Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a poszt-keresztény, haladó szemléletű nyugati kultúra az inkluzivitással méri a jót és a rosszat, a helyeset és a helytelent, az elfogadhatót és az elfogadhatatlant. Az ölelés jó, a kirekesztés rossz, a befogadás erkölcsös, a határhúzás erkölcstelen, az igen helyes, a nem helytelen, a nyitottság erény, a zártság gyengeség. Emlékszünk még a Pink Floyd 1979-es rockoperájára, amelyben a tanár intése és az édesanya féltése újabb és újabb téglák a böszme nagy falban, amely a szívünk és az életünk köré épül? A fal óta eltelt haladó évtizedek másról sem szóltak, mint a falak lebontásáról. A megálmodott új vízió inkluzív, éppen csak a falakat rekeszti ki az életünkből. A kereszténységből is, ha magát a kereszténységet nem tudja kirekeszteni. A haladó Jézus még Ferenc pápánál is befogadóbb: csak a kirekesztést rekeszti ki, egyébként nincs ítélete. „Izráel királyai könyörületes királyok” (vagy legalábbis annak kellene lenniük) – gondolja a bibliai Ben-Hadaddal a haladó szemléletű kultúra és a haladó szellemű kereszténység. A másság helye a harci szekéren van, Izráel befogadó királya mellett. Már szinte mi is elhisszük ezt, de aztán amikor ott állunk a harci szekéren, mellettünk pedig a másság, egyszer csak megszólal egy bekötözött szemű próféta. De egy kicsit előre szaladtam. Elmondom, hogy jön ide Ben-Hadad, aki ezt a cikket ihlette.
Nehéz történet következik az ókori Közel-Keletről, és előre jelzem, nehogy félreértés legyen: nem a migráció jutott róla eszembe, bár biztos lesz, aki arra fog asszociálni. Engem most az igazság mélyebb rétege foglalkoztat. A Királyok első könyvének 20. fejezetében arról van szó, hogy Ben-Hadad arám király megfenyegeti Áháb, izráeli királyt és elfogadhatatlan követeléseket támaszt vele szemben a békesség érdekében (pl. javaik mellett az asszonyaikat is elvinné). Áháb először engedni akar a követeléseknek, de aztán látva azok mértékét, inkább háborút fontolgat. Egy próféta buzdítja, hogy vegye fel a kesztyűt nyugodtan, Isten mellettük lesz a harcban. Háború tör ki tehát Izráel és Arám között, az izráeliek pedig két menetben le is győzik az arámi hadsereget. Az elbeszélésben egyértelmű, hogy Isten adta Áhábnak a győzelmet. Mikor Ben-Hadad vereséget szenved, bújkálni kezd az izráeli sereg elől. Szolgái azonban ezt mondják neki: „Azt hallottuk, hogy Izráel házának királyai könyörületes királyok. Vegyünk zsákruhát a derekunkra és kötelet a fejünkre, úgy menjünk Izráel királya elé: talán életben hagy téged.” Így is tesznek.
Amikor Áháb elé érnek, Áháb váratlan érzelemkitöréssel reagál: „Hát él még? Testvérem ő!” Áháb ekkor nem csak feloldja Ben-Hadadot, de a harci kocsijára is ülteti és úgy vonul fel vele Izráel szeme láttára. Szinte csak a béke jelét nem rajzolja a mellvértjére egy Make Love Not War felirattal együtt. Ben-Hadad ígéretet tesz Áhábnak, hogy visszaadja a városokat, amelyeket apja vett el Izráeltől, sőt, megengedi, hogy Áháb egy egész bazársort rendezzen be Damaszkuszban – nyilván a hatalmas profit ígéretével, amit a damaszkuszi vásárlók jelentenek majd Áhábnak. Első látásra ez egy win-win szituáció: Ben-Hadad életben marad, visszatér Arámba uralkodóként, és megtudja, Izráel királyai tényleg könyörületes királyok, ahogy a szóbeszéd tartja. Áháb és Izráel is jól járnak. Béke lesz a két nép között, amit a kereskedelem csomóz egybe ezer és ezer biztos szállal. Ráadásul Isten is dicsőséget kap, mert Izráelből árad az irgalom, a béke, a jólét és a kegyelem. A kardokból kapákat kovácsolnak, a férfiak szeretkeznek, a harci szekéren együtt ül a király a másság képviselőjével, farkas és bárány együtt legelnek.
