Egész hívő életemet meghatározta a felekezetköziség, a más felekezetűekkel való egység, az evangéliumi katolicitás. Ezt először a szüleimtől tanultam, akiknek mindig nyitott volt a szíve és az otthona a más felekezetű hívők előtt. Tudatos keresztény életem aztán szorosan összefonódott a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséggel, ahol teljesen természetes volt számomra, hogy más felekezetű diákokkal végzünk közös missziót. Ugyanezt éltem át a European Leadership Forum és az Evangéliumi Fórum keretein belül, a Latin Link misszióban, a Magyar Evangéliumi Alianszban, és egyéb közös missziókban és fórumokon, amelyek az evangélium alapjára épültek. A felekezet, amelyhez tartozom, szintén olyan szövetség, amely egy minimál-hitvallás mellett az evangéliumban hívő gyülekezeteket tömörít, amelyek közt van ilyen is, olyan is, karizmatikus és nem karizmatikus, hitvalló keresztséget gyakorló és olyan, amelyben csecsemőket is keresztelnek. Az egyik legnyilvánvalóbb igazság számomra az, hogy a keresztény hitben vannak másodlagos kérdések (adiaphora), és hogy a Krisztusban való egység nem ezektől függ, hanem az evangéliumtól.
Nekünk, evangéliumi egységben gondolkodó keresztényeknek azonban tisztáznunk kell egy nagyon fontos kérdést: vajon az evangéliumon kívül minden adiaphoron? Csak az evangélium elsődleges kérdés, minden más közömbös vagy másodlagos az evangéliumi egység számára? Hajlok arra, hogy a kérdésre igennel válaszoljak, de ezt az igent még pontosítanom kell majd. Pál apostol láthatóan különbséget tett elsődleges és másodlagos kérdések között, és az evangélium volt számára az, amiben nem kötött kompromisszumot. Amikor például a napok megkülönböztetéséről volt szó, Pál azt mondta, mindenki legyen bizonyos a maga meggyőződésében (Róm 14,5). Amikor a húsevésről volt szó, Pál azt mondta, hogy ne ítélgessük, hanem fogadjuk be egymást akkor is, ha mást gondolunk (Róm 14,6). A korinthusaiknak leszögezi: „senki sem mondhatja: ’Jézus Úr’, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3). Ha ugyanazt az Urat valljuk, lehetnek legitim módon eltérő nézeteink. Amikor viszont az evangélium került szóba, Pál kőkeményen beleállt konfliktusokba, és azt mondta: ha valaki mást hirdet azon kívül, amit ők, apostolok hirdettek, legyen anathema (Gal 1,8-9). Az evangélium kérdésében nem lehet alapvető nézeteltérés: az egység alapja az, hogy ugyanazt az evangéliumot valljuk.
Itt azonban sorjáznak a kérdések. Vajon elég az evangéliumi egységhez annak a megvallása, hogy „Jézus Úr”? Minden adiaphoron volna, ami ennek az egyszerű mondatnak a megvallásán kívül van? Nem is kell értelmeznünk a mondatot? Mormonok és a modernkori ariánus Jehova Tanúi simán úrnak vallják Jézust – akkor ők is közénk tartoznak? Helyesen jártak el a niceai atyák, amikor az igaz krisztológiát az evangéliumi, katolikus és ortodox hit lényegéhez sorolták? És ha igen, csak ez a lényeg? Az evangélium lényegében krisztológia és csak krisztológia? Mondhatjuk akkor azt, hogy minden adiaphoron, ami nem a krisztológiáról szól? Vagy szükséges esetleg a Szentlélek személyességében és istenségében is hinnünk, mondjuk úgy, ahogy a kappadókiai atyák vagy Augusztinusz a Szentháromság tanát megfogalmazták? És vajon a krisztológiai megállapítás, hogy „Jézus Úr”, magában foglalja Jézus váltságművét is? Szükséges hinni abban, hogy ő meghalt a bűneinkért az Írások szerint és feltámadt a harmadik napon (1Kor 15,1-4)? Szükséges hinnünk azt, hogy ő a megigazulásunkért halt meg? És ha igen, és még a megigazulást is jól értjük, akkor minden adiaphoron volna, ami nem az evangélium legalapvetőbb üzenetét – az Úr Jézus megigazító halálát és feltámadását – érinti?
