgy a legrosszabb, szerintem sokszor már azon is túl vagyunk nem egy alkotás kapcsán, hogy az szép de erkölcsileg megkérdőjelezhető.
Ma ha az új morális kódban erkölcsös, akkor művészeti oldalon sem kell nagyot domborítania, hogy díjakat kapjon, vagy az egekbe magasztalják.
Erre nagyon jó példa a „Dán lány ” című film.
Ez egy megtörtént eseményen alapul, az 1910-20 as években egy dán művész házaspár férfi tagja rájön hogy transznemű, és Lili- nek kezdi neveztetni magát aki még akarja ölni a férfit magában. Tragikus módon ez egy ideig a feleségnek is bejövős, mert a transzvesztita férje jó modell és veszik a festményeket mint a cukrot, és jól élnek.
Azonban a felesége egyre jobban szembesülni kénytelen azzal, hogy a férfi akit szeretett eltűnik, és valami más lesz a helyén.
Roppant árulkodó, és fontos :
Míg férfiként egy szellemes érzékeny ember volt, a ” női ” énje egy kifakult „buta liba” jellegű pszichés torzó, akit végül a halálba hajt a vágya, hogy nő lehessen.
Ez az a pont, ahol a régi erkölcsi rendben és a klasszikus józan észben járó ember már világosan látja: ez egy a személyiség súlyos torzulásával
Járó pszichiátriai betegség, ez nem identitás meg hősi küzdelem a ” valós én ” megtalálása után.
Azonban a film fő üzenete természetesen hogy ” érzékenyen ” ábrázolja az LGBTQI emberek szenvedését a „valódi identitásuk meglelése” irányában szemben a gonosz ciszhetero maradikkal.
Az hogy a személyiség kifakult és eltorzult, a házasság tönkre ment, a magát nőnek hívő férfi pedig belehalt az egészbe, az heroikusnak és csodálatos dolognak van ábrázolva.
A kritikusok reakciója a filmre még érdekesebb és nyomasztóbb:
Majdnem mind elismeri, hogy ez egy hatásvadász giccses trágyakupac, amit egyértelműen azért csináltak, hogy begyűjte az előre borítékolható akadémiai díjakat…
De ettől még szinte minden kritikus hozzá tenni kénytelen : „nagyon fontos témát dolgoz fel a film ” és hogy mekkora nagy hős volt a dán művészember, aki nővé alakult szembemenve az intolerancia fojtogató ciszheteronormatív avítt világával…
Na persze.
Szerintem meg a film egy giccses borzalom , amit az Oscar díj megnyerése mellett a propaganda miatt csináltak, a benne ábrázolt élet pedig a valóságban : egyszerűen borzasztó, egy gyilkos betegség ideológiai alapon történő heroizálása,holott a férj bele is halt, a felesége pedig lelkileg belerokkant.
Ma ott tartunk, nem kell gyönyörűen csomagolni a sátánt, hogy az ún művészek és un értelmiség sikongjon a gyönyörűségtől.
Ha rosszabbul sikerül a film, regény, festmény stb, de legalább jól átmegy hogy ez a hagyományos erkölcs elleni propaganda akár lenni, már akkor is kötelező a pozitív kritika írása és elvárás a műélvezet.
Különben egy intoleráns senki vagy ugye…
Nem kétséges, emberek milliói, ha megnézik a filmet, gondolják azt, hogy ez egy szerencsétlen beteg ember élete, aki lerombolta saját magát és a körülötte lévőket…de sajnos aki ezt, azaz a valóságot !!!!- kimondja , kimondja hogy a liberális király meztelen, az számíthat a „kivégzésre”. Megsemmisül „erkölcsileg” az új normák szerint.
Ki merte mondani a nyilvánvaló, az pedig gondolatbűn az egyre inkább törvénybe foglalt kánonná való progresszív eszmék szerint.
Szóval annyiban más a helyzet, mint 60 éve volt, hogy már nem csak a szép de gonosz elutasítása igényel figyelmet és bátorságot, de a csúf és gonosz elutasítása is!!!
A szeretet nem más, mint preferencia, értékrendünk tükröződése. Ha valakinek van egy szilárd értékrendje, és nem sodródik ide-oda az már valami, de valóban, az önmagában még nem jelenti, hogy az értékrendje jó, megfelel a maradandó világ értékrendjének. Egyébként nekem nem igazán tetszik ez a megfogalmazás. Aki tudja, mit kellene szeretnie az még nem keresztény, az csak hallgatója a törvénynek de nem cselekvője. Annak van a szívébe írva a jó, aki úgy is él.
Eliot sem mondja, hogy aki tudja, mit szeret, az keresztény. Először az olvasókról beszél általában, utána a keresztényekről, utána a becsületes emberekről. Aki tudja, mit szeret, nem biztos, hogy keresztény, aki keresztény, nem biztos, hogy becsületes.
