Egy pillanatra megszakítom a helyettes bűnhődésről szóló sorozatot, hogy néhány általánosabb tanulságra irányítsam a figyelmet az atyák kapcsán. Aki már unja a témát, azt hadd biztassam arra, hogy adjon mégis esélyt ezeknek a posztoknak, mert fontosabbak, mint aminek látszanak. Van idő, amikor az a helyes, ha nem akarunk másról tudni, csak Jézus Krisztusról, róla is mint Megfeszítettről (vö. 1Kor 2,2). Az összegyűjtött idézetekben az atyák újból és újból ugyanazt mondják el, amit egyszerűen nem unhatunk meg: Jézus Krisztus elszenvedte helyettünk a bűneink jogos büntetését! Az igazságos Isten annyira szeretett minket, hogy magára vette a bűneinket és helyettünk bűnhődött. Ez óriási hír, az elképzelhető legfelszabadítóbb üzenet! Örök életünk lehet, ha hiszünk benne! Ezt nem lehet elégszer hallani. Fontos, hogy lássuk ennek általános elfogadottságát is a korai egyházban. Arra buzdítok tehát mindenkit, hogy olvassa el a sorozat eddigi és ezután következő posztjait. De van egy másik oka is annak, amiért érdemes követni a sorozatot.

Az egyházatyák nekünk, protestánsoknak gyakran kiesnek a látókörünkből, mintha a kereszténység az apostolok után valamiért megszűnt volna, hogy a reformációval kezdődjön újra. Ezzel maguk a reformátorok egyáltalán nem így voltak, ők kifejezetten építettek az atyák érveire, amikor az evangélium védelmében léptek fel koruk teológiai vitáiban. A helyettes bűnhődésről szóló sorozat nekünk is lehetőséget ad arra, hogy kicsit ismerkedjünk az első évszázadok meghatározó alakjaival, beazonosítsuk őket, belelássunk a gondolkodásukba, megismerjük a stílusukat, érvelési technikáikat. Arra bátorítok mindenkit, hogy olvassa az egyházatyákat, kezdve mondjuk Római Kelemen és Antiókhiai Ignatiosz leveleivel, Szardeszi Melitón húsvéti igehirdetésével, vagy Jusztinosz apológiáival! Érdemes beleszippantani abba a levegőbe, amit ezek a testvéreink szívtak, megízlelni azt a lelki táplálékot, amit fogyasztottak, belehallgatni a vitáikba, amelyeket az evangélium ügyéért vívtak. Érdemes ezt azért is tenni, hogy saját kereszténységünket tágabb perspektívában lássuk.

Lassan húsz éve olvasom viszonylagos rendszerességgel és alapossággal a korai keresztény irodalmat, de most kifejezetten a helyettes bűnhődés témája érdekel az írásaikban, ezért az elmúlt hetekben egyszerre többezer oldalnyi anyagot lapoztam át. (A Covenant Seminary-n annak idején irdatlan mennyiségű könyvet kellett elolvasnunk, de azt tanították nekünk, hogy akár négyféleképpen is el lehet olvasni egy szöveget: skimming, reading, careful reading, critical reading. Az első esetben átfutjuk a szöveget, hogy lássuk, miről szól. A második esetben elolvassuk, de csak felszínesen. A harmadik esetben alaposan olvassuk, minden mondatra odafigyelve. A negyedik esetben elemezzük is az olvasottakat, véleményt formálunk az érvekről, aláhúzással, jegyzeteléssel kapcsolódunk hozzá. Az olvasónaplókban mindig jeleznünk kellett, hogy egy könyvet melyik módszerrel olvastuk a négy közül. Nos, az egyházatyákat az elmúlt hetekben az első vagy a második formában olvastam, és csak amikor lokalizáltam a témám szempontjából fontos szakaszokat, azokat olvastam el alaposan és kritikusan.) Összeszedtem néhány általános megfigyelésemet.

1. Az egyházatyáknak egyértelműen a Szentírás az elsődleges autoritás. Aki azt gondolja, hogy a biblicizmus az evangéliumi protestantizmus szektás jellegzetessége, az mindenképpen vegyen a kezébe egy korai keresztény könyvet és kezdje el olvasni. Meg fog lepődni azon, hogy az atyák írásait mennyire át- meg átjárja a Szentírás, időnként a könyveik nagyobb részét bibliai idézetek teszik ki. Amikor az egyházatyák egy állítást bizonyítani akarnak, a Bibliából vett idézetekkel támasztják alá, és ez elegendő bizonyíték számukra, hogy a kérdés le van zárva. Az atyák biblicizmusa néha a fundamentalista kereszténység „proof-texting” (igehelyekkel való alátámasztás) legóvatlanabb hagyományaira emlékeztetnek, de mutatják, hogy mennyire fontos volt számukra a Szentírás tekintélye.

