Heller Ágnes a Vagy-vagy 1978-as magyar kiadásához utószóként írt kissé osztályharcos ízű tanulmányát (A szerencsétlen tudat fenomenológiája) azzal a mondattal zárta, hogy „Immár majd százötven esztendeje itt helyezkedik el a választás: Kierkegaard vagy Marx; vagy-vagy.” A könyv 1994-es kiadásában apró kiegészítéssel elárulja saját választását: „Én már vagy húsz esztendeje lemondtam, némi rezignációval, a nagy elbeszélésről – és ezzel (Marx után) Kierkegaard-t választottam.” De vajon Heller Ágnes döntése a valódi kierkegaard-i vagy-vagyot érintette-e, az igazság és a szeretet szenvedélyének megnyilvánulása volt-e, vagy éppenséggel a világ megváltoztatásának marxista útjáról való lemondásról, a posztmodern kiábrándulásról szólt? Vajon megértette-e Kierkegaard valódi szenvedélyét?

Søren Kierkegaard-t (1813-1855), az újkori filozófiatörténet egyik legmeghatározóbb alakját az egzisztencializmus atyjaként emlegetik. Hatással volt Sartre, Camus, Heidegger és Buber filozófiájára, Barth, Bultmann és Bonhoeffer teológiájára, valamint a dán szabadegyházak lelkiségére. Mivel elsőként szakított a felvilágosodás racionalista episztemológiájával (ismeretelméletével), posztmodern gondolkodók is Kierkegaard-ban látják egyik előfutárukat. Kierkegaard önmagát azonban mindenekelőtt misszionáriusnak tartotta. Egész életművével egyetlen célt akart elérni, de azt hihetetlen szenvedéllyel: dán honfitársait – legalábbis néhányukat, talán csak egyetlenegyet („amaz egyest, akit örömmel és hálával nevezek a nekem termett olvasónak”) – Jézus Krisztusban való valódi hitre vezetni. Minden, amit írt, saját bevallása szerint végső soron ezt a célt szolgálta.

1. KIERKEGAARD ÉLETE. Kierkegaard rövid és nem túl eseménydús életében négy személy játszott kulcsszerepet, akik nélkül nehezen érthető írói tevékenysége. Mindenekelőtt apját kell megemlítenünk. Kierkegaard soha nem beszélt édesanyjáról, édesapja viszont nagy hatást gyakorolt rá. A gyermek Sørent Michael Pedersen Kierkegaard rendszeresen vitte Mynster püspök istentiszteletei mellett a szabadegyházi herrnhuti testvérközösség alkalmaira is. Kierkegaard számára később a valódi kereszténységet mindig édesapja pietista lelkisége képviselte, bár keményen kritizálta is azt. M. P. Kierkegaard búskomor ember volt, egész életében erős bűntudat gyötörte, mely elsősorban abból fakadt, hogy fiatalkorában egy alkalommal megátkozta Istent. Attól félt, hogy bűne miatt mind a hét gyermeke harmincnégyéves kora előtt meg fog halni. Mivel öten közülük tényleg így is jártak, Søren állandó sürgetést érzett a munkájában: harminc évesen, 1843-ban kiadta a Vagy-vagyot és a Két épületes beszédet, majd a következő három évben (elképesztően rövid idő alatt) megírta „szerzői tevékenysége” fő műveit.

A másik fontos személy Regine Olsen, akinek Kierkegaard 1840-ben megkérte a kezét. A lány igent mondott, egy évvel később azonban Kierkegaard indoklás nélkül felbontotta a jegyességet, és Regine közeledési kísérletei ellenére ragaszkodott a szakításhoz. A jegyesség felbontása abban a korban teljesen elfogadhatatlan viselkedésnek számított, ezért a döntésben Kierkegaard később az etikai és a vallási szféra közötti különbség szimbólumát látta, döntését a hit metaforájaként magyarázta.

G.W.F. Hegel, a kor meghatározó filozófusa a harmadik személy, aki nélkül Kierkegaard műve értelmezhetetlen. Kierkegaard eleinte érdeklődéssel fordult Hegel filozófiája felé, de később – főleg berlini tanulmányai alatt – olyannyira kiábrándult belőle, hogy filozófiai jellegű írásaiban elsősorban Hegel rendszerét igyekezett lebontani. „Hegel a valaha élt legnagyobb gondolkodó lehetett volna, ha rendszerét gondolatkísérletnek tekinti. Mivel azonban komolyan azt gondolta, hogy az igazságot ragadta meg, nevetségessé tette önmagát.” Kierkegaard – ahogy látni fogjuk – arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténység nem lehet objektív rendszer, hiszen az igazság szubjektivitás.