Van egy fontos dolog az evangéliummal kapcsolatban, amit tisztán kell látnunk. Az evangélium olyan üzenet, amit egyszerű tételmondatokban meg tudunk fogalmazni. Ilyen tételmondat az, hogy „Jézus Úr” (1Kor 12,3). Ilyen az is, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon” (1Kor 15,3-4) Vagy ez: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” (Róm 10,9). Ilyen tételmondat ez is: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) A keresztény hitnek van központi magja, amit maga a Szentírás tesz számunkra nyilvánvalóvá és foglal újból és újból könnyen érthető mondatokba. Ezért tudjuk megkülönböztetni – az apostolok példáját követve – az evangélium központi igazságait a másodlagos kérdésektől.
Meg kell azonban értenünk egy másik alapvető igazságot is. Bár az evangélium megragadható egyszerű tételmondatokban, nem ragadható ki abból a tágabb struktúrából, amely a tételmondatokat értelmezi és az életünkre nézve alkalmazza. Az evangélium üzenete szervesen illeszkedik a hit egész szövetébe, és bár a szövetnek van rugalmassága, itt-ott meg is sérülhet anélkül, hogy súlyosabb következményei lennének, nem minden sérülés hagyja érintetlenül az evangélium központi üzenetét. Ahogy láttuk, a „Jézus Úr” hitvallás lényegét sérti, ha azt úgy értjük, ahogy Jehova Tanúi vagy mormonok. Nem mindegy, hogy Jézus abban az értelemben küriosz, ahogy JHVH, vagy úgy, mint Mihály arkangyal vagy Lucifer. A „Jézus Úr” mondatot nem lehet súlyos, akár halálos sérülés nélkül kiszakítani abból a struktúrából, amelyen belül érthető és értendő. Pál tudta, hogy az evangélium nem marad sértetlen akkor sem, ha legitim nézeteltérésnek fogadja el azok nézetét, akik szerint a pogányoknak körül kell metélkedniük ahhoz, hogy Isten népéhez tartozzanak (Gal 1,8-9; 2,24; 3,1-5; 5,1-12). Ez sem volt adiaphoron. A galaták egyetértettek Pállal abban, hogy Jézus Úr, abban is, hogy Jézus meghalt és feltámadt, de figyelmen kívül hagyták ennek dogmatikai szövetét, a hit általi megigazulást, ezért az evangélium súlyosan sérült és azzal együtt az egység is veszélybe került.
Nagyon fontos még egy dolgot megértenünk. Az apostoli igehirdetés (kérügma), amelynek a középpontjában az evangélium áll, szoros egységben van az apostoli tanítással (didakhé), amely az evangéliumból következő életről szól. Nem lehet azt mondani, hogy a kérügma elsődleges, a didakhé másodlagos, hiszen a kettő mindig egymást feltételezte. Az evangélium és a mi arra adott válaszunk együtt szükségesek az üdvösséghez. Pál saját küldetését nem csak abban látta, hogy az evangéliumot hirdesse (Róm 1,1), de abban is, hogy a népeket a hit engedelmességére hívja (Róm 1,5). Az evangéliumot befogadó thesszalonikaiakról mások emlegették, hogyan fordultak „a bálványoktól Istenhez”, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljanak (1Thessz 1,9). A bálványoktól való elfordulás és az élő Istenhez való megtérés az evangéliumra adott egyetlen helyes és szükséges reakció. Vajon mondhatjuk-e azt, hogy az elsődleges kérdés az evangélium, viszont az, hogy megtérünk-e a bálványoktól Istenhez, másodlagos, amelyben legitim nézeteltérés lehetséges köztünk? Mondott volna Pál ilyet? Ez elképzelhetetlen. A bálványimádást soha, semmilyen körülmények között nem tartotta összeegyeztethetőnek a keresztény hittel (1Kor 6,9; 10,14; Gal 5,20; Kol 3,5), noha az evangélium szűken értve nem a bálványimádásról, hanem Krisztusról szól.
