Ebben a bejegyzésben az arminiánus teológia egyik önveszélyes érvére szeretnék rámutatni. Arminiánus teológiának a 16. században Jacobus Arminius által kidolgozott, majd a 18. században John Wesley által finomított teológiai irányzatot nevezik. Az arminiánus nézet a kálvinizmus kritikájaként jött létre, mert hívei igazságtalannak és személyválogatónak tartották a predesztináció kálvinista értelmezését.
Az elmúlt hetekben több bejegyzésben igyekeztem megmutatni azt a meggyőződésemet, hogy a kiválasztó kegyelem kálvini értelmezése sem nem személyválogató, sem nem igazság alapján adatik. Amellett érveltem, hogy az igazság és a kegyelem két külön kategória. A személyválogatás pedig éppen a kiválasztó kegyelem esetében áll legtávolabb a könyörülő Istentől, hiszen amikor könyörül rajtunk, nem a személyünkre néz, hanem önmagára.
Az igazságtalanság vádja valóban felmerül a kálvinizmussal kapcsolatban, de bátorító a számomra, hogy Pál ugyanezt a vádat előlegezte meg saját tanításával kapcsolatban is (Róm 9,14). Valószínűleg gyakran hallotta az ellenvetést, amikor a kiválasztásról tanított, hogy vajon akkor „igazságtalan az Isten?” A kálvinistáknak nincs más dolguk tehát, mint magukévá tenni Pál védekezését. A védekezés sarkalatos pontja az, hogy Isten azon könyörül, akin akar (Róm 9,15). Ez a válasz felkavaró, de ettől még igaz. Ha a kálvinizmus Pál érvelését követi, tisztázni tudja magát az igazságtalanság vádja alól.
Érdemes azonban megnézni ugyanezt a vádat arminiánus oldalról is. Az az érzésem, arminiánusok nem veszik észre, milyen komoly csapdát rejt saját nézetük számára, amikor Isten igazságosságára hivatkoznak a kegyelemmel kapcsolatban. A kálvinizmussal szemben hangoztatott vád ugyanis bumerángként üt vissza rájuk. Mire gondolok?
Ha logikusan számba vesszük a lehetőségeket, Isten alapvetően négy dolgot tehetett a bűnbeesett világgal. Dönthetett úgy, hogy senkit nem ment meg. Igazságtalan lett volna? Nem, hiszen igazságos ítéletét rótta volna ki minden bűnös emberre. Második lehetősége az lett volna, hogy kivétel nélkül mindenkit megmentsen. Lett volna rá hatalma, hiszen ő a feltámadás és az élet. Pál azt tanítja, hogy Isten támasztott fel bennünket a lelki halálból (Ef 2,1). Ha velünk megtette, minden emberrel megtehette volna. A harmadik lehetőség szerint Isten nem mindenkit, hanem csak némelyeket ment meg, bár nem tudjuk miért, és azt sem, pontosan mekkora ez a szám. Ez a kálvinista nézet. És végül, negyedszer, Isten megtehette, hogy mindenkinek felajánlja a lehetőséget a megmenekülésre, anélkül, hogy a tényleges megmenekülést bárki esetében garantálta volna.
Arminiánusok szerint ez a negyedik a bibliai opció. Isten minden embernek lehetőséget ad arra, hogy megmeneküljön. Mindenki egyformán esélyt kap, hogy meghallja az evangéliumot és általa üdvösségre jusson. Arminiánusok szerint ezért igazságos a Biblia Istene. Csak így lehet fair a kegyelme, csak így nincsen szó személyválogatásról. Isten senkivel nem kivételez, mindenki előtt egyaránt megnyílik az út, mindenki maga dönthet arról, hogy akar-e üdvözülni vagy sem.
Elsőre jól hangzik ez a megközelítés, hiszen sokkal igazságosabbnak tűnik, mint az a kálvinista tanítás, hogy Isten csak némelyek megmeneküléséről döntött. De van egy apró probléma, ami nem is olyan apró. Csodálkozom, hogy arminiánusoknak nem tűnik fel: a kálvinizmussal szembeni vádjuk bumerángként jön vissza. Pedig nem nehéz észrevenni, honnan érkezik az eldobott bumeráng.