Végül Martensen püspök személyéről kell szót ejtenünk, akinek püspökké választása azt testesítette meg Kierkegaard számára, amit a dán népegyház vallásgyakorlásában leginkább elutasított. Élete utolsó néhány évében keményen és közvetlenül a Martensen által szimbolizált kényelmes vallásosság ellen írt, amellyel Jézus valódi követését és a tanítványság árának megfizetését állította szembe.

Kierkegaard-t kortársai különc embernek tartották. A Corsair nevű magazinban rosszakarói gúnyos cikksorozatot jelentettek meg róla, melyben kifigurázták külső megjelenését és nonkonform viselkedését. Ez megsebezte őt, de Krisztusért vállalt szenvedésként fogta fel. Annyit biztosan állíthatunk, hogy Kierkegaard zseni volt, annak minden előnyével és hátrányával. Máshogy pörgött az agya, mint az átlagembereké. Írásai többszörösen reflektáltak és rengeteg csavar van bennük. Filozófiai és teológiai végzettsége mellett tíz nyelven beszélt, noha Dánián kívül csak Németországban járt. Különcsége mögött is részben szándékosság húzódott meg. Rendkívüli tudatossággal élt, bár tudatossága a külső szemlélőnek néha ugyanolyan érthetetlen viselkedésnek hatott, mint A csábító naplója főhősének tettetett magatartása. Amikor például Kierkegaard szakítani akart jegyesével, botrányosan viselkedett, hogy elérje, Regine szakítson vele, és így ne hozza szégyenbe a lányt. Igaz, hogy Regine átlátott a szitán, mások számára azonban Kierkegaard érthetetlen maradt. Naplójában, majd később nyíltan is leírja furcsa viselkedése célját: a tudatos megtévesztés eszközéhez nyúlt, hogy általa kortársait – akiknek a szívéhez direkt úton nem jutott el – döntés elé állítsa. Kierkegaard furcsasága azonban nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy őt azóta is állandóan és alapvetően félreértik.

2. KIERKEGAARD SZERZŐI TEVÉKENYSÉGE. A félreértések a pszichológiai értelmezésektől az osztályharcos értelmezésekig terjednek, de közös bennük az, hogy Kierkegaard saját szándékaitól eltérően magyarázzák életművét. Pedig Kierkegaard két könyvében is megírta írói életművének okait és helyes értelmezését (ezek egybekötve jelentek meg Szerzői tevékenységemről címmel). „Aki a krisztushit ügyét valóban szívén viseli, azt arra kérem, mégpedig minél komolyabban viseli a szívén, annál esdeklőbben kérem, ismerkedjék meg ezzel a kis írással, de ne kíváncsian, hanem eltűnődve, ahogy egy vallási iratot szokás olvasni.” E késői önfeltáró írása leglényegesebb állítása az, hogy nem filozófusként vagy költőként írt vallásos könyveket (is), hanem Krisztus-hívőként írt filozófiai és esztétikai műveket (is). „Kérve kérem a jószándékú Olvasót, egyszer és mindenkorra, szíveskedjék szüntelen észben tartani, hogy az egész szerzői életmű alapgondolata: a kereszténnyé válás.”

A korabeli dán viszonyok ismerete közelebb visz bennünket Kierkegaard megértéséhez. Dániában a tizennyolcadik század közepén mindenki kereszténynek tartotta magát, mert a „kereszténységhez” tartozott. A „kereszténység” a történelem által igazoltnak érezte magát, mert már nem csak egy kisebbség, hanem a tömegek hite volt, és sikeresen elfoglalta a polgári élet minden szegmensét. Kierkegaard a „kereszténységhez” tartozó embereket próbálta megszólítani. Önmagát misszionáriusnak tekintette, akinek az a feladata, hogy a „kereszténység” megtévesztéséből másfajta megtévesztéssel embereket a valódi krisztushitre vezessen. Kierkegaard megtévesztése egy sor esztétikai és filozófiai könyv megírásából állt. „A vallási szerzőnek tehát legelőször is igyekeznie kell beszélő viszonyba kerülni az emberekkel. Ez annyit jelent, hogy esztétikai alkotással kell kezdenie. Ez a foglaló. Minél ragyogóbb a teljesítménye, annál kedvezőbb a helyzet. Emellett persze biztosnak kell lennie önmagában, helyesebben (mert ez a legbiztosabb és egyedül biztos) félelemben és reszketésben Istenhez kell tartania magát, nehogy az ellenkezője történjen: hogy nem ő ragad karon másokat, hanem azok kerítik hatalmukba, úgyhogy végül ő maga is megreked az esztétikaiban.”