Az evangélium a hívők életében szerves egységet képez az abból fakadó paranccsal, hogy térjünk meg (ApCsel 14,15). Jézus is azt tanította, hogy az evangéliumban való hit szerves kapcsolatban áll a megtéréssel: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15) „Az Isten jósága megtérésre ösztönöz” (Róm 2,4) – mondta Pál. Az ismeri Istent, aki megtartja parancsait (1Jn 2,3) – mondja János. Persze ezen a ponton nagyon óvatosnak kell lennünk. Ha nem különböztetjük meg az evangéliumot az abból következő etikától, összekeverednek a Lélek által bennünk munkált erények az evangélium felszabadító örömhírével, amely a bűnösnek ad kegyelmet. A megigazulásunk alapja soha nem a bennünk formálódó igazság, nem is a megtérésünk, hanem Jézus engesztelő halála és feltámadása. A megtérést ne keverjük össze a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló evangéliummal, mert akkor elvész az evangélium! De a keresztény életben el sem választhatjuk egymástól a kettőt (az evangéliumot és a megtérést), mintha az utóbbi adiaphoron volna. Nincs olyan valódi keresztény egység, amelyben az evangélium elsődleges, a megtérés viszont másodlagos. Krisztusban akkor vagyunk, és csak akkor tartozunk egymáshoz, ha megtérünk a bűneinkből az élő Istenhez.
Az apostoli tanítás nem ismer olyan steril, önmagában álló evangéliumot, amelynek nincs etikai követelménye, ezért bár joggal mondhatjuk, hogy a hitünk középpontja az evangélium, és az evangélium az elsődleges, nem mondhatjuk, hogy az evangélium üzenetén kívül minden adiaphoron lenne. Pál szerint egyetlen bálványimádónak sincs öröksége az Isten országában, mert az evangéliumból következik, hogy a bálványimádásból meg kell térni. Pál szerint egyetlen nyerészkedőnek sincs öröksége az Isten országában, mert a nyerészkedés összeegyeztethetelen azzal az élettel, amelyre az evangélium hív. Pál szerint egyetlen paráznának és gyakorló homoszexuálisnak sincs öröksége az Isten országában, mert a paráznaság és a homoszexuális kapcsolat összeegyeztethetetlen az evangéliummal, amely abból éppen kihív a szent életre (1Kor 6,9-11). Az evangélium szövete nem marad érintetlen, ha ezeket a kérdéseket adiaphorának tekintjük (1Tim 1,9-11). Azt, aki az apja feleségével élt együtt, Pál kizáratta a korinthusi gyülekezetből (1Kor 5,1-8), mert az életmódja durván ellentmondott az evangéliumnak, ami az egymással való közösségünk alapja. Krisztus bárkinek megbocsát, aki ilyen vétket követ el és őszintén megbánja azt, de a Krisztus népén belül az ilyesmi nem lehet adiaphoron (1Kor 5,9-13).
A felekezetköziség nagy előnye, hogy az evangélium központi üzenete mentén kapcsolódunk egymáshoz, és felismerjük, hogy vannak másodlagos kérdések, amelyek nem szabad, hogy elválasszanak bennünket. A felekezetköziség veszélye azonban az, hogy ha az evangélium központi üzenetét leválasztjuk annak szerves struktúrájáról, olyan egységet hozunk létre, amely torzképe az evangéliumi katolicitásnak, amelyet az Újszövetségben látunk. Bizonyos értelemben minden adiaphoron, ami az evangéliumon kívül van, viszont nem minden adiaphoron az evangélium számára, ami annak tételes megfogalmazásán áll kívül. Ahhoz, hogy az evangélium evangélium maradhasson, vigyáznunk kell arra a mélyebb struktúrára, amelyhez szervesen illeszkedik, és amelynek sérülése az evangélium üzenetét is lerombolhatja. Erről felekezetközi kapcsolatainkban sem mondhatunk le, mert ha a keresztény hit szöveteiből kiszakítjuk az evangélium üzenetét, végül nem az evangélium mentén fogunk találkozni egymással sem.