Ehhez képest szinte értelmezhetetlen fordulat történik az elbeszélésben. Egy ismeretlen prófétatanítvány megkéri a társát, hogy üsse meg. Az nem hallgat rá, ezért egy oroszlán teríti le, miután otthagyja a prófétatanítványt. Aztán egy másiknak is azt mondja, hogy üsse meg. A férfi úgy megüti, hogy a prófétatanítvány megsebesül. Kötéssel a szemén megy Áháb király elé, és egy nátáni értelemben vett példatörténetet mond el neki egy őrizendő emberről meg annak bonyodalmairól. A példatörténet kifejtett tanulsága végül ez: „Így szól az ÚR: Mivel kiengedted kezedből azt az embert, akit én kiirtásra szántam, életéért életeddel, népéért népeddel felelsz!” Ezt hallva Áháb elkeseredve és haragosan megy haza Samáriába, a modern olvasó pedig kapkodja a fejét, hogy mi a túró történt itt.
A zavarba ejtő motívumok számosak. Miért nem tetszett Istennek a két király közötti megállapodás? Háború helyett béke lett, és még ő, Isten is jól jött ki a helyzetből, hiszen olyannak látták Izráel ellenségei, amilyen valójában: könyörületesnek! Nem ő maga jelentette ki Mózesnek úgy a nevét, hogy JHVH könyörületes és irgalmas Isten? Nem Istenre jellemző épp a bőséges kegyelem? Miért most ez a döbbenetes szigor? Miért a halál mellett áll Isten (pont Isten!), nem pedig az élet pártján? Miért kellett meghalnia annak a prófétatanítványnak, aki nem akarta megütni a kollégáját? Csak azért, mert nem ütött?! Érthetetlen az is, miért várta Isten Áhábtól, hogy megölje Ben-Hadadot. Nem magasabb rendű a nagyvonalúság, amit Áháb mutatott, mint a kicsinyes bosszú, amit ezek szerint Isten várt tőle? Azért kell bűnhődnie Áhábnak, mert könyörületes volt?! Az egésznek nincs semmi értelme.
Nem az a célom most, hogy elfogadhatóvá tegyem ezt a történetet a haladó gondolkodású nyugati ember számára. Ellenkezőleg: arra akarok rámutatni, hogy a Szentírás nem fér bele ebbe a gondolkodásba. Mert egészen más a kiindulópontja. A prófétai szó célja mindig az, hogy kimozdítson bennünket abból a keretből, amely a cselekedeteinket napról-napra meghatározza, és szemtől-szembe állítson az élő Istennel, aki valóban más, mint a róla készült képeink. Radikálisan más. Isten nem jóságos óriás, inkluzív bulikirály, aki semmi mást nem akar, csak hogy jól érezzük magunkat a világában, békességben éljünk egymással, és persze kereskedjünk. Ja, és hogy soha, semmilyen körülmények között ne üssünk meg senkit. Nem, a helyzet az, hogy Isten nem ültette volna Ben-Hadadot a harci szekérre, hiszen haram volt számára, kiirtásra ítélt ember. És itt nekünk kell most megértenünk két dolgot. Egy: Istennél soha nem olcsó a kegyelem; engesztelő vér nélkül nincs bűnbocsánat. Ezért adta végül saját Fiát áldozatul a bűneinkért. Kettő: Istent nem tévesztette meg Áháb gesztusa. Engedetlenséget látott benne, hiúságot, felelőtlenséget, a lényeglátás hiányát, saját népe iránti tiszteletlenséget, pökhendiséget, kapzsiságot, vagy ki tudja, pontosan mit. De nem tiszta és szép inkluzivitást, az biztos.
Modern nyugati olvasóként megrendítően nagy dilemma előtt állunk. Megpróbáljuk a történetet beilleszteni saját kis világképünkbe, és mint a prófétatanítvány, visszariadunk az ütéstől, vagy megpróbáljuk a világképünket hozzáigazítani ahhoz, amit ebben a történetben olvasunk? Az első esetben Istent a vádlottak padjára kell ültetnünk, hiszen a haladás szemüvegén át nézve JHVH rosszabbul viselkedik, mint egy Pablo Escobarnak öltözött dominikánus inkvizítor. A másik esetben viszont át kell értékelnünk mindazt, amit a bölcsességről és Isten szentségéről eddig gondoltunk. Vagy – és ez az igazán radikális gondolat – amit a saját szívünk gonoszságáról ismerünk. Mert Áháb történetében ez az igazán megrendítő. Mindaz, amivel a nép előtt hivalkodik, Isten tiszta tekintetében csúnya. Azon a harci szekéren Izráel inkluzív királya nem csak Ben-Hadad másságával foglalta magát egybe, de a saját szíve sötétségével is. És ha a bennünk lévő világosság sötétség, „milyen nagy akkor a sötétség!” – mondja Jézus (Mt 6,23).