Ádám, az első mondatoddal nem arra válaszoltál, amit írtam. Nem Eliot állításának első részére reagáltam, hanem a középsőre. De nekem a becsületességről is más fogalmam van. Szerintem, amit Eliot ír állításának középső és utolsó részében, az az értékrend átrendezésének, a megtérésnek, ugyanazon folyamatnak, a két különböző oldala. Megszereted (megismered, hogy mit kellene szeretned), amit addig nem szerettél és meggyűlölöd azt, amit addig szerettél (a bűn dolgait illetően). De itt még mindig csak a vallott, explicit értékeknél tartunk. A becsületesség szerintem inkább a „walk the talk”-ban van, amikor a vallott és a megvalósított értékrend egybeesik. Vagyis csak annyit szerettem volna írni, hogy aki nem becsületes az nem is keresztény.
Köszi Ádám! Ez jókor jött.
Belevágtam Eszterházyba (Fancsikó és Pinta), mert mégiscsak kellene…de nem megy. Kihullik a kezemből.
Lehet, hogy (nekem) mégsem kellene 🙂
A görögök alapján hajlamosak vagyunk összekeverni a szépséget a jósággal, azonosítani egyiket a másikkal. Pedig nem azonosak, és fontos különbséget tenni köztük.
Az irodalom és a filmek esetében még csak szépségről sem beszélhetünk mindig: mert ez gyakran „a rút a szép” formájában valósul meg. A díjakat nem az esztétikai szépségért, hanem többnyire az agymosó üzenet célszerűségéért osztják: a zsűrinek van egy elképzelése arról, hogy milyen lenne a „szép új világ”, és ha egy alkotás a felé vezet, akár rút és manipulatív eszközökkel, akkor díjat kap. Tévedés lenne azt vélni, hogy „díjazott mű = szép mű = jó tartalmú mű”. Valójában „díjazott mű” = „a zsűri céljai szerinti mű”.
Ezért akkora probléma, hogy aki ma az erkölcsösség felé törekszik, az többnyire önszántából kimarad az üzleti/kulturális/politikai életből, így nem tudja kamatoztatni a tálentumát. És még van képe panaszkodni, hogy nem az ízlése szerint alakul az üzleti/kulturális/politikai élet!
A minap láttam egy TED előadást a becsületességről, mely szerint ennek három alapeleme van: kompetencia, megbízhatóság és őszinteség. Pontosan melyik is az, amelyikre nem szabad törekedni?! Szerintem mindháromra kell törekedni, mert egyik sem valósítható meg a másik nélkül. Ha belegondolunk Eliot mondata értelmezhető úgy is, mint e három megfogalmazása. Kompetencia: ismerned kell a saját világodat, megbízhatóság: tudnod kell milyennek kell ennek lenni ahhoz, hogy összhangban legyen a valósággal és őszinteség: ismerned kell a gyenge pontokat.
Amikor gyerekirodalomról vagy -filmekről beszélgetek valakivel, és kifejtem, hogy az adott dolgot én miért nem engedem az enyémeknek elolvasni vagy megnézni, az a kedvencem, amikor az anyuka azzal érvel, hogy pedig az ő gyerekeinek nagyon tetszett… Nem tudtam megfogalmazni magamban, hogy ez miért nem így működik, de az volt bennem, hogy őrködnünk kell afelett, hogy mi az, ami tetszhet, és mi az, amit el kell utasítanunk. A gyerekeknek (meg a felnőtteknek) különben is minden tetszik; minél torzabb, bizarrabb, betegebb valami, annál inkább. Szóval nagyon jó a fenti gondolatmenet, nem a „tetszésindex” határozza meg valaminek a jóságát.
(A másik kapcsolódó borzalom, amikor „lényeg, hogy a gyerek olvasson!” – felkiáltással mindenféle borzalmakat adnak a kezébe, kifordult, svéd meséktől az északi mondavilág mindenféle teremtményét felvonultató varázskönyvekig.)
Tónibácsi: nem a Fancsikó és Pintával érdemes kezdeni, hadd ajánljam A szív segédigéit vagy az újabbak közül A Márk-változatot (utóbbi tulajdonképpen egy imádsággal átszőtt történet, vagy történetbe foglalt imádság.)
előbbi pedig szerintem az egyik legszebb könyv a gyászról, ingyen is hozzáférhető a PIM oldalán:
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000471&secId=0000043208
Szerintem ez az elioti gondolat nagyon fontos és nagyon erős lenne, csak könnyen félrevihető egy (Pilinszky-féle értelemben vett) kispolgári ízléskiáltvány irányába, ha megragadunk ott, hogy szeretni kell a jót és nem szabad szeretni a rosszat, könnyen megrekedünk a felszínen, és ami nem tetszik, azt rossznak bélyegezzük – hiszen az esztétikai ítéleteink sokkal zsigeribbek, mint az etikaiak.
