Sokak szerint az istenfélelem a gonoszság egyik fő forrása, mert úgy gondolják, hogy az istenfélelemnek nevezett attitűd végső soron az elnyomó hatalmi struktúrák fenntartását szolgálja. Akik az istenfélelem alapján élnek, akár a legocsmányabb bűnöket is képesek eltakarni vele. Jól ábrázolja ezt A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) c. Hulu sorozat, melynek disztópikus világában Isten nevében tartanak fenn egy rettenetes zsarnokságot, ahol az egyik legkibírhatatlanabb kellék a gonoszságot elfedő kegyes nyelvezet. Ez nem csak képzelt világokban lehet így. Richard Dawkins és Christopher Hitchens vehemens valláskritikáikban a vallásokat tették felelőssé a világban lévő konfliktusokért, háborúkért, erőszakért és elnyomásért, hiszen aki féli Istent, az maga is félelmet terjeszt és jó eséllyel félelemben tart másokat.

De mi van, ha ez inkább fordítva igaz? Ha éppen az istenfélelem hiánya hozza felszínre az emberi szívben lévő gonoszságot? A szolgálólány meséjében nem a vallási buzgalom az igazán szembetűnő, hanem az azzal kapcsolatos mély cinizmus. A nézőnek nyilvánvaló, hogy a hatalmon lévők a vallási nyelvezet mögé rejtik valódi szándékaikat. Egy ízben az egyik kulcsszereplő ki is mondja: „Hát még mindig nem esett le, hogy Gileádban minden a hatalomról szól?” Muszlim barátaim ugyanígy vélekedtek a Daesh (nyugati nevén: Iszlám Állam) tevékenységéről. Szerintük a Daesh által keltett félelem az iszlám cinikus felhasználása volt egy bűnbanda kezében, amelyik félelmet kelt, de valójában nem féli Istent. Szerintük nem igazi istenfélelem, hanem inkább annak hiánya hozta létre ezt a szélsőséges szervezetet.

Akár így van, akár nem (és azért itt tegyünk különbséget az iszlám és a bibliai hit között), még mindig szíven üt egy csángó néni mondata, akit úgy húsz évvel ezelőtt arról kérdeztem, hogy a falujukban szoktak-e lopni. Azt felelte: „Jaj, nem. Az emberek azt mondják: Megver téged az Isten!” Akkor értettem meg, milyen szoros kapcsolat lehet az istenfélelem és a gonoszság féken tartása között. Nem arról beszélek most, amikor valaki a szívéből szereti és tiszteli Istent, és neki akar szolgálni. Pusztán arra a belső megfontolásra gondolok, hogy ha Isten létezik, nem tehetünk meg akármit. Ebben van visszatartó erő. Ha úgy gondoljuk, hogy Isten akkor is figyel bennünket, amikor egyetlen ember sincs körülöttünk, nem biztos, hogy megtesszük azt, amit egyébként megtennénk.

Néha megdöbbenünk, mennyi szexuális vétség történik az egyházban, és megkísért bennünket a gondolat, hogy talán az egyház maga is olyan hatalmi szervezet, amely a vétkek elrejtésére szolgál. Vagyis az istenfélelem a gonoszság takarója. Sőt, talán eszköze is, hiszen az istenfélelem által megtámogatott hatalom védtelenné teszi az áldozatokat. De mi van akkor, ha ez a helyzet éppen az istenfélelem hiánya miatt jön létre az egyházakban is? Mi van akkor, ha éppen az nyitja meg Pandora szelencéjét és ereszti ki a szív ocsmányságait, hogy Isten kicsivé zsugorodott, megszelídült az egyházban, és immár semmi másra nem való, csak arra, hogy megnyugtasson bennünket és kiszolgálja a vágyainkat? Mi van akkor, ha épp az okozza a gonoszság burjánzását, hogy már senki nem fél igazán a kárhozattól? Persze, a feloldozást nem találó lelkiismeret is gonosszá válhat, de mi van, ha sokakat éppen az szolgáltat ki a bűnnek, hogy a szívük mélyén nem hisznek a büntetésben, vagy nem akarnak már hinni benne?

Dosztojevszkij szerint az ateizmustól egyenes út vezet a gyilkosságig. Ezt látjuk Iván Karamazov és Rogyion Romanovics Raszkolnyikov alakjában is. „Ha nincs Isten, minden megengedett” – mondja az orosz íróóriás. Ha nincs Isten, eltűnnek a korlátok és megnyílik az út a gonoszság előtt. Ha nincs Isten, nincs okunk félni a büntetéstől sem, legalábbis addig, amíg nálunk van a hatalom. Hát nem erről szólt a huszadik század? A német romantikus lélek túllépett a kereszténység Istenén, meghaladta a jó és rossz különbségét, majd létrehozta rettenetes hatalmi gépezetét és vele együtt a haláltáborokat is. Hatmillió embert simán emberalattinak nyilvánítottak, majd kiirtottak.

Ugyanezt tették az orosz bolsevikok is, miután Oroszországban megszerezték a hatalmat. Nem sokkal később nyilvános tárgyalás keretében halálra ítélték Istent. Az ülés öt órán át tartott, Anatolij Lunacsarszkij népbiztos ülnökölt, a vádlottak padjára egy Bibliát helyeztek. Miután lefolytatták a tárgyalást, kimondták a halálos ítéletet. Az ítéletet másnap hajnalban végre is hajtották: egy szakasz felállt és egy hosszú sorozatot lőtt a moszkvai égre. Majd megkezdődött a modern történelem egyik legkegyetlenebb korszaka, amelynek világszerte legalább százmillió áldozata lett, francia történészek szerint csak a Szovjetunióban alaphangon húszmillió.

Nincs okunk azt hinni, hogy a gonoszság forrása az istenfélelem lenne. Ellenkezőleg: az emberek akkor válnak igazán gonoszokká, amikor már nem félik Istent, vagy éppen azon dolgoznak, hogy a lelkiismeretüket elhallgattassák. A felszínen lehetnek vallásosak, nem ez számít. Ábrahám annak idején így fogalmazta meg ugyanezt: „Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen, és megölnek a feleségemért.” (1Móz 20,11) Mert ha nincs Isten, aki felettünk ítél, akkor lényegében minden megengedett.