Arminiánus testvéreimtől kérdezem szeretettel: valóban mindenki egyforma esélyt kapott arra, hogy az evangéliumban higgyen? Egyforma esélye van egy jemeni pásztornak és egy texasi édesanyának? Azonos lehetősége van a hitre egy tizenharmadik századi mórnak és a metodista ébredés idején élt bristoli munkásoknak? Ugyanolyan esélye van annak az embernek, aki hívő családban nőtt fel, mint annak, akit ateista szülők neveltek? Tudom, hívő szülők gyermekei között szép számmal vannak hitetlenek, és ismerek én is ateista családból megtért hívőket. A mórokhoz is eljuthatott valami az evangéliumból, és ébredések idején is sokan maradtak kemények. De tényleg azt akarjuk mondani, hogy ugyanakkorák az esélyek?
Menjünk tovább még egy lépéssel. Kapott egyáltalán mindenki esélyt? Mivel a kereszténység a Közel-Keletről indult útjára, a távoli kínaiak és az észak-amerikai indiánok látványos hátránnyal indultak a kisázsiai és szíriai tartományok lakóihoz képest. Mi van azokkal, akik soha nem hallották, és soha nem is fogják hallani az evangéliumot? Kálvinisták és arminiánusok egyetértenek abban, hogy el kell vinni hozzájuk az örömhírt. Csak míg kálvinisták az evangélizáció sürgőssége mellett elismerik az isteni kegyelem szabadságát is, az egyenlő esélyek hiánya arminiánusok számára szinte megoldhatatlan teológiai dilemmát jelent.
Ha a kegyelem akkor igazságos, ha az mindenkinek egyformán adatik, az arminiánus teológia nagyon nagy bajban van. Ki kell mondania, hogy a tények fényében Isten valóban igazságtalan. A kálvinizmussal szembeni érve saját magára hull vissza.
Szerintem midkét tan (Bibliát rendszerbe foglalni akaró tan) hibás. Legalábbis a fentiekben leírtak mindegyikénél fájdalmat és szomorúságot éreztem.
Egyre kissebb meggyőződéssel, de még írok, mert nagy érték lehetne egy ilyen blogon a hamisítatlan tejet adagolni, különösen egy olyan széles kitekintéssel bíró teológusnak, mint te vagy Ádi.
Mégis még miért írok?
Ha pedig az őrálló látja jönni a kardot, de nem fújja meg a harsonát, és a nép nem kap figyelmeztetést, és eljön a kard és elragad valakit közülük: azt ugyan a saját gonoszsága miatt ragadják el, vérét azonban az őrállónak kezéből fogom számon kérni. Ez 33,6)
Nézzük a „bumerángot”, ki is kapkodja a fejé? Maradjunk az „esélyegyenlőség” latolgatásánál.
A kálvininál semmilyen esélye nincs a nem kiválasztottnak! Ebben egyetérünk?
A nem kálvininak pedig pont annyi esélye van, amennyit Isten ad neki.
Ugye Isten azt állítja pl.
Az olvasztótégely az ezüst számára van, és a kemence az aranyéra; a szívek vizsgálója pedig az Úr.(Péld. 17,3)
Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.( Mát. 7,7)
„ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra…” (Róm.1 .. )
Nézd, ebben az nem tetszik, amit az alábbi cikknél is megemlítettem: ez a fajta hozzáállás megáll ott, hogy vannak, akik látványos hátránnyal indulnak és miért van ez? Mert ez Isten terve az ő életükre. Csakhogy az ige bennünket arra szólít fel, hogy aktívan tegyünk az igazságtalanságok és hátrányok ellen; ne törődjünk bele. Akiket Isten elhív, azokat rajtunk keresztül hívja el, bennünket akar felhasználni hozzá, nem teszi meg nélkülünk. Még amikor Sodomát el akarta pusztítani, akkor is megosztotta a tervét az emberrel, Ábrahámot aktívan vonta bele a dologba, az aktív közreműködését várta el (a könyörületben, persze, nem a pusztításban).
Ha ezt nem vesszük figyelembe, hanem passzívan csupán Isten munkájával számolunk az üdvtervben – tehát ami nem jó, az Isten akarata miatt nem jó és ennyi – akkor úgy gondolkozunk, mint a hinduk. Szerintük senkin sem kell segíteni, mert amilyen állapotban van valaki, az az ő szellemi állapotának megfelelő helyzet. De a Biblia azt mondja, hogy mi Isten munkatársainak vagyunk elhíva, sokkal nagyobb aktivitással, mint amennyire a kálvinista teológiából következtetni lehetne.