Kapcsolódó cikkek:
Öt ok, hogy a homoszexualitás kérdése miért nem adiaphoron
Teremtésvédelem és szexuális tisztaság – miért nem azonos fajsúlyú kérdések a keresztény hitben?
Képzeletbeli beszélgetés Krisztusról és a keresztények egységéről
Kálvin, az evangéliumi egység zászlóvivője?
Athanasziosz evangéliumi rugalmassága?
– Nem minden adiaphora, amit annak gondolunk. Valójában sok másodlagos kérdés egyenesen és nem fakultatíve következik az evangéliumból. Ezek csak azért másodlagosnak, mert időben később fejlődnek ki a hívő életében az evangélium lórúgása után. Az elakadt fejlődés sorolja csak a megtérésből szükségszerűen következő lépéseket a szabd sávba, mintegy mentegetőzés és magyarázkodásképpen.
– Érzékelek egy második szintet, amikor a kiskorúság, az erőtlenség a természetes lelki fejlődés alsóbb szakaszai indokolják, ha valaki egy származtatott igazsághoz nem kötelező érvénnyel kapcsolódik. (Ilyen pl. a bálványáldozati hús kérdése Pálnál, ha jól értem.) Idő kell és megértés a hívőnek ezekben a kérdésekben az érett testvéreknek pedig türelem a kezdők felé. Itt az objektív, de másodlagos igazság még nem vált a szubjektum részévé.
– Végül van a harmadik szint, amire eredetileg létrejöhetett az adiaphora kategóriája. Valódi és érthető különbségek az evangélium kifejezésében és megélésében. A sokszínűségből következő egyéni utak ezek, melyek gazdagítanak, de egyben tesztelik és próbára teszik egymás iránt érzett szeretetünk és tiszteletünk valódiságát. Nem csak a másik különbözöségének megengedése, hanem a sajátom kiélése tekintetében is. Csak az nem válik korlátozóvá mások felé, aki időnként önmagát is korlátozni tudja. Ha felszámoljuk a valódi adiaphora lehetőségét, kivonjuk a levegőt a rendszerből és a teológiai preferenciáikat jobban érvényesítők diktátummá tesszük a hitet és a közösségi életet. A dogmák azon területen veszik le a felelősséget (nem a munkát) az emberi elméről, ahol eleve nem jutna semmire, a valódi adiaphora viszont lehetőséget teremt, hogy a közmegegyezéses igazságok talaján kinyújtózzon a személyiség és a kialakult karaktert vállalja.
Úgy látom, hogy mindenki „adiaphorája” visszautal és magyarázza az evangéliumhoz való viszonyát.
Köszönöm, Barni. Nem csak kiegészíti a posztomat a hozzászólásod, de tanultam is belőle.
