Többször tapasztaltam, hogy amikor közvetett beszédmódra váltok, olvasóim egy része összezavarodik és vagy a logikai következetességet keresi a szövegeimben, vagy a világos, egyértelmű állásfoglalást a valóság mellett. És mivel az írásaim zömében törekszem a valóság melletti világos, egyértelmű állásfoglalásra, nem is teljesen indokolatlan ez az elvárás. Előbb-utóbb azonban bekopog az én ajtómon is egy szürke köpenyes varázsló, és hív, hogy hagyjam ott a biztonságos egyértelműséget, induljak felfedezőútra, nem tudva, hogy az pontosan hová is vezet. Ekkor válik a nyelvi kifejezésmódom nehéz, kalandos úttá biztonságra vágyó olvasóim számára is, akik ha nem figyelnek, könnyen eltévednek, vagy talán el sem indulnak velem.

Søren Kierkegaard szerint az irodalmi kifejezésmód jellemzője a közvetettség. Az indirekt kommunikációban – vagyis az irodalomban – metaforák állják útját az egyértelműségnek. Ezek nem egyszerűen a jelentést takarják el, inkább izgalmas bújócskává teszik annak megfejtését, sőt, a metaforák labirintusában a kijárat keresése az olvasót is formálja. Giorgio Agamben olasz filozófus szerint „az élet az irodalomban egyedül a rejtély formájában nyilvánulhat meg” (A profán dicsérete, Typotex, 2008, 50). Ez maga a nyelvi közvetettség. Az irodalom hosszú útra csábít bennünket, és ennek az útnak a lényege a megfejtés kalandja. Egy jogi szöveg célja – legalábbis minden világok legjobbikában – az egyértelműség. A juristák akkor végzik jól a dolgukat, ha a szöveg egyenes ösvényen halad a rajttól a célig, és nem lehetséges oda más úton eljutni, csak azon az egy ösvényen. A jog nyelve kilőtt nyílként arra törekszik, hogy a mondatoknak egyetlen vitathatatlan értelmezése legyen, és az a leggyorsabb utat járja be. Ugyanezt mondhatjuk a logikus szándékáról is. Viszont pont fordítva van az irodalommal.

Ha a jog nyílvessző, akkor az irodalom útkeresés, kalandozás, sok nyitva hagyott lehetőség. Az irodalom lényegéhez tartozik a többértelműség, de nem a megvezetés céljából (bár a megvezetés sem áll távol az íróktól, és lássuk be, olvasókként is élvezzük a meglepő fordulatokat), hanem azért, hogy a jelentés megfejtésével nekünk, olvasóknak is legyen dolgunk. Az élővilág kevésbé fejlett régióiban az élőlények osztódással szaporodnak. Az egysejtű egyszerűen megkettőzi önmagát. A fejlettebb élőlényekre azonban az ivaros szaporodás jellemző – a hím megtermékenyíti a nőstényt, akiben megfogan és utána kiformálódik az élet. Az indirekt kommunikáció pontosan így működik: a jelentés megszüléséhez kell az olvasó is. A szerző nem csupán megkettőzi a gondolatát az olvasóban, mint ahogy egy papucsállatka vagy egy zöld szemesostoros lemásolja magát, hanem megtermékenyíti gondolataival az olvasót, hogy ő szülje meg a jelentést.

Az igazság bennünk való megszületése varázslatos élmény – ezért kedveljük jobban az irodalmi, mint a jogi szövegeket. Kivéve persze azt a nagyon is gyakori esetet, amikor jogi helyzetekre keressük a megoldást, mert olyankor nincs időnk a kalandokra, gyorsan hozzá akarunk jutni a szerző fejében lévő gondolatokhoz, ahelyett, hogy rejtvényekkel meg a jelentés kihordásával vesztegetnénk az időnket. De aki bajlódott már rejtvényekkel, tudja, hogy a felfedezés öröme megéri a vesződést. Az anyák is ismerik a szülés utáni eufóriát.

Az indirekt közlés által bensőségesebb viszonyba kerülünk a megismerhető valósággal. Az egyértelmű nyelvezet tárgyilagos környezetet teremt, a közvetettség ellenben szenvedélyeket szül, és a szenvedélyek a felfedezés legfontosabb ösztönzői. Az érkezik meg, aki útnak indul; az talál, aki keres. Az irodalmi nyelvezet metaforikus kacskaringói kíváncsiságot ébresztenek bennünk, hogy vajon mi lehet a következő kanyarban, a kanyar utáni bucka mögött, a buckát követő erdőben, az erdő mélyén rejtőző házikóban, a házikó felső szobájában, a szoba szekrényében. A közvetettség részvételt eredményez, a részvétel személyessé teszi a felfedezést, a felfedezés pedig a sajátunkká formálja a megismerést.

A logikának van rendszere – mondta Kierkegaard –, de a lét rendszerét egyedül Isten érti. Ezért a lét titkait időnként csak a szenvedélyek tudják megragadni, a szenvedélyeket pedig a nyelv közvetettsége vonja be a kapcsolatba. Ezért váltok át olykor én is a nyelvi kifejezésmódok között közvetett közlésre. A célom ilyenkor nem az egyértelműség, de nem is az összezavarás, hanem a valósággal való bensőséges viszony megteremtése és a felfedezés öröme. Ami az olvasó öröme is lesz, ha velem tart.