És egyébként Isten miért Ábrahámot hívta el? Miért nem akárki mást?
Hasonlítsuk össze Saullal. Saul kiválasztásánál az volt az egyik fontos szempont, hogy egy fejjel magasabb legyen az egész népnél, így könnyen elfogadták a tekintélyét. Betöltötte Isten Szent Lelke, Sámuel kedvelte, a nép szerette, a fia a Biblia legtisztább személyisége volt, Dávid is az udvarába került stb. És segített ez neki? Ha a Bibliában az elhívásunk olyannyira tőlünk független volna, mint Saulé, akkor az életünk is hasonlóan alakulna.
Vagy Júdás – neki mit használt az elhívás? Vagy Anániás és Safira története?
Eszembe jutott valami a játékról. Lehet, hogy ez nem lesz jó hasonlat, de azért leírom. Tehát: az eddigiek alapján úgy tűnik, a kálvinista teológiában az emberek játékfigurák Isten kezében, akiket Isten titkos, rejtett akarata mozgat, ami érthetetlen és kiszámíthatatlan; mert önmagával szemben játszik és nyer, saját magát győzi le; mivel egyik szabálya szerint minden törvényszegőt (fekete bábu) el kell kárhoztatnia, tehát minden bábut leütnie; ez ellen beveti a titkos kiválogatás módszerét, hogy némelyeket mégis megmentsen önmaga ellen. Hogy a tervét legalizálja, ezért akiket kiválogatott, azoknak a bábuját feketéből pirosra festi át (egyesíti Jézussal); és mivel ezzel olyanokká válnak, mint Jézus, így ezzel az ürüggyel törvényesen mentheti meg őket. De így olyan, mintha Jézus csak alibi volna arra, amit akár nélküle is megtenne.
Van egy másik modell, ami szerint Isten kitalált egy bonyolult játékot, meghirdette a játékszabályokat, és akik akarnak, beszállhatnak: ha elfogadják a játékszabályokat, akkor aktív játékosok lesznek. Tehát nem bábuk, hanem játékosok. Addig maradhatnak, amíg jól játszanak. A játék beugró feladata, hogy el kell fogadni Jézus áldozatát. Aki ezt megteszi, játékba állhat.
Nyilván mindkét leírásban van igazság. Mert egyrészt tudjuk, hogy Isten játékát tényleg Isten játssza végig, Jézus és a Szent Szellem az aktív játékosok, és mi tényleg úgy érezzük, csak tehetetlen bábuk vagyunk, akiket Isten titkos kegyelme mozgat, Ő választott ki és küldött pályára; mi maximum csetlünk botlunk, fogalmunk sincs arról, merre kéne menni, mit kéne csinálni, az egészből semmit sem látunk, és örülünk, ha Isten felhasznál, mint valami csocsóbábut. Ugyanakkor mégis, azt is tudjuk, hogy a Biblia aktív játékot vár el tőlünk, minket is önálló játékosoknak tart.
Nekem mindkét teológiával az a bajom, hogy ezekben Jézus megváltását akár másra is ki lehetne cserélni, a modell akkor is működőképes volna. Vagy másképp: mintha nem annyira a keresztből indulnának ki, valahogy úgy tűnik, egyik modellben sem nélkülözhetetlen, valamiképp egyiknek sem a kereszt áll a középpontjában; csak tesznek egy kitérőt Jézus felé, hogy róla se feledkezzenek el. De a lényeg, amin gondolkoznak, az az ember helyzete, és szerintem innen nézve feloldhatatlan a dilemma; egyszerűen muszáj nézőpontot váltani, mert különben vagy a Biblia egyik felét, vagy a másikat hajítják félre.
Ígértél erre a kérdésre egy cikket, remélem, az majd választ ad rá, szóval várom.
János, nem erős itt az őrállós hasonlat? A három általad idézett igevers nekem is nagyon fontos. Ami a bűnös ember esélyeit illeti: valóban csak a kegyelem lehet az esélye. Ez azonban nem veszi el a felelősségét. Az is az ő felelőssége, hogy ellenáll az evangélium hívásának – hacsak az Úr nem nyitja meg a szívét, hogy figyeljen arra, amit az evangélista mond (vö. ApCsel 16,14). Ami az esélyegyenlőséget illeti: a kálvinizmus arról csak az igazság kapcsán beszél, a kegyelem kapcsán nem. Mert az már nem jár.