Ellis Potter, aki zen buddhista szerzetesként élete jelentős részét a monizmus inkluzív bűvöletében élte, egyik kommunából a másikba vándorolva, akkor világosodott meg, amikor egy keresztény apologéta a kérdésére azt válaszolta: „nem tudom”. Azért volt ez számára döbbenetes, mert rájött, hogy ez az ember tudta, hogy van rajta kívül valóság, és hogy ő azt nem ismeri. Ellis Potter a belső földrengés hatására keresztény lett. Egy alkalommal megkérdezte tőlünk, mi a művészet. Valaki mondott egy definíciót. Ellis felrajzolt a táblára egy kört, és azt kérdezte: mi van a körön kívül? Konkrét példára volt kíváncsi. Ugyanezt tette más definíciókkal is. Sokáig gyötört bennünket, míg előttünk is nyilvánvalóvá vált, hová akar kilyukadni. Azt akarta megmutatni, hogy ahhoz, hogy bármiről bármit állíthassunk, szükséges valamit kirekesztenünk. Valaminek a körön kívül kell lennie, ha azt állítjuk, hogy valami ez vagy az. És ezen a ponton mondta ki Ellis Potter élete nagy felfedezését: a kereszténység azért tud igent mondani, mert a lényegéhez tartozik, hogy tud nemet mondani. A különbségtétel, amelyre a keresztény hit rámutat, a világmindenség egyik legalapvetőbb igazsága.
Ja, és hogy el ne felejtsem: a béke Arám és Izráel között mindössze három évig tartott (1Kir 22,1). Azután kitört megint a háború, de az már Áháb vesztét okozta. A progresszív kereszténység pedig lassan nullára tornássza le egyházai taglétszámát. Mert nem nélkül nincs igen sem, és ha nincs különbségtétel, nincs többé kereszténység sem. Ez ma számunkra a prófétai üzenet.
Teljes mértékben EGYETÉRTEK.
Az inkluzivitással az a fő probléma, hogy nem vesz tudomást az alapvető szellemi harcról, és a magát világosság angyalának tettető ördöggel.
„…………. Engem most az igazság mélyebb rétege foglalkoztat …………”
Időnként rácsodálkozom a gondolkodás természetére. Ugyanis a sajátom nagyon
egyszerű, ugyanakkor vonz, sok szépséget találok másoknál azok mélységeiben.
Ezt fokozza, ha valakit az igazság mélyebb rétege foglalkoztatja. Ilyenkor
azon drukkolok, hogy feltudjam fogni, megértsek abból valamit. Különös öröm,
ha ez megtörténik.
Ellis Potterhez hasonlóan számomra is döbbenetes volt a felismerés, hogy van
rajtam kívül valóság, Akit meg lehet ismerni, sőt, a Valóság azt akarja, hogy
megismerjem. Ezzel párhuzamban izgalmas utazás vette kezdetét. Miközben stabil
értékrendek alakulnak ki, érzékszerveim gyakorlottak lesznek az Isten szerinti
jó és rossz különbségtételére, amikre igent vagy nemet mondhatok. Számomra
örök értékű kincsek ezek, melyek a világmindenség legalapvetőbb igazságai.
Ámenámen :o) Ismét köszönjük, Ádám!
UI. Ben Hadad neve érdekes: Hadad (a mezopotámiai) viharisten fia, így maga is „viharos” :o)
Köszi, András a kiegészítést!:)
Kedves Ádám!
Nagyon köszönöm ezt a prófétai írást. Ismételve az előttem szólókat: teljes mértékben egyetértek.
Isten irgalmassága végtelenül mély, de emberi engedékenységgel nagyon is el lehet torzítani.
Korunk egyik legfontosabb szekuláris etikai követelményévé vált a befogadás. Szeretni valakit úgy, ahogy van. Ahogy mondani szokták: elfogadni a másságot.
De ez a keresztény alapokról induló elv, ha elveszíti transzcendens vonatkozását, grandiózus tévedéssé válik.
Nem mindegy, hogy ki fogad be. Én befogadhatok bárkit, ha nincs bennem a Lélek ereje, semmit sem ér.
Isten ugyanis azért fogad be, hogy átformáljon. Isten szeretete elfogad úgy, ahogy vagyunk, de nem hagy úgy, ahogy vagyunk.