Szia Ádám,
engem a „mi az adiaphora és mi nem az?” kérdése az evangéliumi keresztények és katolikus hívők közti keresztény egység gyakorlása tekintetében érdekel. Megértésem szerint egy saját vallását komolyan vevő, és annak valamennyi szokásos vagy szükséges elemét gyakorló katolikus hívővel nem tudok testvéri értelemben egy platformra kerülni anélkül, hogy számos olyan kérdésben ne kellene kompromisszumot hoznom, ami értelmezésem szerint az evangéliumi hit lényegét képezi és nem adiaphora. Nem zárom ki azt, hogy vannak olyan katolikus hívők, akik a saját vallásukat nem minden elemében veszik komolyan, vagy nem gyakorolják annak minden elemét, és akivel testvéri közösségben lehetek. Ez azonban nem azért lehetséges, mert az illető katolikus, hanem annak ellenére lehetséges, hogy az illető katolikus – ez szerintem egy fontos különbség. Ugyanez elmondható lehet akár egyes (a saját egyháza tanítását nem ismerő vagy értő, Jézus Krisztusban mint megváltóban személyes hittel rendelkező) mormon, vagy Jehova Tanúi egyházhoz tartozó hívőről is is.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne értékelném a katolikus hívőket, nem látnám a pozitív elemeket a katolicizmusban, vagy ne gondolnám azt, hogy fontos erkölcsi és társadalmi kérdésekben ne működhetnének együtt a katolikus és evangéliumi keresztények. Belátom azt is, hogy számos – elsőre számomra idegennek ható – katolikus tanítás mögötti teológiai konstrukciókat kellően árnyaltan és módszeresen vizsgálva ne ismerhetnénk be, hogy létezik olyan (esetenként igen bonyolult, de gyakran egészen briliáns) logika, amivel azok levezethetők akár az igében található kijelentésekből. Szintén nem vitatom el számos katolikus keresztény érdemeit, üldözésekben tanúsított bátor kiállását és hitvallását, elfogadva azt is, hogy ha valaki Jézushoz való tartozását akár az élete árán is vállalja mártírként, az messze felülírja a teológiai és vallásgyakorlat részletkérdéseit érintő szempontokat.
Tudom, hogy ez egy rázós kérdés, de szerintem nem off-topic. Tény, hogy már többször volt erről szó ezen a blogon (különösen amikor kritika ért, amiért a „katolikus barátaim” kifejezés helyett sehogy sem bírtam leírni azt a kifejezést, hogy „katolikus testvéreim”). Érdekelne, hogy szerinted ezt a kérdést jól közelítem-e meg (a fentiek szerint – ami szerintem egy korrekt álláspont), vagy Te máshogy látod?
Steve,
ez valóban rázós kérdés, és nincs is rá egyértelmű, fekete-fehér válaszom. Abban biztos vagyok, hogy rengeteg újjászületett, hit által megigazult r. katolikus testvérem van. Ahogy abban is, hogy a r. katolikus teológiai rendszer számos ponton ellentétes az evangéliumi, apostoli tanítással.
A r. katolikus teológiát nem nevezném egy lapon a Jehova Tanúi és a mormonok teológiai rendszereivel. A r. katolikus teológia magjával alapvető egységben vagyok, míg a Jehova Tanúi és a mormonok teológiája alapvetően heterodox. Persze ez attól is függ, hogy mit tartok a r. katolikus teológia magjának. Nekem az a tapasztalatom, hogy minél közelebb van egy katolikus hívő a hitünk közös, korai magjához (apostoli Szentírás, korai hitvallások, Jézus Krisztus személye, halála, feltámadása, megtérés, hit), annál inkább közösségben látom magam vele, minél távolabb van ettől a magtól, vagy minél több rakódik erre a magra a későbbi tanfejlődésből (szakramentalizmus, mariológia, szentek, érdemek, pápai tévedhetetlenség, tridenti megigazulástan, II. Vatikán inkluzivizmusa), annál kevésbé érzem, hogy közösségben lennénk.
Nem akarom sem elbagatellizálni, sem túlbecsülni a különbségeket, amelyek elválasztanak a római katolicizmustól, sem pedig figyelmen kívül hagyni a római katolicizmus belső sokféleségét. Ma is egyetértek ezzel az írásommal: Liberális protestáns vagy római katolikus?. Meg ezzel is: Túl katolikus lettem, hogy katolikus legyek?
Köszönöm a választ! Tény, hogy ha a liberális protestáns vagy konzervatív katolikus között kell választani, ez utóbbi a szimpatikusabb. Bár sajnos lassan a katolikus egyházra sem lehet ráismerni (Ferenc pápát én fejben inkább Obamához sorolom – szerencsére a magyar katolikusok kevésbé álltak be ebbe az új irányba).