Ha túllépünk a tautológián (a jó: jó, a rossz: rossz), a gondolat magva az marad, hogy tudatosan reflektálni kell(ene) saját ízlésünkre.
Ez nekem többet is mond, mint hogy bezzeg a mai világ. Mert nekünk ezzel a bezzegamaivilággal dolgunk lenne. (Tanítvánnyá tenni például.) De ha lemondunk arról, hogy megértsük ennek a bezzegamaivilágnak a nyelvét, akkor lemondunk a missziói parancsról is.
És akkor a gadameri jóakarat hermeneutikájánál lyukadok ki, ahogy szoktam: ha elsőre nem értek valamit, vagy nem tudok vele mit kezdeni, nem biztos, hogy egyből érdemes ítélni fölötte. Mert ami esztétikailag fajsúllyal bír, a felszínen a legtöbbször botrányos, mert felülírja az elvárásokat. Caravaggiótól Bartókig és tovább.
És nem azt mondom, hogy nincs a kortárs kultúrában rengeteg hulladék, dehogy nincs.
Azt sem mondom, hogy vesszünk el benne, nem, ne adjuk föl magunkat. A nyelvtanulástól az ember ritkán felejti el az anyanyelvét. Egy kis esztétikai reflexióban sem hiszem, hogy elvész az ízlésünk, ítélőerőnk, amit edzünk, az inkább erősödni szokott.
A témában nemrég jelent meg egy Visky András-interjú, szerintem érdemes hozzáolvasni, jó szívvel ajánlom mindenkinek
http://www.parokia.hu/v/a-szo-ami-kimond-engem/
Illés,
egyetértek veled és köszönöm a hozzászólásodat. Elolvastam az Andrással készült interjút is. Elképesztően izgalmas gondolatokat mond, bemutatja, milyen az, amikor egy ember nem a fősodorból beszél, hanem „odaáll a szélekre”. Ennek is megvan persze a veszélye, mert középen azért mégiscsak a közép van, és aki nem tudja vagy nem akarja egyszerű szavakkal megmondani, mi van középen, az gyanítom, talán nem is szereti azt, ami ott van. (Ezt most nem Andrásról mondom.) Valahogy úgy képzelem el a közép kimondását, mint az idősödő Barth válaszát, amikor megkérdezték arról, hogy mi a legmélyebb gondolat, amire teológusként eljutott. Mivel Barth is általában a szélekről tekintett vissza a teológiai nyelvre, meglepő volt a válasza: „Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom.” Habozás, kertelés, mellébeszélés, kétértelműség nélkül el tudta mondani, mi van középen. A te szavaiddal: nem veszítette el az anyanyelvét. A keresztelési hitvallások és káték azért születtek, mert azokat kritikus helyzetekben ki kell tudnunk mondani. Néha a nyelvi fősodor a hit előszobájában lévő valódi botrány. Ez azonban nem cáfolja sem András gondolatait, sem a te hozzászólásodat, amit még egyszer köszönök.
Ádám, ennél a Barth-példával nem is illusztrálhattad volna jobban, miről is próbáltam hebegni. 🙂
Ebben a kis sztoriban minden benne van: habozás, kertelés és kétértelműség nélkül, ugyanakkor, ha kicsit beleélem magam a helyzetbe, Barth azzal, hogy a legmélyebb teológiai igazságként egy gyerekdal kezdősorát idézi, (miközben a hallgatósága sejthetően valami fellengzős teológiai nagyotmondást várna), nem mehetne jobban szembe az elvárásokkal.
Tehát az én magyarszakos fülemnek legalábbis van itt egy meghökkentő effektus.
(Plusz beleasszociálom azt a történetet is, amikor Jézus a zsinagógában a 8. Zsoltárt idézte a méltatlankodó farizeusoknak a Máté 21.16-ban.)
Primer szinten pedig talán azt is, hogy nem az absztrakt teológiai gondolatok a legmélyebbek, hanem a személyes istenismeret („engem szeret…”).
Közben értem, hogy nem egészen úgy olvasom, ahogy te idézed, és igen, az is benne van, hogy kertelés nélkül – de az is, hogy az adott helyzetben ez mennyivel inkább megüthette a hallgatók fülét, mintha mondjuk elmondja a János 3.16-ot (tartalmilag pedig alig lenne különbség).
Az ilyen egyértelműség tud olykor a legradikálisabb lenni, mert ez is feszegeti a konformizmust. Sőt.
Egyetértünk.:)