Ribizlibogyó, készül a cikk. Más témákról is akarok írni, de úgy tűnik, ez is még napirenden lesz egy darabig.
Visszafogom magam, inkább nem kötöm le a kapacitást 🙂
Áldott vasárnapot!
A te olvasatodból Ádám megértem, hogy erősnek nevezed az őrállós idézetet. Azonban ha őszinték vagyunk … de ezt majd a passzívvá tesz-e a kálvinizmus íráshoz.
Van egy rész, ami arról szól, hogy a pogány, természeti népek, akik nem hallottak az evangéliumról, milyen megítélés alá esnek, nem vagyok benne biztos, talán ez az:
„Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik.” (Róma 1,20)
„Mert mikor a pogányok, a kiknek törvényök nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén, önmagoknak törvényök: Mint a kik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívökbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök és gondolataik, a melyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik. Azon a napon, melyen az Isten megítéli az emberek titkait az én evangyéliomom szerint a Jézus Krisztus által.” (Róma 2,14-16.)(Károli)
„Mi van azokkal, akik soha nem hallották, és soha nem is fogják hallani az evangéliumot?”
Én úgy hallottam, hogy ők a szívükbe írt lelkiismereti törvények alapján ítéltetnek meg?!
Kedves bogre, a 12. vers alapján az érvelés lényege az, hogy Isten jogosan vonja felelősségre őket is, hiszen ők is vétkeztek.
Szerintem a „mindenkinek megadta a lehetőséget” érv kizárólag akkor működik, ha feltételezzük, hogy Istennek vannak általunk nem ismert eszközei az evangéliumot nem hallókhoz mégis eljuttatni az üdvösséget. Melkizédek (már ha egyszerű ember, és nem Krisztus-epifánia) lehet egy példa erre, nem tudjuk, honnan kapta a kinyilatkoztatást.
Szerintem egyébként ez alap, hogy hagyjuk meg Istennek a lehetőséget, hogy Krisztus áldozatának érvényességét ahogy kiterjesztette az ószövetségi hívőkre a nekik adott, földileg nézve elég töredékes kinyilatkoztatás alapján, úgy bárkire kiterjeszthesse, ha akarja. A „hogyan higgyenek, ha nem hallották” ettől még igaz marad, ez a mi nézőpontunk, a mi motivációnk. De nem hiszem, hogy biztos tudásunk lehet bárkinek a kárhozatáról. Még Júdáséról sem, végképp nem a Krisztus előtt 1000 évvel élt eszkimóéról.
Gondoljunk a súlyos értelmi fogytékosokra, az elvetélt magzatokra, akik szintén bűnben fogantattak… tisztában vagyok vele, hogy mindig is létezett olyan egyházi vélemény, ami szerint ezek csak elkárhozhatnak, de mindig létezett ezzel szembenálló elképzelés is. A magam részéről ez utóbbit érzem elfogadhatónak. A Biblia azt tanítja, hogy akit Isten nem üdvözít, illetve aki elutasítja a kegyelmet, az nem üdvözül, illetve azt, hogy az üdvösség Jézus halála által van, illetve azt, hogy ez az üdvösség hit által lesz a miénk – ha azt hangoztatná, hogy ezer más módon is a miénk lehet, ennek ránk nézve végzetes következményei lennének. Ettől még az evangéliumot nem hallók illetve a felnőtt értelemben vett hitre nem képesek esetében meg kell hagyni Isten szabadságát az üdvözítésre, a Krisztusba való bevonásra.
Nem hinném, hogy az arminiusi felfogás hívei ezt gondolnák, mondanák. Vagyis, hogy minden emberhez egyenlő módon jut el az evangélium (ha egyáltalán eljut). Attól még lehet azt gondolni, hogy az üdvözülésre minden embernek esély adatik a neki adott ismeret alapján, vagyis azért felelős amit megismert. Ha elvész valaki, ez alapján vész el, nem az kéretik számon tőle amit nem ismert. Pál is beszél erről a római levélben, amikor a természetet, vagy a lelkiismeretet hozza fel példának.