Ferenc pápa népszerűsége a progresszív elit szemében azért nagyon tanulságos nekünk, evangéliumi keresztényeknek, mert a pápa PR sikere mögött soha nem látott hanyatlás zajlik a katolikus tagságban, részben a Ferenc által okozott elbizonytalanodás miatt is. Hazug az az ígéret, hogy ha elnyerjük a progresszív elit dicséretét, megnyerjük a tömegeket. Pont az ellenkezője történik: ha a hitünket hozzáigazítjuk a progresszív elvárásokhoz, irrelevánssá válunk, és ezt megértik a tömegek is. A hit szövete számos ponton rugalmatlan, és ha mégis feszegetjük, felfeslik az egész.
Szerintem Ferenc jelentősége nem olyan nagy, mint a sajtó alapján hinné az ember. Jelenleg ott tartunk, hogy a pápaságából lehet semmi sem marad. Valószínűleg marad valami, de korántsem biztos, hogy sok. Egyelőre úgy tűnik : a pápasága akár kevésbé fontos lehet, mint a sok szempontból hasonló teológiai álláspontokat képviselő VI. Pál pápa uralkodása.
Amúgy az Amoris Laetitia botrányt okozó lábjegyzete korántsem biztos, hogy annyira fontos egyház történeti forduló , és pláne nem hogy ott is marad.
De azt már egyenesen nevetségesnek találtam, amikor keleti orthodox nyilvánítja sátánista főpapnak Ferencet, hiszen az Amoris Laetitia lábjegyzete sem annyira engedékeny e téren mint a keleti orthodox egyház, ami bizonyos feltételek mellett még a válást is engedi.
Amúgy magát a dokumentumot van aki dicséri pasztoralis szempontból. Ugyanis Ferenc alapvetően lelkipásztori szemléletet képvisel, szemben a -szo szerint – dogmatikus professzor Ratzingerrel ( akit amúgy nagyon kedvelek és csodálok) vagy a filozófikus II. János Pállal.
Nem a kedvencem Ferenc, de túl van mind félve, mind rajongva. De valószínűleg jobb lenne egy konzervatív pápa újra. Viszont a Ferencet őszintén és tiszta szívből utáló Ross Douthat is tisztában van vele : a konzervatív katolikusok válsága nem Ferenc miatt van.
Ráadásul Ferenc egyáltalán nem annyira bátor, -mondjuk ez nem feltétlenül baj…
De semmi amit eddig mondott, sem tévedhetetlen, vagy vissza nem csinálható.
Ádám, a témafelvetés nagyon jó!
A megfogalmazás az olvasóktól egyfajta teológiai műveltséget feltételez — szerény véleményem szerint a téma megérdemelné az ennél közérthetőbb megfogalmazást is…
De magam sem tudom, hogy ezt hogyan lehet közérthetően megfogalmazni — a köz alatt a keresztényeket értve, a liberális teológiával kokettálóktól a fundamentailstákig…
„…………………………………………. Ahhoz, hogy az evangélium
evangélium maradhasson, vigyáznunk kell arra a mélyebb struktúrára, amelyhez
szervesen illeszkedik, és amelynek sérülése az evangélium üzenetét is
lerombolhatja. …………………………………………………….”
Az evangéliumot bizony oltalmazni kell. Már Pál apostol feladatának tekintette
a Filippi 1:7 és 17 verse szerint. Nagyra értékelem, hogy napjainkban is van –
nak olyanok, akiknek ez szívügye. Ádám is közéjük tartozik. Köszönet érte.
A cikket olvasva eszembe jutott John Wesley „Az egyetemes lelkület” című prédikációja (XXXIX. prédikáció). A keresztény egység és ökuménia szempontjából egy érdekes olvasmány és adalék lehet. Akit érdekel, elérhető innen, a Prédikációk III. kötetében.
Elolvastam a Wesley-prédikációt: kiváló gondolatokkal van tele, nagyszerű lelkületet képvisel.