2. Az egyházatyák feltűnően nagy hangsúlyt fektettek az életszentségre. A helyettes bűnhődés tanát könnyen megtaláltam az írásaikban, hiszen amint az atyák Krisztus haláláról kezdenek beszélni, a szövegeik „vérezni” kezdenek, nyilvánvalóvá téve, hogy ugyanúgy a helyettes bűnhődésben hittek, mint apostol elődeik és reformátor utódaik. A könyveik nagy általánosságban azonban inkább a keresztény életről szólnak, a bűnnel való küzdelemről, a tisztaságról, a gyülekezeti élet szabályairól, az imádkozásról, a böjtölésről, az önmegtartóztatásról, a türelemről, a Krisztusért vállalt szenvedésről, a vértanúságról, a megbocsátásról, a reménységről, az alázatról. Az egyházatyák nem tudtak olyan kereszténységet elképzelni, amelyben Krisztus helyettes áldozata a bűnre való felhatalmazás lenne, a kegyelem a szentség hiányát igazolná, a mennyek országába a széles úton is el lehetne jutni. Van mit tanulnunk tőlük.

3. Jézus Krisztussal kapcsolatban az egyházatyák fő hangsúlya az ő megtestesülése, istensége és életpéldája. Ez nem azt jelenti, hogy a kereszthalál mint helyettes áldozat és helyettes bűnhődés ne lenne fontos a számukra. De ez inkább magától értetődő, egyáltalán nem vitatott tan, ezért nem is érzik szükségét annak, hogy védjék és külön hangsúlyozzák. A megfelelő pontokon megemlítik, illusztrációként használják, de nem érvelnek hosszabban mellette. Ez indirekt bizonyíték a tan folytonossága és általános elfogadottsága mellett. A Krisztus istenségére vonatkozó kérdést azonban a gnosztikus és különösen az ariánus eretnekségek középpontba állították, ezért a megtestesülés igazsága mellett szükséges volt érvelni, és ezt az atyák rendre meg is tették. Ugyanez igaz Krisztus életpéldájára, amely az üldöztetések idején hatalmas inspirációt jelentett a keresztényeknek, az üldöztetések elmúltával pedig egyre fontosabbá vált azoknak, akik a rohamosan elvilágiasodó egyházban továbbra is a hit intenzitását keresték.

4. Az egyházatyák nem féltek a vitáktól. Írásaik gyakran polemikus hangvételűek, és még akkor is fontos számukra a teológia, amikor a gyakorlati kereszténységről írnak. Nem választották el a keresztény életet annak teológiai megalapozásától. Igehirdetéseik tele vannak mély teológiai igazságokkal, azok kifejtésével, hosszas érveléssel, és láthatóan bíztak abban, hogy gyülekezeteik követni tudják a gondolatmeneteiket és össze tudják azokat kapcsolni mindennapi életükkel. Az egyházatyák retorikai képességei eltérőek, Tertullianus kristálytiszta érvelése nem hasonlítható mondjuk Szardeszi Melitón ritmikus gondolatvezetéséhez vagy Cyprianus biblicizmusához, de egyikük sem riad vissza a teológiai mélységektől és a polémiától. Érdekes volt Hieronymus és Augusztinusz hosszas levelezésébe belelátni, akik egymást sem kímélve vitáztak bibliai szavak jelentéséről és megfelelő fordításáról, vagy éppen Jeruzsálemi Kürillosz kateketikai beszédeibe, aki úgy próbálja elkerülni a megosztó fogalmakat, hogy közben mégis félreérthetetlenül kiálljon a Fiú teljes istensége mellett. Az egyházatyák nem vették félvállról a teológiát, sem a szükséges vitákat.

5. Az egyházatyák írásaiban növekvő sákramentalizmus figyelhető meg, különösen a keresztséggel kapcsolatban. A sákramentumok hatékonyságára fektetett hangsúly nem szorítja ki a Szentlélek munkáját az atyák gondolkodásában, azonban a jel és a jelzett egyre inkább azonossá és egymástól elválaszthatatlanná válik. Ezt a tendenciát részletesebben feldolgoztam a keresztséghez kapcsolódó olajjal való megkenés gyakorlata kapcsán (Post-New Testament Early Christian Views of Baptismal Anointing), de most nagy mennyiségű írás átlapozásakor feltűnt megint a jelenség. Egyben arra is figyelmeztetett, hogy ne magukat az atyákat kövessem, hanem a Szentírásban összegyűjtött és megőrzött apostoli tanítást, amely számukra is tekintélyként szolgált. Az egyházatyák képesek korrigálni az én korom vadhajtásait, de megfelelő perspektívából az ő koruk elhajlásai is láthatóvá válnak.

Most egyelőre ennyit. A helyettes bűnhődésről szóló sorozat mindjárt folytatódik, Tertullianus, Cyprianus, Caesareai Euszebiosz, Poitiers-i Hilarius és Jeruzsálemi Kürillosz következnek.