Kierkegaard különböző nézőpontokat hozott létre, melyek álneves szerzői mind a maguk szemszögéből mutatják be a világot. Van köztük filozófiai nézőpont (Johannes Climacus), esztétikai nézőpont (A.), etikai nézőpont (B.), olyané, aki szeretne hinni, de még nem hívő (Johannes de Silentio) és van hívő keresztény nézőpont is (Anti-Climacus és maga Kierkegaard). Ezek a nézőpontok egy szimfónia különböző hangjaihoz hasonlíthatók: Kierkegaard a karmester és egyben az egyik hang is. Az álneves szerzők a maguk véleményét mondják el, önmaguk világából beszélnek, tehát nem Kierkegaard saját nézőpontját fogalmazzák meg. „Az álneves művekben egyetlen szó sem tőlem való; még véleményt is legfeljebb kívülállóként alkottam róluk, jelentőségüket legföljebb olvasóként ismerem, még távoli személyes viszony sem fűz hozzájuk, hiszen az ilyesmi egy kétszeresen reflektált közlés esetében eleve lehetetlen.” „Ha… bárki, aki nem jártas az emelkedő idealitással való művelt érintkezésben, valódi énem hamisan értelmezett igénybevételével torz benyomást szerzett az álneves könyvekről, saját magát becsapta, tényleg becsapta, amikor személyes valómat belekeverte a dologba…” Kierkegaard saját véleményét naplójából, az Épületes beszédekből, későbbi direkt vallásos műveiből, valamint Anti-Climacus álnéven kiadott írásaiból ismerhetjük meg. Mivel Kierkegaard valódi énje a misszionárius volt, vallási tárgyú írásait szinte kivétel nélkül saját neve alatt adta ki.

Egész szerzői tevékenységét két csoportra osztotta. Szerzői tevékenysége alatt írásainak azt a tudatosan összeállított csoportját értette, melyek a Vagy-vagygyal kezdődő esztétikai és azokkal párhuzamosan publikált vallási műveinek kontrasztja által a Krisztusban való hit szükségességének egyetlen nagy üzenetét közvetítik. Egyik oldalra esztétikai írásait sorolta, melyek az egzisztencia kérdéseit járják körül. Ide tartozik a Vagy-vagy (Viktor Eremita, A., B.), a Félelem és reszketés (Johannes de Silentio), Az ismétlés (Constantin Constantius), a Filozófiai morzsák (Johannes Climacus), A szorongás fogalma (Vigilius Haufniensis) és Az életút stádiumai (több szerző, szerk. Hilarius Bogbinder). Másik oldalon vallási írásai vannak, melyek a keresztény hit válaszát mutatják be a lét kérdéseire. Ezek közé tartoznak az épületes beszédek, A szeretet cselekedetei, A mező liliomai és az ég madarai, A halálos betegség, A keresztény hit iskolája, A szerzői tevékenységemről, A szív tisztasága az, amikor egy dolgot akarunk, az Önvizsgálatra, az Ítéljétek meg magatok!, a Krisztus ítélete a hivatalos kereszténység felett és más rövidebb írásai.

Szerzői tevékenységében a fordulópontot az 1846-ban kiadott Lezáró tudománytalan utóirat a Filozófiai morzsákhoz című írása jelentette (a cím Hegelnek szóló fricska volt). Álneves szerzője Johannes Climacus, aki a krisztushit határán áll. Figyelemre méltó, hogy bár „szerzője” Climacus, de a feltüntetett „kiadó” már Søren Kierkegaard, aki Hegel rendszere helyett a személyes krisztushitet ajánlja olvasóinak. Korábban (1843 és 1846 között) párhuzamos jelentette meg esztétikai és vallási könyveit, és mindig úgy időzítette, hogy nem sokkal az esztétikai írás kiadása után (vagy azzal egyidőben) megjelenjen saját véleménye is. 1846 után viszont 1855-ben bekövetkező haláláig kizárólag vallási könyveket írt, az indirekt kommunikáció helyett egyre nyíltabban foglalt állást a „kereszténységgel” szemben a valódi krisztushit mellett. Egyik legjobb (és általa is legtisztábbnak tartott) írása az Atlantisz Kiadó gondozásában magyarul is megjelent A keresztény hit iskolája. E késői írásában az önmagát a történelem által igazoló „kereszténység” számára megbotránkozást jelentő, velünk egyidejű Krisztusról, a vele való személyes kapcsolat szükségességéről, valamint a követés áráról fejti ki sürgető gondolatait.

Kierkegaard-t csak akkor értjük meg, ha szenvedélyes és csavaros eszű evangélistának látjuk. Missziójában az igazság kérdésének tisztázása és a szeretet élményének körüljárása kulcsszerepet játszott. A következő két cikkben Kierkegaard e két témával kapcsolatos nézeteit fogjuk közelebbről megvizsgálni.

(Folyt. köv.)

***

A cikksorozat eredetileg az El Mondo újságban jelent meg.