Ha valaki a befogadás után nem veszi észre a transzcendens történést, a megkegyelmezés nem tölti el hálával, nem veszi észre önmaga és Isten közötti minőségi különbséget, nem kezdi igényelni a hasonulást: irtózatos tévedésbe esik. Úgy tűnhet, hogy Isten népe kiegyezik a bűnnel és a bűnt fogadja be.
Ebben a tévedésben él az ún. progresszív kereszténység. A befogadás haverkodást jelent, a spiritualitás közös programokat, nem közös leborulást a szent előtt, aki előtt a csodálattól, az ámulattól maximum megsemmisülni tudunk, annyira jó, annyira szép, és annyira szeret minket. Ha a kapcsolat igénye megmarad a puszta emberi szinten, észre se veszik a befogadottak Isten hegyét. Ez szerintem nagy baj. Az ugyanis nem akarja majd megmászni Isten hegyét, aki észre se veszi.
Ja: és még egy gondolat. A Teremtés könyve első fejezetében Isten mindenek előtt elválaszt (világosságot a sötétségtől, az ég feletti vizeket az ég alatti vizektől, a tengert a száraztól). Rendbe rakja a dolgokat. Igen és nem kimondása ezt a rendet szolgálja. Igen és nem összezagyválása a teremtés rendjét kuszálja össze.
Isten áldása legyen a munkádon! Egész évben tapasztald a Feltámadás kegyelmeit :)!
Viktor B.
Sziasztok!
Rég óta követem a blogot, de a Ben Hadad név most hozzászólásra ihletett 🙂
Úgy tűnik, hogy távolról kezdődik, de a Boanerges név kapcsán is felmerülhet a Ben-Hadaddal, mint a „világgal” való kapcsolata a keresztényeknek.
A nyelvészeti oldalhoz sokat nem tudok ugyan hozzászólni, de továbbgondolásra esetleg hasznos lehet:
http://www.abarim-publications.com/Meaning/Boanerges.html
Üdv,
A.
Viktor Barnabás,
köszönöm! Nekem is a fejemben volt Isten kezdeti elválasztó Szava. Elengedhetetlen a valóság megértéséhez.
Lackfi János:
Azt mondta, na, cukorborsóim,
gyertek csak hozzám, ne is törődjetek
a bűneitekkel, cseppet sem érdekesek,
az vesse rátok az első követ,
aki bűntelen, én nem ítéllek el,
nem is olyan nagy dolog ez,
simán lehettek egyszerre
bűnösök és szentek,
meg aztán olyan relatív ez az egész,
ennek ez a bűn, ugye, másnak meg más,
ne rugózzunk annyit rajta,
a lényeg, hogy ez a jófejek klubja,
mindenki velkam, eszünk iszunk, mulatunk,
nem törődünk a sok savanyú,
prosztataproblémás farizeussal,
hiszen mi vagyunk a vidám fiúk,
az életöröm a lényeg,
a flow meg a csí meg a transz,
egy nagy, jókedvű buli az egész,
igaz, a végén kicsit belehalok
és pont a bűneitekért,
de semmiképp ne legyen lelkifurdalásotok,
hiszen én vagyok JC Szupersztár,
a nap egy hatalmas diszkógömb,
Júdea a legnagyobb táncparkett,
menők vagyunk és menő a ruhánk,
lényeg, hogy legyen mjúzik, legyen tánc,
és utánunk az özönvíz.
Ja, nem.
Azt mondta,
ha a kezed visz bűnbe, vágd le,
ha a szemed, szúrd ki,
jobb neked fél kézzel
vagy fél szemmel
bemenned az életre,
mint egészségesen a halálra.
Szia Ádám!
Kiegészítésként azért megjegyezném, hogy a te, mi szemléletünk is egy bizonyos körön belül van.
David R. Hawkins mondja (hawkins-tanulocsoport.hu), „Add Istenem,hogy tudjam másképp (más szemszögből) is szemlélni a dolgokat.”
Persze keresztényként- főleg protestáns keresztényként -elfogadtunk bizonyos dolgokat (mint pl. az „Egyedül az Írás” „dogmáját”) de meggyőződésem, hogy Isten ennél sokkal több, bonyolultabb, bölcsebb és szeretettel telibb,mint amit csak a Biblia alapján olyan sokan próbáltok Belőle magyarázni.
Lehet hogy Hawkins tanulmányozása (aki amúgy a protestáns és a katolikus egyházak tanácsadója is volt) segít jobban megérteni, mit szerettem volna itt röviden elmondani.