Szerintem sem lehet az evangélium központi üzenetén kívül MINDEN adiafora, pontosan azért nem, mert ez az üzenet bele van ágyazva etikai és teológiai tanítások szövetébe, azokból nem ragadható ki. Amire kíváncsi lennék, hogy a „helyettesítő elégtételt” és vele Krisztus váltságművét lényegében elvető ortodoxok, akik a megváltás helyett „teózisról” beszélnek, arról, hogy Isten a megtestesüléssel magára vette a törékeny emberi természetet, és ezzel mintegy felemelte (Szent Athanasios: „Isten emberré lett, hogy az emberek istenivé legyenek”), istenivé tette – ők is csak egy adiaphorában különböznek az evangéliumi keresztényektől?
A másik kérdésem: vallhatja-e valaki az evangélium lényegi üzenetét akkor is, ha úgy gondolja – ahogyan Barth és a többi neoortodox teológusok – hogy a Biblia nem azonos magával a kinyilatkoztatással, hanem a kinyilatkoztatás eseményének (mindenekelőtt Jézus Krisztusnak) a tanúja…A „tanú” lehet megbízható akkor is, ha kisebb jelentőségű kérdésekben téved. Ezért az evangélium központi üzenetének szerintem nem szükségszerű következménye a Biblia tévedhetetlensége, legalábbis
keresztényként is elképzelhetőnek tartanám, hogy a Biblia bizonyos – törétneti, természettudományos – tévedéseket tartalmaz.
Tehát szerintem a Biblia tévedhetetlensége is adiaphora lehet a keresztények számára.
Szerintem elég erős azt mondani, hogy az orthodoxok elvetik Krisztus válságművét. Viszont nem annyira egyéni hanem inkább egy kozmikus eszkatológia részeként szemlélik első sorban.
Az viszont tény, a gondolkodásuk jelentősen eltérő a nyugati keresztény logikától, és náluk sem ritka, hogy nem valami toleránsan élik meg ezt
a különbséget.
Kedves Miklós!
Nekem a görög orthodox egyház atyái fontos példák. Athanasziosz, a kappadókiai atyák (Baszileiosz és a két Gergely) vagy Krüszosztomosz a hitem hősei. Más nyelvezettel és hangsúlyokkal, de ugyanazt a megváltást és reménységet írták le, amiben én is hiszek. Krüszosztomosz sokat írt Krisztus helyettes áldozatáról és az általa szerzett megigazulásról. Athanasziosz az ariánusokkal küzdve a Logosz inkarnációját hangsúlyozta, én is ezt tenném. A kappadókiaiaknál megjelentek neoplatonista hangsúlyok (Ágostonnál is), amelyekkel szemben kritikus vagyok, de ez nem rombolta le náluk a hit középpontját.
Különbséget teszek egy-egy hitigazság tagadása és meg nem fogalmazása között is. A Szentháromság természetét az apostoli atyák nem fogalmazták a niceai-konstantinápolyi nyelvezettel, de nem is tagadták azt. Nem hiszem, hogy a mai ortodoxok tagadják a helyettesítő áldozatot, inkább csak máshová teszik a hangsúlyt. Progresszív és liberális teológusok azonban gyakran tagadják is.
A Biblia tévedhetetlenségére még visszatérek.
Volt tanárom, Hans Bayer professzor mondta nekünk, hogy ne legyünk túl szigorúak azokkal szemben, akik kiállnak a Biblia történetisége mellett, de nem vallják annak tévedhetetlenségét. A német teológiai közegben a kinyilatkoztatás és hitigazság történelemre alapozása hihetetlenül erős állásfoglalás akkor is, ha az erről szóló hiteles beszámolót nem tartják mindenestül tévedhetetlennek. Ők (pl. egy Rainer Riesner vagy Martin Hengel, pláne egy Adolf Schlatter) a szövetségeseink.
Én ezt azzal egészítem ki, hogy fontos a Bibliáról való gondolkodás változásának az iránya is. Barth a liberális teológia felől haladt folyamatosan evangéliumi irányba, ezért evangéliumiak egy idő után óvatos bizalommal tekintettek rá. Sokan viszont azért indultak Barth irányába, mert megrendült a Bibliában való bizalmuk, és végül teljesen liberálisokká, vagy akár agnosztikusakká váltak.
Tehát egyrészt szeretném azt mondani, hogy a Biblia természetének pontos meghatározása adiaphora. Másrészt ez mégsem egészen igaz, mert ha azt feltételezzük, hogy a Szentírás tévedésekkel van tele, a hit sokaknál a felismerhetetlenségig mállik szét.
Kedves barátaim!
http://www.orthodoxchristian.info/pages/Redemption.htm
Ezt a linket azért tettem ide, mert ezt a cikket bizonyos Kariatlis nevű orthodox pap írta, mert elég egyértelműen azt mutatja, hogy az ortodox keresztények tagadják a a helyettesítő elégtétel tanítását, tagadják azt, hogy Krisztus áldozata elvette bűneinket. Úgyhogy nem tudom, hogy evangéliumi keresztény nézőpontból az ortodox keresztényeket is meg lehet-e olyan „ökumenikus”, befogadó módon ítélni, mint ahogyan itt többen megítélik a római katolicizmust.
Richard Swinburne szintén orthodox keresztény – de ez nála egy későn bekövetkezett döntés, mert ő anglikán papnak indult, ahogy nekem elmesélte egyszer, azért hagyta ott az anglikanizmust, mert az anglikánok már egyáltalán nem veszik komolyan a megtestesülést.
Swinburne „Responsibility and Atonement” c., a kérdésről írt könyvében tagadja a helyettesítő elégtételt, tagadja, hogy Jézus Krisztus „megfizette” a mi „számlánkat” az Istennél, de nem helyezkedik a „theosis” álláspontjára sem, hanem azt mondja, hogy a „nevünkben”, és a mi hozzájárulásunkkal (mert csak az részesedik a megváltásban, aki elfogadja tudatosan Jézust megváltójának) „engesztelő ajándékot” adott Istennek… a saját tiszta és bűntelen életét. De persze Swinburne nézeteinek nincs befolyása az ortodox egyház hivatalos teológiájára.
Kedves Ádám!
Korábban már olvastam ezt a cikkedet (is). Az oka annak, hogy újra elolvastam, Dr. Reisinger János előadása Jézus második visszajöveteléről, ami a lenti linken érhető el. Nem ismerem a hitéletét, a magánéletét, ez az egyetlen előadás, amit hallottam tőle.
6:15-től kezdve néhány percig és később is a videóban elmondja, hogy Mihály valójában nem egy arkangyal, hanem maga Jézus Krisztus, a Megváltó. Ezt leszámítva nekem az a meglátásom, hogy tiszta evangéliumban hisz (Jézust Úrnak vallja, hisz a kereszthalálában és feltámadásában, és abban, hogy ez váltsághalál volt az emberek megváltására és a bűnbocsánatra stb.), és egyébként kereszténynek tartja magát, és keresztényként ír, publikál ad elő stb. A mormonok felfogásához képest az ő megközelítése talán annyiban tér el, hogy az ószövetségben lévő Mihályról szóló részek valójában Jézusra mutatnak, aki ott is Istenként jelenik meg, mintsem az újszövetségben megjelenő Jézust degradálná angyali szintre azzal, hogy Mihállyal azonosítja. Remélem, érthető a különbségtétel. Mindkettőt hibásnak tartom, de szerintem lényegi különbség van.
Ádám, (ha még olvasod ezt), erről mit gondolsz? Ez adiaphora?
U.i.: Az előadás fő témája inkább az apokaliptikus iratok értelmezése, némi számmisztikával kiegészítve. Ez is érdekes téma lehet, de a kérdésem szempontjából nem annyira releváns.
https://www.youtube.com/watch?v=GzoACwjPGVc&feature=share&fbclid=IwAR2xK6VOPWXeH2CuVGb-iaroahY_7MrJJXOejvh0PWzJ4dSnmXKLIJjr5q0
Kokorék,
igen, önmagában az, hogy Mikáélt Jézus Krisztussal azonosítja, másodlagos kérdés, ha nem azt mondja ezzel (és hangsúlyozza, hogy nem ezt mondja), hogy Jézus egy főangyal volt.